időjárás 6°C Andor , András 2022. november 30.
logo

Mindannyiunk forradalma

Schmidt Mária
2005.03.19. 00:00

&#8222;Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és a börtön nem szégyen, hanem dicsőség.&#8221; <br/>Márton Áron gyulafehérvári püspök

A lelkészek. A lelkészek, az írók, a diákok, az értelmiségiek, a munkások. A nép. Az egyes emberek, amikor néppé forrasztja őket a közös akarat. A szabadság akarata. Az elszánás, hogy véget vessenek a már régóta tűrhetetlen zsarnokságnak, hogy saját kezükbe vegyék a sorsukat. Ahogy tizenöt évvel ezelőtt tették Európa keleti felén.
1989 sorsfordító év volt. Nyár elején Budapesten a magyarok eltemették Nagy Imrét. A több százezres gyászoló tömeg előtt a fiatal Orbán Viktor a megszálló szovjet csapatok kivonulását, szabad és demokratikus választásokat követelt. Pekingben a Tienanmen téren a pártvezetők tankokat vetettek be a szabadságért tüntető diákokkal szemben. A Mennyei béke terét fiatalok vére áztatta. Romániai magyarok és románok tízezrei hagyták el szülőföldjüket. A keletnémet polgárok is tömegesen menekültek el hazájukból. Csak Magyarországon keresztül kétszázezren igyekeztek Nyugatra. Nyáron még a lábukkal szavaztak, de őszre ők is kezükbe vették sorsuk irányítását. Wir sind das Volk! Mi vagyunk a nép! – skandálták, és a berlini fal leomlott. Wir sind ein Volk! Egy nép vagyunk! – mondták, és megszüntették hazájuk kettéosztottságát. Ekkorra Lengyelországnak már nem kommunista miniszterelnöke volt. Elemi erővel jelentkeztek a balti államok függetlenségi mozgalmai is. Prágában is az utcára mentek a diákok, a nép. Megbuktatták a kommunista párt vezetését és a szocializmust. Honecker után Jakes, majd Bulgáriában a másik veterán, Todor Zsivkov is lemondásra kényszerült. Sokáig úgy látszott, Romániában, egyedül Romániában marad a helyzet változatlan.
Románia akkor már évtizedek óta a reménytelenség, a reményvesztettek országa volt. Olyan ország, ahol az évek során egyre élhetetlenebbé vált az a barakk, amely Magyarországon a hetvenes–nyolcvanas években egyre élhetőbb lett. A Ceausescu-rendszer a bornírt ideológiai merevséget, a primitív és anakronisztikus személyi kultuszt, a már meghaladottnak hitt sztálinizmus legrosszabb időszakait idézte fel a látogatókban. Soha nem felejtem el, hogy amikor a hetvenes évek végén a marosvásárhelyi cukorgyár szolgálati lakásában élő nagyszüleimnél voltam látogatóban, egy nyári este a barátainkkal hazafelé sétáltunk, beszélgettünk, az egyikük hirtelen megszólalt: „Járőr jön. Fussunk!” Futni kezdtek. Én egy darabig tétováztam, nem értettem, hogy egy rendőr miatt ugyan miért kellene elfutnom, de nógatásukra végül én is szaladni kezdtem. Hazaérve lihegve kérdeztem, miért kellett a rendőrjárőr elől elfutnunk. Barátaim szavaiból rájöttem, a félelem és a rettegés olyan nyilvánvalóan megülte mindennapjaikat, hogy meg sem értették, mit is kérdezek. Magyarországon mi akkor már nem féltünk a rendőröktől. Nem jutott volna eszünkbe, hogy szemtelenkedjünk velük, de az sem, hogy puszta jelenlétük futásra késztessen bárkit.
Ceausescu országa azonban a félelem, a sötétség és a hideg országa volt. Nyolcvan feletti nagyapám esténként egy huszonötös égő pislákoló fényében didergett. Mert Ceausescu országában takarékoskodni kellett az energiával, vagyis alig volt fűtés, és szobánként csak egy körtével lehetett világítani. Benzin nem volt, alig lehetett közlekedni. A családoknak a legnagyobb gondot az élelmiszer és a többi nélkülözhetetlen fogyasztási cikk beszerzése jelentette. Időtlen időkig tartó sorbaállások, a hétköznapok monoton kiszolgáltatottsága mindenkinek az életén bélyeget hagyott. Mindez évtizedekig tartott.
