Napokon belül bemutatják A Szépség és a Szörnyeteget az Operettszínházban. Élvezi a darabot?
– Hogyne, bár ez egy mesemusical, a világhírű Walt Disney-rajzfilm átdolgozása. Biztos vagyok benne, hogy a felnőttek is élvezni fogják, de azért elsősorban mégiscsak a gyerekeknek szól. Szerencsére nem szentírás, amit Walt Disneyék a licencben kitaláltak, ám szövegben és zenében ragaszkodni kell az eredetihez. De legyünk őszinték: mennyi lehetősége van egy színésznek egy mesejátékban? York hercegnőt játszani a III. Richárdban, az színészi feladat. De ahhoz, hogy valaki Teáskanna legyen A Szépség és a Szörnyetegben, nincsen szükség igazi színészi megoldásokra. Ez jó kis bolondozás, nem több. Persze nagyon igényesen kell megformálni, mert a gyerekek véresen komolyan veszik.
– Az Állítsátok meg Terézanyut! című sikerfilmben néhány percre tűnik fel, én mégis úgy találtam, hogy Talicskáné megszemélyesítőjeként leiskolázza a film öszszes fiatal szereplőjét.
– Örülök, hogy így látja! Tudja, az ilyesmi nekem igazi csemege, amikor a semmiből kell kitalálni egy figurát.
– Szereti, ha nincs pontosan megírva egy szerep?
– Másképp gondoltam. A jól megírt darabokat szeretem. Nem érzem jól magamat az „álljunk össze, és írjunk egy darabot” típusú rendezésekben. Lehet ez jó, de fogalmazzunk úgy, hogy nem a szívem csücske… Csak hát, ha az eljátszandó figurát csupán nagy vonalakban vázolják, akkor kénytelen az ember maga megteremteni. Az a lényeg a kis szerepekben, hogy a színész el tudjon mondani velük egy egész sorsot. Az ember már csak a koránál fogva is hordoz magában annyi megélt létet, hogy van honnét merítenie. Meg aztán mire való a színészi tapasztalat, ha nem arra, hogy tudja, milyen lehet egy ilyen Talicskáné típusú vidéki pletykafészeknek a sorsa? Kell ahhoz a saját karakterem is, hogy igazán emlékezetes legyen a figura. Az egyéniség egy színésznél elengedhetetlen, enélkül hiába tehetséges az ember, hiába tud komédiázni, mégsem teljes az, ami a színpadon vagy a vásznon megjelenik.
– Annak idején heves érzelmeket kavart a színésztársadalom berkeiben az, hogy ki lett az új Nemzeti Színház tagja és ki nem. Ön hogyan érzi magát a társulatban?
– A Nemzeti is ugyanolyan, mint minden más színház. Adva van egy színházépület: hogy Nemzeti Színháznak hívják-e vagy sem, annak én nem tulajdonítok jelentőséget. Nem hiszek abban, hogy ezt a színházat más szemmel kellene nézni, mint az összes többit, mert az előadás attól jó, hogy jó a darab, jó színészek a benne játszó emberek, és jó a rendezés. Nem mástól. Persze egy jó színész jó marad akkor is, ha rossz darabban játszik, csak éppen eszetlen az a színház, amelyik rossz darabot mutat be. Csak jó és rossz színház van, mindegy, hogyan hívják.
– Alig akad nap, amikor ne játszana – van úgy, hogy egy nap két darabban is – és próbálna. Hogy bírja?
– Fáraszt, hogyne fárasztana, de ha az embernek ez a feladata, akkor tudnia kell összpontosítani az energiáit. Ha elvállalok valamit, akkor úgy élek, úgy gazdálkodom az erőmmel, hogy tisztességesen el tudjam látni a feladatomat. Hála istennek, én már rutinos vagyok, ha becsületesen végigdolgozom a próbákat, észrevétlenül kialakul bennem a karakter, amelyet el kell játszanom. Hacsak nem valami hosszú, netán verses monológot kell elmondanom a darabban, nem kell otthon nekiülnöm a verstanulásnak, hanem a próbahetek során a fejembe megy a szöveg. Persze azért nem játszom mindig ilyen sokat, mint most, az év első három hónapja valahogy most sűrűbbre sikeredett a megszokottnál, márciusban két bemutatóm is lesz, úgyhogy összesen tíz darabban fogok játszani több mint huszonöt estén egy hónapban! Majd jönnek olyan idők is, amikor kipihenhetem magam.
