Szőrével befelé

Negyven férfi egy hét alatt másfél ezer rénszarvast gyilkol le a világ egyik legszebb hegységében. Mindez azonban inkább csak a maffiának hoz nagy nyereséget, a hajléktalankülsejű, rabszolgamunkát végző emberek éhbérért dolgoznak. Riportunkban az Urál szabadtéri vágóhídját, ezt a legkeményebb orosz börtönhöz hasonló világot mutatjuk be.

Szaranpaul, a járási központ az Urál lábainál, a 64. szélességi fokon a civilizáció utolsó bástyája. A rönkfa házakból álló települést kis Párizsnak is becézik, s csupán addig mosolyog az idegen e csúf kishúgon, amíg a hegyekben nem járja át a szibériai fagyos szél, és nem kívánkozik vissza e száműzötteknek való helyre, hogy megmelegedjen a téglából rakott hagyományos orosz kemencék padkáján.
– Az itt lakó manysik, komik, oroszok élete valójában alig különbözik. Mindannyian a Ljapin folyóból élnek, hiszen alapvető élelmük a hal. Igaz, az utóbbi években az aranyásók vízszennyezése miatt egyre gyengébb a fogás – magyarázza Kolja, a vendéglátóm. Másnap kamasz fiával együtt megnéztük hálóikat. Az éjszaka beállt kemény fagynak köszönhetően a húszperces motoros szánozás is kínszenvedésnek tűnt. Néhány percen belül ugyanis kiderült, hogy az európai, úgynevezett professzionális hegymászó ruhakollekció itt már mit sem ér. A huszonnégy fokos hidegben pillanatok alatt megfagyott a jobb fülcimpám. Barátom tanácsára bedörzsöltem ugyan hóval, de már hiába, másnapra kétszeresére nőtt, tűzpiros lett, és másfél hónapig gyógyult.

Nyers hús a túléléshez

Ami a fogást illeti, az nem is volt olyan rossz. Lazac, folyami menyhal, maréna és kövicsík is fennakadt a hálón. Az ínyencségnek számító lazacot filézve és felkockázva, sós lében tálalták. Persze nyersen. A szibériai szusi nem vált kedvencemmé, de a háziak helyettem is ettek.
– A nyers hal nagyon egészséges, hiszen tele van vitaminnal és fontos ásványokkal, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy átvészeljük a kemény teleket, a mágneses viharokat, a napfény hiányát és a többi északi „átkot” – igyekezett meggyőzni az ínyencség fontosságáról Dása, a háziasszony, de én rendületlenül vajas kenyeret majszoltam. Annál is inkább óvakodtam a nyers haltól, mert húsából métely is bejuthat az ember szervezetébe, amely a májban telepszik meg. Ezt a helyi emberek is tudják, de azt állítják, hogy a szervezetük ellenáll ezeknek a fertőzéseknek. Hiába, a hit nagy erő.
Szaranpaul hétezer lelkes település, sok ezer négyzetkilométeres terület központja. A környéken élő nomád pásztorok gyermekei ide járnak internátusba, itt kaphatnak orvosi ellátást a környék lakói, itt található a rendőrkapitányság és természetesen a helyi közigazgatási központ, ahonnan a bennszülöttek a segélyeket kapják. Az őslakosok többsége ugyanis állami támogatásból tengődik, mert az egykori szovjet köztársaságokból érkező olcsó munkaerő kiszorította őket a legroszszabb állásokból is. És persze a járási központban működnek a vegyesboltok, ahol szinte mindent meg lehet kapni. Paradicsom, sör, disznóhús, vödör és cipő egy helyen. No meg az elengedhetetlen vodka.
A faluban már alig-alig találkozni olyan őslakossal, aki anyanyelvén beszél az utcán. Pedig a nagyszülők, sőt a szülők is szabadon társalognak manysiul, de a kamaszok már csupán idegen nyelvként, heti három órában igyekeznek elsajátítani elődeik furcsa szavait az iskolában. Úgy tapasztaltam, hogy szívesen járnak ezekre a foglalkozásokra. Házigazdáim gyermekei sokszor idéztek tanulmányaikból, néha félig manysi, félig angol nyelven. „Szaka jomasz, oh jeee!” – énekelték, ami magyarul körülbelül így hangzik: „Nagyon jó, ó igen!”
A helyiek pontosan tudják, hogy a magyar, a hanti és a manysi nyelvnek közös gyökerei vannak, sőt azt is, hogy nem vagyunk vérrokonok – mégis testvérként fogadtak. Korábbi szibériai útjaim alatt úgy éreztem, mintha hazajárnék a rokonokhoz, de most valami vészjósló érzés vett erőt rajtam. Utazásom célja az volt, hogy fotóriportot készítsek a rénszarvasok leöléséről, amely a tél beálltakor kezdődik az északi népeknél. E kegyetlennek tetsző munkafolyamat nélkül a szibériai ember elpusztulna. A szarvasok nyersen fogyasztott húsa ugyanis pótolhatatlan.
Az Urálba való indulás időpontja azonban egyre csak tolódott. Szemjon, a rénszarvasölő brigád vezetője, akivel tavasszal még együtt utaztunk a pásztorok tanyájára, és osztoztunk jóban-rosszban, most bizonytalanságban tartott. Még szaranpauli házába sem hívott meg vendégségbe, pedig szinte testvérként váltunk el egymástól, ráadásul elhoztam neki a vele készült dokumentumfilmet, és persze, mint minden barátomat, őt is sok ajándékkal halmoztam el. „A kétéltű katonai jármű helyett inkább helikopterrel érdemes menned, mert gyorsabban és kényelmesebben jutsz el Halmer-Juba, ráadásul közben lefotózhatod a helikopteres farkasvadászatot, amely rendkívül nagy élmény!” – ajánlotta Szemjon. De mint utóbb kiderült, ez is csupán elterelő hadművelet volt. Házigazdámtól ugyanis megtudtam, hogy az állami gazdaságnak évek óta nincs pénze a helikopteres farkastizedelésre, az idén sem volt keret. Lassan rádöbbentem, hogy a helyiek nem kívánják a jelenlétemet, sőt meg akarják akadályozni, hogy eljussak Halmer-Juba. Hogy miért, erre csupán a helyszínen kaptam választ.