„1980 után Romániában csak egy tévécsatorna volt – idézte fel ezeket az éveket Mircea Dinescu nemrég Budapesten –, amely csak két órát sugárzott naponta. Hírek voltak, amelyekben csak Ceausescuról volt szó, szerencsésebb esetben a személyes külpolitikai kapcsolatairól is. Utána riportok következtek magas szintű vidéki látogatásokról, némi mesterkélt népi zene, amely a szeretett vezért dicsőítette, és végre az esti híradó, amely egy az egyben megegyezett a nyitó híradóval. Este tíz órakor az egész országban szó szerint kikapcsolták a lakosságnak szánt villanyellátást. Tizenegy órára a város teljesen kihalt, minden mozi, minden vendéglő bezárt. (…) Egy boltban szerencsés esetben legfeljebb húsz deka szalámit vásárolhatott, aki fel tudta mutatni bukaresti személyi igazolványát. Azok a parasztok, akik valójában a búzát termelték, rászorultak, hogy felutazzanak a városba, és megkérjenek valakit, hogy városi személyijével vásároljon nekik egy veknit.”
Ilyen volt az élet Ceausescu országában mindaddig, amíg a vezér hatalma szilárdnak és megdönthetetlennek tűnt. Ki is mert volna ujjat húzni vele? Ki vállalta volna a szembeszegülést akkor, amikor a hatalmasra duzzasztott és félelmetes Securitate, a hírhedt politikai rendőrség, illetve a hadsereg és az ország minden szegletét ellenőrzés alatt tartó pártapparátus kíméletlenül megtorolt minden gyanúra okot adó lépést, minden ellenszegülést sejtető gondolatot? A „Kárpátok géniusza” a glasznosztyot és peresztrojkát hirdető, fiatal és energikus, reformbarát új szovjet pártfőtitkárral, Gorbacsovval is szembehelyezkedett, mert önhittségében arra számított, Románia határainál feltartóztathatja a szocializmus öszszeomlását. Hetvenegy éves volt ekkor, de esze ágában sem volt visszavonulni. Még akkor sem, amikor a szocialista táborban uralkodó gerontokraták, az összes nagy túlélő sorra kidőlt mellőle. Husak, majd Kádár, Honecker és végül Todor Zsivkov is. Tudta, hogy az ő pártján, az RKP-n belül nincsenek reformerek, az ő fellépésüktől nem kell tehát tartania. Nincs a lengyelhez fogható szervezett ellenállási mozgalom sem. Puccsistáktól ugyan rettegett, de bízott abban, hogy minden potenciális ellenfelét még időben a partvonalon kívülre szorította. Arra nem számított, hogy helyzete olyan ingataggá vált, hatalma olyan tehertételként nehezedett az egész országra, hogy egyetlen ember kiállása elegendőnek bizonyul majd, hogy gyűlölt rendszere kártyavárként omoljon össze. Ceausescu Romániáját ugyanis – hasonlóan a többi kommunista országhoz – egyedül a félelem tartotta össze. A félelem, amely beette magát az emberek zsigereibe, igazgatta napjaikat.
De 1989 telén egy fiatal temesvári lelkész legyűrte félelmét, és azt mondta: „Itt állok, nem tehetek másként.” És ez a lelkész nem maradt egyedül. Hömpölygő tömeg csatlakozott azokhoz, akik kimondták: elég volt! A reménytelen sorsokat egy új élet reménye hozta közös nevezőre.
A fiatal Tőkés László úgy döntött, nem hagyja magát megfélemlíteni, nem hátrál meg. Pedig bajonettel, veréssel, terrorizálással, kilakoltatással, zsarolással, gyilkossági kísérlettel fenyegették. Sem ő, sem családja élete nem volt már hosszú hónapok óta biztonságban. Közvetlen munkatársát, Újvárossy Ernőt brutálisan meggyilkolták. Mindez csak fokozta elszántságát, mert tudta, a harc, amelynek vértanúja is van, már nagyon komoly. De azt is tudta, hogy az a hatalom, amely politikai ellenfeleivel szemben a köztörvényes gyilkosság eszközéhez nyúl, az a hatalom nem bízik többé a saját erejében. Nem meri ügyét az általa ellenőrzött rendőrségre, igazságszolgáltatásra, az általa kinevezett bírákra bízni. A sztálinizmus képlete ez. Ahol rettegnek az alattvalók, és náluk jobban csak a hatalom központja retteg. Azért kénytelen bandita módjára elbánni ellenfeleivel, hogy valahogy mégiscsak bizonyítsa, még övé a hatalom. De már érződik, hogy valójában tehetetlen. Tőkés László és az őt támogatók kitartásukkal, jól szervezett ellenállásukkal, bátorságukkal, lelkierejükkel, állhatatosságukkal és a civil kurázsi megannyi példájával bizonyították: ők már nem félnek. Bátorságuk visszaszorította a félelem berkeibe a hatalom birtokosait. A temesváriak nem hátráltak meg, mert megértették, lelkészük vezetésével lebonthatják végre a félelem bástyáit, és ha ezt megteszik, szabadok lehetnek.