– Nagyon szeretjük a gyerekeimmel azokat a kazettákat, amelyeken mesét olvas fel. Sajnálom, hogy drogériákban árulják őket fillérekért, ömlesztve, mintha nem volna értéke annak, ha egy színész szép magyarsággal, magával ragadóan mesél a kicsiknek.
– Én is nagyon fontosnak tartom, hogy a gyerekek ne a televízióból tanulják meg a rossz hangsúlyozást, hanem a szép és helyes magyarsággal elmondott szövegek maradjanak meg a fülükben. Bár ezt a bizonyos A világ legszebb meséi című sorozatot megfeszített tempóban, fülkényi kis stúdióban ülve kellett felolvasnom, mégis nagyon szerettem ezt a munkát, és mindent összevetve annak is örülni kell, hogy egyáltalán kapni lehet a kazettákat. Évek óta tanítok a Színművészeti Egyetemen beszédtechnikát, és a tapasztalataim igencsak megerősítik az előbb elmondottak fontosságát. Ebben az évben az elsőéves bábszínészosztályt tanítom, és elmondhatom róluk, hogy nagyon helyes, nagyon szeretetreméltó gyerekek, érzem rajtuk, hogy elhivatottságot éreznek a bábszínészet iránt. Nem is lehet másként gyakorolni ezt a hivatást, hiszen az arcukat ritkán lehet majd látni. Ami a mostani főiskolások beszédét illeti, a legnagyobb hibának azt tartom, hogy rosszul értelmezik a természetesség fogalmát. A természetes beszéd ugyanis nem azonos a pongyolasággal, a motyogással, a rossz hangsúlyozással. A színpadi beszéd más, mint amit a hétköznapokban használunk, ezt meg kell tanulni, ez is része, mégpedig fontos része a mesterségünknek. A színpadon olyan beszédhibák is lelepleződnek, amelyek a hétköznapi életben szinte észrevétlenek maradnak. Tökéletes beszédű ember nincs, a kérdés az, hogy javítható-e a hiba. Egy jó színész szép beszéde mögött rengeteg munka rejlik. Hatalmas szorgalomra van szükség ahhoz, hogy csaknem hibátlanul szólaljon meg a színházban.
– Mit gondol, pótolható a tehetség tanulással?
– Tanulhat valaki holtáig, tehetség nélkül nem ér semmit! Tehetség nélkül olyan a színész, mint az az ember, aki összeolvas mindent, de a lényeget egyik könyvből sem tudja kihámozni.
– Otthonról hozta a munkához való hozzáállását?
– Anyám egyedül nevelt minket a testvéremmel, apámat ugyanis elvitték az oroszok. Anyám különleges asszony volt. A legtöbb ember elcsodálkozik, amikor elmondom, hogy a Piroska nevet apám fiatalon elhunyt első felesége után kaptam, azt hiszem, ez egyfajta tiszteletadás volt anyám részéről.
– Arra volnék kíváncsi, mi vitte a színi pálya felé.
– Mióta az eszemet tudom, színésznő akartam lenni. Pontosabban azóta, hogy megtudtam, létezik ilyen mesterség. Talán négy-öt éves lehettem, amikor először jártam színházban. De azt hiszem, ez a legtöbb színésszel így történik. Visszatekintve magam is furcsállom, hogy milyen zökkenőmentes volt az utam. Rögtön felvettek a főiskolára.
– Nagyon hamar országos ismertséget szerzett.
