A halál ténye biztos, de az órája bizonytalan. Legalábbis többnyire. Súlyos betegség, előrehaladott életkor esetén valamelyes bizonyossággal kiszámítható a közeli vég. És felkészülhet a halálraítélt is az árnyékvilág itt hagyására. Ezek az élethelyzetek talán a legnehezebb lelkipásztori feladatot jelentik ma is, és régen sem volt másképp. A kikerülhetetlen végre való felkészülést segítették a jó halálra vezető barokk imádságos könyvek, valamint azok a félig-meddig liturgikus munkák, amelyek a lelkipásztorok munkáját támogatták.
Azokban a korokban, amikor a mainál fontosabb volt az emberi élet egésze, amikor szem előtt tartották az örök üdvösséget, értelemszerűen sokat foglalkoztak a jó halál kérdésével. Ma a gyors és fájdalommentes halált gondoljuk jónak, kétszáz évvel ezelőtt inkább a felkészülten fogadott halált tekintették annak. A legismertebb XVIII. századi magyar katolikus „jó halál könyvet” talán Tarnóczy István (1626–1689) jezsuita írta, de elterjedt volt Ozoly Flórián (1683–1755) Lelki iskola, es a’ jó halálnak mestersége (1722) című munkája is, valamint Maria Josephus Prola elmélkedése, amely Örök életnek napia a boldog-halál órája (1756) címmel látott napvilágot Rusvai Lőrinc fordításában.
Tarnóczy Holtig való barátság, avagy mi módon kellessék a’ beteg és halálra-vált embert, avagy meg-szentziázott bűnöst segiteni című könyvét ötször is kiadták az 1695-ös első nagyszombati megjelenés után; a jezsuiták akadémiai nyomdáján kívül Egerben és Kolozsvárott került ki a sajtó alól a kis nyolcadrét könyvecske. Tarnóczy tudós jezsuita volt, évtizedeken keresztül tanította a hittudományt, de a gyakorlati lelkipásztorkodás területén is nagy tapasztalatokat szerezhetett. Ennek gyümölcse tizenhat könyv, amelyek közül jó néhány segítette a gyakorlati lelki vezetést. A Holtig való barátság hat részre osztva ad tanácsokat és támogatást az utolsó útra való felkészüléshez. Az első részben a szentségek vétele előtt és után mondandó imákat olvashatjuk, a másodikban általános imákat szentek, angyalok közbenjárásáért, a harmadik és negyedik részben pedig kifejezetten a haldoklók lelki segítését tartalmazó imákat. „A’ mikor éppen ki-mulásán vagyon a’ Lélek”, Tarnóczy tanácsa szerint így imádkozott mellette a lelkipásztor: „Uram, te szakasztottad el köteleimet, azért áldozom néked az életnek áldozatát. Uram, a te szent kezeidbe ajánlom lelkemet, te szabadítottál meg, igazságnak Istene, Jesus, Jesus, Jesus.”
A könyv ötödik fejezete a halálraítéltek lelki vigasztalását tartalmazza, míg a hatodik ismét általános imákat és tanácsokat. Akit a törvényszék elé vezettek, Tarnóczy tanácsa szerint külön imádkozhatott, amikor megkötözték, amikor a „törvény eleibe állattyák”, valamint a „törvény végbe vitele után” is. A lelkipásztor végezetül a kivégzett ember lelki üdvéért való imádkozásra kérte meg a népet: „hogy egy Mi-Atyánkot és egy Üdvözletet mondgyanak lelkéért”. Nem csoda, hogy sok kiadást megért e lelkileg megerősítő könyvecske, és az sem meglepő, hogy az általam eddig látott valamennyi példányt rongyosra olvasták hajdani használóik.
Az egyik kései, 1773-ban Nagyszombatban nyomtatott kötet különösen rossz állapotban van. Borítója foszlányokban, lapjai közül is sok hiányzik. Vajon hány halálra vált ember szorította végső kétségbeesésében ezeket a szürkés színű lapokat? Vajon ki és miért tépte ki azt a néhány lapot, amelyen az utolsó imádságok találhatók, amikor a haldokló kezébe adják az égő gyertyát? Hányan merítettek belőle vigaszt a végső út előtt? Sosem tudjuk meg. Hogy hol s ki használhatta a könyvet, az kideríthetetlen. Az egyetlen rövid tulajdonosi bejegyzés csupán annyit enged tudnunk, hogy a kötet a „templomé”. De hogy melyiké, örökre titok marad.
Valamelyik hajdani használó azonban elárult magáról valamit, amikor kiegészítette Tarnóczy István imádságait, és a XIX. század első felében sűrű, szabályos, szép írásával telerótta a könyv első és hátsó szennylapjait. Ezek az imádságok azt mutatják, hogy nemcsak haldoklók forgatták valaha e könyvet, hanem olyanok is, akik a jó halálra akartak felkészülni még idejében, betegségük elején. A kézzel bejegyzett fohászokat ilyen kezdeti stádiumban lévő betegség idején mondhatták, szentáldozás után: „Uram Jézus Krisztus, imádlak téged, áldlak, magasztallak azon buzgósággal, mellyel áldonak ditsőült szentek. Hálákat adok néked, hogy énhozzám, méltatlan bűnöshöz méltóztattál jönni. Kérlek téged, adj nekem kegyelmet, hogy ezután a te kedved szerént éljek, és a jókban életem fogytáig megmaradjak. Kérlek téged arra is, hogy ha üdvösségemre vagyon, szabadits meg nyavalámtol. Ha pedig ugy tetzik, hogy továbbis szenvedjek, adj nékem békeséges türést, a te szent Anyádnak és minden ditsőült szenteknek esedezéséért és érdemeiért. Amen.”
origo.hu
Budapest közlekedése katasztrofális, kiakadtak az autósok
