A Sárospataki Református Kollégium a kilencvenes években a második világháború idején elhurcolt értékes könyvei révén került a közfigyelem fókuszába. Ez a szomorú história, hogy tudniillik 172 könyvritkaságát – amely az egyetemes kultúrának is része, nem csak a magyaré – mind a mai napig elzárva tartják a volt Szovjetunió területén, szinte feledtetni látszik a nagy múltú intézmény egyéb tevékenységi területeit. Azt is, hogy milyen oktatói munka folyik azon falak között, ahol egykor Bessenyei György, Tompa Mihály, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond, Pécsi Sándor és Mészöly Dezső tanult.
– Mi is sajnálatos ténynek tartjuk, hogy elrabolt könyveink révén váltunk újra „híressé”, mert a politikai közfigyelem hátterében inkább a propaganda áll, mint a könyvek visszakerülésének valódi lehetősége. Ezért azután szívesebben szólok a kollégium helyzetéről, mint bármi másról. Az intézmény integritása 1990–91-ben állt helyre. Először az 1952-ben államosított gimnázium lett újra egyházi iskola, majd az 1951-ben megszüntetett lelkészképzés is beköltözhetett a falak közé. A tudományos gyűjtemények együttese (könyvtár, múzeum, levéltár, adattár) mindvégig a református egyház tulajdonában volt. A gimnáziumon belül elsőként indult el hazánkban a kommunizmus bukása után – a Klebelsberg Kunó által lerakott alapokra építkezve – az angol–magyar tannyelvű képzés. Az elmúlt évben útnak indult az általános iskolai tanítás is. A kollégium ma 750 diáknak tanító-nevelő otthona, 170 munkatársunknak pedig kenyéradó munkahelye.
– Már a Rákóczi-szabadságharc idején is híres volt a kollégium arról, hogy európai szintű természetrajz-oktatást honosított meg. Később a testedzésnek is nagy kultusza volt Sárospatakon. Több évtizedes kénytelen másodosztályúság után, egy szegény ország tanintézeteként, fel tudott-e zárkózni a kollégium nagy múltú európai társaihoz, régi önmagához?
– A válaszom fájdalmasan egyszerű: nem. Dr. Török István boldog emlékezetű teológiaprofesszor mondta egy nyilvános előadásában a nyolcvanas évek végén, hogy a kommunizmus sokkal „sikeresebb” volt, mint gondolnánk. Igaza volt. Először is a külső körülményeket tekintve szinte tragikus állapotban kaptuk vissza épületeinket. Másfél évtizede egyebet sem teszünk, mint javítunk vagy építkezünk. Az oktatásfejlesztésre ezért sokkal kevesebb anyagi erőt tudunk fordítani, mint kellene. Az is szomorú tapasztalat, hogy a szellem szférájában szintén megtette hatását a „tudományos materializmus”: szinte minden középszerűvé vált. Az örökségként számon tartott reformátori teológia értékszemléletét tekintve, amely a megelőző századokban a pataki iskolázás szilárd fundamentumának számított, és meghatározó szellemi nívót, valamint sajátos lelkiséget teremtett, bizony, jelentős lemaradásban vagyunk. Bibliai összevetést alkalmazva azt mondhatom, hogy a pusztai vándorlás időszakát éljük. Mindezzel együtt és mindezek ellenére küzdünk „erőnk szerint a legnemesbekért”.
– Nemcsak az oktatás színvonala, a szemléltetőeszközök gazdag tára, a híres könyvtár vált dicsőségére a Sárospataki Református Kollégiumnak, hanem az a törekvése is, hogy a tehetséges szegény gyermekeket pártfogásába vegye, kitaníttassa. Ma is sok a szegény gyermek, föltehetően köztük is legalább annyi az ígéretes tehetség, mint ahány a XVIII–XIX. században volt. Hogyan szereznek róluk tudomást Sárospatakon, és miként tudják őket pártfogásukba venni?
– A tehetséggondozás és a szociális érzékenységgel telített nevelés ma is elsőrendű feladataink közé tartozik. A kollégium lett a kilencvenes években a sokat szenvedett kárpátaljai magyarság gyermekeinek egyik kiemelkedő anyaországi nevelőotthona. Őket egyházi és alapítványi támogatás is segítette pályájukon. Kiemelkedőnek tartom az internátusi nevelőmunkát. Diákjaink mintegy fele lakik internátusban. Az itt dolgozó pedagógusok különös gondot fordítanak a tanulók szociális körülményeinek megismerésére, lelki életük gazdagítására. A kollégium, néhány alapítvánnyal karöltve, mindent megtesz azért, hogy a szegénység ne legyen akadály egyetlen diákunk tanulmányai során sem.