– Ezt annak köszönhetem, hogy akkoriban kezdődtek a televízióban a színházi közvetítések. A főiskola elvégzése után Szegedre kerültem, és rögtön jobbnál jobb szerepeket kaptam, de már főiskolás koromban is játszottam két olyan darabban, amelyet látni lehetett a tévében, és ez hihetetlenül sokat jelentett egy magamfajta kezdő színésznőnek.
– Másnap megszólították az utcán?
– Persze, akkor még nagyon sokan nézték a színházi közvetítéseket. Miután Kaposvárra kerültem, legalább huszonöt olyan darabban kaptam szerepet, amelyet a tévé is élőben közvetített, illetve később felvételről sugárzott. Egy darabig ismételte is őket. Ma már alig van színházi közvetítés, viszont a színházak hál’ istennek tele vannak. Sőt a III. Richárd és a Györgyike, drága gyermek „lépcsős házzal” megy – a lépcsőkön is ülnek. Szerintem évekig fogjuk játszani őket. Akkor is ilyen jók a tapasztalataim, amikor nézőként megyek színházba, ugyanis szeretem megnézni kollégáimat a színpadon, az pedig különösen nagy öröm, amikor a tanítványaimat látom. Érdekes szembesülni azzal, hogy beteljesült-e, amit gondoltam róluk, vagy egészen mássá fejlődtek.
– Szakmai szemmel nézi a kollégái játékát?
– Dehogy nézem szakmai szemmel, nézőszemmel nézem. Arra vagyok kíváncsi, milyen az előadás. A darabokat elolvashatnám otthon is, de én élvezni akarom a színház varázsát. Ha van egy-egy szabad estém, a nézőtéren ülök.
– Szerencsésnek mondhatja magát, amiért a naiva korból kikerülve középkorú színésznőként is megtalálta helyét a színpadon.
– A középkorún már túl vagyok! A negyven és ötven év közötti színésznőknek van nagyon nehéz dolguk. Negyven körül még úgy érzik, játszhatnának a koruknál sokkal fiatalabbak számára írt szerepeket is, de az új nemzedék már ott van a nyomukban, és ennek a tagjai játsszák Júliát… Különösen a nagyon szép, naiva alkatú színésznőknek nehéz átvészelniük ezt az időszakot, főként akkor, ha nem tudnak karakterszínésszé válni. Ez a válságos időszak az én életembe is beköszöntött. Negyvenéves koromban a budapesti Katona József Színházban játszottam, és bizony azokat a szerepeket, amelyeket még vígan eljátszhattam volna, a nálam fiatalabbak kapták meg. A másik oldalon meg ott voltak a nálam idősebbek. Szerencsére csak egy-két évig tartott ez az állapot. Ez idő alatt is elárasztottak rádiós, szinkron- és televíziós szerepekkel, de a színházban nem találtam a helyemet. Ezért mentem Kaposvárra, ahol nagyon változatos, színes volt a repertoár, és lehetőséget kaptam mindenféle szerep eljátszására. A vidéki színházaknak helyzetüknél fogva – a környéken általában csak az az egy színház van – a közönség minden rétegét ki kell elégíteniük, ezért zenés darabokat is műsorra kell tűzniük, így kezdtem én is énekelni.
– Korábban nem játszott zenés darabokban?
– Szegeden a pályám kezdetén igen, úgyhogy tudták rólam a szakmában, hogy megy nekem, de később csak prózai színházakban játszottam. Hálás vagyok a sorsnak, hogy Kaposvár visszavezetett a zenés színpadra, és az ott szerzett tapasztalataimat most bőségesen kamatoztathatom. Az Operettszínházba nem hívnának, ha nem menne az éneklés. A hangomat karbantartom, rendszeresen járok énekórára. Egy színésznek örökké vigyáznia kell a hangjára, mert este színpadra kell lépnie. A közönségnek nem okozhatok csalódást.
– Mindig volt lehetősége arra, hogy válasszon, mit szeretne eljátszani?