Romániában a kommunista rendszert ez a bátorság rengette meg. A temesvári lelkész példája először gyülekezetének híveit, majd a város magyar és román polgárait, később a főváros lakóit, majd az egész országot mozgásba hozta.
1989 során Kelet-Közép-Európa szovjet megszállás alá kényszerített országainak lakói sorra saját kezükbe vették ügyeik intézését. Amikor nyilvánvalóvá vált számukra és a kommunista pártok vezetői számára is, hogy Gorbacsov, az új szovjet pártfőtitkár végleg sutba dobta a Brezsnyev-doktrínát, és lemondott arról, hogy a Vörös Hadseregre támaszkodva szavatolja a kommunista rendszerek továbbélését, ezeknek a rendszereknek a létalapja egy szemvillanás alatt semmivé vált. Eljött az igazság pillanata. Békés, bársonyos forradalmak zajlottak mindenhol. Örömünnepek. Európában Románián kívül sehol nem adtak ki tűzparancsot, sehol nem vetették be a hadsereget a változást akarók ellen. Csak Ceausescu lövetett Temesváron 1989. december 16–17-én. Csak a román városok utcáit borították holttestek. Mert ő addigra már annyi bűnt követett el saját népe ellen, hogy nem adhatta fel. Annyi embert tartott rettegésben, hogy félelmében mindenre képes volt. December 21-re nagygyűlést hirdetett a bukaresti Palota térre, abban bízva, hogy a már sokszor bevált és jól begyakorolt módon bizonyítja majd: hatalma töretlen, és hogy arrafelé, a Kárpátokon túl a helyzet továbbra is változatlan. És valóban, az óvatos és mindenre kiterjedő szekus szervezőmunka, a gondos előkészítés azt a hitet keltette benne és tanácsadóiban, hogy ezúttal is, mint oly sokszor a múltban, minden rendben lesz.
Nem így történt. A televíziós közvetítések révén az egész világ szemtanújává vált annak, hogy a bukaresti Palota téren összegyűlt tömeg rendkívül nyugtalan, és nem arc nélküli, hanem egyénekre váló sokaság. Robbantás zaja hallatszott, és a képernyőn jól látszott, ahogy a Conducator arcára kiült a félelem. Évtizedekig tőle félt mindenki. Most pedig szemmel láthatóan ő volt az, aki félt. Ez volt az a pillanat, amikor mindent elvesztett. Ez volt az a pillanat, amikor megtudta: nem győzhet. És ha egy diktátor már nem győzelmes és „mindenható”, akkor futnia kell.
Kutyákat, tankokat, repülőket, vízágyúkat, páncélozott járműveket vetettek be az összegyűltek ellen. Ezreket öltek meg. Újabb tömeggyilkosságok történtek. De a nép már nem félt. Kivágta a szocialista címert a nemzeti lobogóból, ahogy 1956 októberében a magyarok, és nem hátrált meg.
Másnap, december 22-én Bukarest forradalmi lázban égett. Tízezrek vették birtokukba az utcákat. A fél éve házi őrizetben tartott ellenzéki román költő, Mircea Dinescu házához vonultak, hogy ahogy egykor Táncsicst a magyar márciusi ifjak, kiszabadítsák a költőt. De a Dinescut őrző katonák ekkorra már dezertáltak. A hadsereg ugyanis a nép oldalára állt. Dinescu vezetésével a nép lefoglalta a televíziót, mint azt az egykori forradalmárok tették Pesten Landerer és Heckenast nyomdájával.
Ceausescu menekült. Piros Daciában, helikopterrel, tankkal. Végül a boteni katonai bázison kötött ki, ahol gyorsított katonai törvényszéki eljárás alá vonták, halálra ítélték, és az ítéletet rajta és feleségén, a rendszer második emberén haladéktalanul végre is hajtották. A tárgyalást és a kivégzést videón rögzítették, és másnap már milliók nézték a világ minden részén a zsarnok sorsának beteljesedését.