– Régen nagynevű s névtelen pártfogók és javadalmak biztosították a kollégium többé-kevésbé zavartalan működését. Ma miből gazdálkodhat az intézmény?
– Ma is vannak pártfogóink. Olykor egy-egy tehetősebb diákunk családja, máskor a hagyományosan öszszetartó öregdiákok közössége. De még az óceánon túl is vannak olyanok, akik küldetésüknek tartják a kollégium támogatását. A közelmúltban elhunyt princetoni professzor, Eugene Osterhaven alapítványt hozott létre 15 évvel ezelőtt, amely igen jelentős anyagi támogatásban részesít bennünket. Osterhaven professzor még a háború előtt ismerkedett meg pataki diákokkal, és egyéniségük, lelkiségük olyan mély hatást gyakorolt rá, hogy életcéljának tekintette Sárospatak segítését. A személyes elem mindebben még az, hogy a felesége felvidéki magyar családban született. Fenntartónk, a Tiszáninneni Református Egyházkerület építkezéseinknek fő támogatója. Végül pedig a köz- és felsőoktatásban az iskoláknak járó állami támogatás is a rendelkezésünkre áll. Nevetséges, hogy a balliberális propaganda olykor elvitatja ezt tőlünk, mintha mi nem a magyar hazának és az egyetemes emberiségnek nevelnénk fiatalokat, hanem – mondjuk – a Mars polgárait iskoláznánk be és bocsátanánk ki falaink közül.
– Könyvtáruk az egyik leghíresebb műemlékkönyv-tára hazánknak, az eltulajdonított könyvritkaságok hiánya ellenére is. Hogyan lehet, lehet-e egyáltalán ezt az értékes gyűjteményt tovább gyarapítani, a tanulóifjúság és a hazai értelmiség, a kutatók mindennapi használatára alkalmas bibliotékává tenni?
– Gyűjteményünk élő szervezet, azaz nemcsak gyűjti és őrzi a kulturális értékeket, hanem a felhasználásuk lehetőségét is biztosítja. Több tízezer látogatónk van évente, közöttük számos kis- és nagy diák. A tudományos kutatás szintén újjáéledt falaink között. Színvonalas publikációk születettek az itt található források alapján. Büszkék vagyunk arra, hogy több fiatal kutató gyűjteményeink körére alapozza kutatási területét. Magunk is törekszünk olyan kiadványok közzétételére, amelyek gazdagíthatják a hazai tudományos életet. Igyekszünk nem lemaradni az olyan modern hordozók terén, mint amilyen például a digitális eszközvilág.
– A Magyar Örökség cím, amelyet a polgárok javaslata alapján ítélnek oda, a közembereknek a több száz éves sárospataki intézmény iránti nagyrabecsülését jelzi. De vajon eljut-e a híre a Magyar Örökség díjnak idehaza s orosz földön azokhoz a döntéshozókhoz, akik a kollégium elhurcolt javainak – a magyar örökség jelentős részének – a hazahozataláról határoznak?
– Módosítanom kell a kérdését: vajon érdekli ez őket egyáltalán? Ez a kitüntető cím a szellemnek szól, és a szellem mindig kisebbségben van a világban. Hazánkban pedig mostanában különösen. Mi mégsem csüggedünk, mert hiszünk a küldetésünk egyedülvalóságában. Újszászy Kálmán boldog emlékű professzort idézem: „Emberek, célok, eszmék, munkák, tanok itt mind idevalósiakká válnak. Nem nyeletnek el, mint sivatagban a forrás, nem is ők lesznek úrrá itt, hanem értékeiket, egyedüliségüket megtartva, fejet hajtanak az itt uralkodó szellemnek, elhullnak bele, mint a magot váró földbe a vetés, hogy azután a genius loci velük termékenyülve, a maga képét átörökítve, prolongálva szülje újjá őket.” Az itt uralkodó szellem pedig abban az evangéliumi ihletésű hármas egységben kell hogy éljen, amelyet Erdélyi János fogalmazott meg: „Három fáklyám ég: / Hit, haza, emberiség.”
origo.hu
Gólyafiókák életét mentették meg Kocséron – videó