– Nem vagyok visszautasítós ember, de hála istennek az ilyen konfliktusok elkerültek. Soha nem kellett látványosan visszaadnom szerepet. Annak idején, amikor még közalkalmazotti szerződésben álltunk a színházzal, volt a szerződésünknek egy pontja, amely szerint a színház által rám bízott feladatokat el kell végeznem, tehetségem legjavát adva. Én ezt mindig komolyan vettem.
– Sokan panaszolják, hogy nálunk csak azokat a színészeket foglalkoztatják, akik rendszeresen jelen vannak a sajtóban.
– Ez egyáltalán nincs így, szerintem a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Megjelenhet valaki naponta a címlapokon, ha nem tud beszélni, vagy amikor felmegy a függöny, ott áll, mint Bálám szamara… Nem, a népszerűség senkit sem tesz színésszé.
– Rengeteget forgat.
– Igen, hál’ istennek. Volt egy kisebb szerepem a Sorstalanságban, és mostanában fejeztem be két nagy filmet. Bánffy György rendezővel forgattam a Taxiderbit, illetve Kamondy Zoltánnal a Téli képeket, amely Bodor Ádám Az érsek látogatása című könyve nyomán készült. A téli felvételeket már elkészítettük Erdélyben, és nyáron folytatjuk. Nagyon szeretek filmezni, bár rettenetesen fárasztó. Hajnalban kelünk, és addig dolgozunk, ameddig mindenki össze nem esik. Sokszor előadás után ültem kocsiba, és utaztam a Székelyföldig tizenkét órát. Odaértem, letusoltam, és kezdtem dolgozni, közben pedig szorongtam, hogy visszaérek-e a másnap esti előadásra. Szóval nem csak élvezet ez, de sopánkodni sem érdemes, mert az ember csak a saját helyzetét rontja vele. Mindig is tartottam magamat ahhoz az elhatározáshoz, hogy a rosszkedvemet nem viszem magammal a munkába, mert nem terhelhetek vele senkit. Ezenkívül pedig csak hálát adhatok a jó Istennek, hogy olyan munkám van, amely a nehézségeivel együtt is semmihez sem hasonlítható örömöt nyújt. Azt, hogy mindennap érezhetem a színpadon, jó élni és jó dolgozni.
Molnár Piroska színművész 1945-ben született. 1968–1971 között a Szegedi Nemzeti Színház, 1971-től a kaposvári Csiky Gergely Színház, 1978-tól a Nemzeti Színház, 1980-tól a Katona József Színház, 1984-től ismét a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja. Megnyitása, 2002 óta a Nemzeti Színház művésze, jelenleg öt előadásban játszik. Az Operettszínház négy darabjában lép fel, szerepel a Játékszínben, és tíz éve Bors néni a Kolibri Fészekben.
Kitüntetései: Jászai Mari-díj (1977), érdemes művész (1981), kiváló művész (1990), Déryné-díj (1993), színikritikusok díja a legjobb női alakításért (1994), Kossuth-díj (1995).
Fontosabb szerepek: Natasa (Tolsztoj: Háború és béke), Inken (Hauptmann: Naplemente előtt), Élektra (Euripidész: Oresztész), Hermione (Shakespeare: Téli rege), Tamora (Shakespeare: Titus Andronicus), Natasa, Vaszilissza Karpovna (Gorkij: Éjjeli menedékhely), Rizi (Örkény: Pisti a vérzivatarban), Báthory Susánna (Weöres: A kétfejű fenevad), Nyina, Arkagyina (Csehov: Sirály), Agrippina (Kosztolányi: Néró, a véres költő), Bors néni (Nemes Nagy Ágnes: Bors néni), Claire Zachanassian (Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása), Aase (Ibsen: Peer Gynt).
Filmek: A völgy, Az utolsó kör, Hangyaboly, Azonosítás, Fogjuk meg és vigyétek!, Zöld köves gyűrű, Petőfi (sorozat), A falu jegyzője, Sose halunk meg, Szamba, Csinibaba.
Rendezések: Bródy Sándor: A tanítónő (kaposvári Csiky Gergely Színház); Hugh Lofting – Békés Pál: Doktor Dolittle cirkusza (Kolibri Színház).