Engedjék meg, hogy itt fölvessek néhány kérdést. Amikor elemzéseket olvasok arról, hogy a szovjet blokk országaiban többnyire vér nélkül folyt le a rendszerváltoztatás, és Románia ez ügyben mindössze a „kivételek” közt említtetik, sokszor érzem, hogy az okfejtésekből valami nagyon lényeges, szinte érthetetlenül, de kimarad.
Ki merné azt állítani, hogy nincs öszszefüggés az elnyomás foka és a lázadás mértéke közt? Románia egy olyan diktátort volt kénytelen elviselni, aki visszavetette az ország fejlődését, nemcsak gazdaságilag, hanem demokratikus intézményeinek kialakulásában is. A saját állampolgárai ellen elkövetett vétségek – magyarok, románok egyaránt szenvedtek – okozták a radikális végkifejletet. Nürnbergi ítélet volt ez, ha metaforikusan szólhatok. Nürnbergi ítélet, amelyben a jog és az igazság nem váltak el egymástól, és nem adott az egyik a másiknak ragadós menlevelet.
Tizenöt évvel ezelőtt, amikor kártyavárként omlott össze a szovjet világbirodalom, a győztes USA és a többi nagyhatalom eltekintett attól, hogy a bukott rendszerek legkirívóbb ember-, illetve népellenes bűncselekményeiért elmarasztalható felelőseit nemzetközi bíróság elé idézve mondasson a kommunista rendszerekről ítéletet. A kommunista gyilkosokkal szemben a jogállamiságra való hivatkozással nem engedtek teret az igazság érvényesülésének sem Magyarországon, sem az egykori tábor legtöbb országában. Helyette jogot szolgáltattak. A Ceausescu házaspár pere igazságot szolgáltatott. Ezért lett ez a per a kommunizmus nürnbergi pere. Hiszen a forradalmárok vérüket hullatták Románia szabadságáért, és még folytak a harcok, amikor rögtönítélő bíróság elé állították és kivégezték a zsarnokokat. Sokak szerint a katonai törvényszék eljárása, jogszerűsége súlyosan kifogásolható volt. Mégis az igazság, a történelmi igazság érvényesült.
Láttuk a zsarnok diktátort és gőgös uralkodótársát, feleségét félni, sőt rettegni. Láttuk tanácstalanságukat és riadtságukat. Hallottuk méltatlankodó, értetlenkedő, hányaveti válaszaikat. És hallottuk a lövéseket, a fegyverropogás szűnni nem akaró zaját. Az ügyészt, aki választ szeretett volna kapni arra, hogy ki lőtt a fiatalokba, akik életüket vesztették. Kinek a parancsára gázoltak át rajtuk a Securitate harckocsijai? Látni, hallani és tudni lehetett, ha ezek az emberek, ha ez a házaspár ebből a laktanyából, ennek a kaszárnyának az udvarából élve kikerül, folytatódik az öldöklés. Nem hagytak kétséget afelől, hogy minden gonoszságra képesek. Az önkény, a rettegés, a nélkülözés birodalmát honosították meg román földön. A szomszédunkban. Európában. Kivégzésük és haláluk a megkönnyebbülés és az igazság pillanata volt.
Az 1989. év utolsó napjaiban tehát Romániában is összeomlott a kommunizmus. Véget ért a több mint négy évtizedes kísérlet, amely földi paradicsomot ígért, és helyette éhséget, sötétséget, didergést és nélkülözést hozott. És bilincsbe verte egy egész nemzet lelkét.
Tizenöt esztendővel ezelőtt, 1989 utolsó heteiben egyet akart román és magyar. Szabadságot és demokráciát. A zsarnoki rendszer bukását. A vegyes lakosságú Temesvár magyar polgárai mellett ott álltak a város román polgárai is. Kolozsvárott román és magyar együtt skandálta: Doina Cornea, László Tőkés. És Marosvásárhelyen románul és magyarul biztatták egymást: „Ne féljetek, Ceausescu megbukik!” És követelték: „Soha többé sovinizmust!” A hősi halottak között voltak románok, magyarok vegyesen. Egyet akartak, együtt akarták.
A zsarnok elpusztult. Rendszere romba dőlt. S alig telt el pár hét, és a magyarra támadt a román. Az évtizedeken keresztül szított magyarellenes uszítás azonnal erőszakba torkollt, amint a magyar kisebbség síkraszállt demokratikus jogaiért. Anya

Hírlevél feliratkozás
Nem akar lemaradni a Magyar Nemzet cikkeiről? Adja meg a nevét és az e-mail címét, és mi naponta elküldjük Önnek legjobb írásainkat.