Tyúklépésben a tajgán

Tíznapi várakozást követően elfogyott a türelmem, ezért felkerestem a szaranpauli állami gazdaság újdonsült igazgatónőjét, hogy világítsa meg előttem a helyzetet. Ezen gyorsan átestünk, miután arra kért, hogy az utazásomért és a fotózás lehetőségéért százezer forintnak megfelelő összeget fizessek, ráadásul háromoldalas szerződést is az orrom alá dugott, amelyben minden felelősség rám hárult volna baleset vagy a rossz idő miatt elmaradt fotózás esetén is. Feltételei olyannyira elfogadhatatlanok voltak, hogy bár igen udvariasan, de sértődöttségemet nem palástolva azonnal elköszöntem tőle, s nyomban a járás vezetőjéhez, Szergej Pavlovics Bojcsenkóhoz mentem, aki azt javasolta, béreljek motoros szánokat, és azokon érjem el Halmer-Jut. Látva kétségbeesett tekintetemet, a kétfejű cári sassal díszített páncélszekrényéből kivett egy köteg százrubelest, amelyet a benzinköltségemre szánt.
Tegyek meg kétszázhatvan kilométert lestrapált motoros szánon a kietlen hómezőkön keresztül, ahol az elképesztő hidegben meghalni legalább olyan könnyű, mint vízbe fúlni az óceánban? Fogas kérdés. Ám az időm annyira fogytán volt már, hogy szinte azonnal indulnom kellett. „Itt északon más szórakozásuk nincs az embereknek. Szinte állandóan vodkát vedelnek, ezért könnyen meghiúsulhat az utazásod, hiszen nem találsz hadra fogható férfit” – biztatott Tánya, állandó idegenvezetőm, míg végre két távoli rokonával mégiscsak sikerült megállapodnom. Persze ők is ittasak voltak. Másnap a megbeszélt időben azért megjelent mind a két Ljoha a motoros szánján, és nekivághattunk az útnak a befagyott folyókon, mocsarakon és a tajgán keresztül.
Idejében szereztem magamnak az eszkimók bundájához hasonló úgynevezett kuvsot és ágyékig érő, négy darabból álló, harisnyaszerű csizmát, amit manysi nyelven untinak hívnak. Az ősi népviseleti ruhadarabok rénszarvasbőrből készültek, és bátran mondhatom, hogy ezeknek köszönhetem egészségemet, hiszen a hőmérő higanyszála tartósan mínusz harminckét fok alatt maradt. „A belső csizmát szőrével befelé kell felvenni, a külsőt szőrével kifelé. A kettő közötti rést száraz szalmával kell kibélelni, hogy jól szigeteljen. Mindkét untit bőrszalagokkal a nadrág övtartójához kell kötöznöd, a térded alatt pedig a bojtos zsineggel kell erősen megkötnöd!” – magyarázta az egyik Ljoha.
Útközben vásároltam teát, cigarettát, kenyeret, konzerveket, gyufát és némi édességet a gyerekeknek, akik ott élnek a pásztorokkal a világ végén. Egy nagyobbacska, vigvamhoz hasonló csumban öt család és egy agglegény éli mindennapjait. Életüket a rénszarvasok igényei és az évszakok határozzák meg.
Errefelé a benzin fontosságához mérhető a vodka szerepe. Mint utóbb kiderült, nélküle szinte semmit nem lehet elintézni, és hiánya miatt gyakorlatilag megáll az élet. Én mégis mindössze tíz üveg vodkát és tíz doboz sört vásároltam abban bízva, hogy három embernek elég lesz néhány napra. Négykor vágtunk neki a végtelen hómezőknek – másnap estére egy korty alkohol sem maradt.
Délután három óra után már sötét van errefelé, az élet mégis tovább zajlik, mert a hold csodálatosan megvilágítja a vakítóan fehér hóval lepett vidéket. Az egyre gyérülő tajga és az élőlények szinte teljes hiánya misztikus csöndet varázsol az utazó köré. A nemzeti viselet kályhaként melegített, bár a harisnyaszerű csizmában a puha talp miatt kicsit nehézkes a járás. Szapora tyúklépésben kell előrehaladni. A bunda pedig olyan merev, hogy segítség nélkül alig lehet kibújni belőle.

„Szto gramm”

Kísérőim két tizenöt éves Buranja, vagyis Hóvihar nevű motoros szánja ipari hulladéknak számít még itt, az északi sarkkörnél is, de tulajdonosaiknak reményük sincs arra, hogy újat vásároljanak. „Bátraké a szerencse! Nem lesz semmi baj, leküzdjük ezt a kétszázhatvan kilométert!” – biztatott a két manysi vadász. Sajnos nem lett igazuk. A szánok óránként robbantak le. A világ legszebb hangját igazából az öreg Buranok rekedt motorjai adják, amikor végre beindulnak, és reményt keltenek az utazóban, hogy nem a végtelen hómezőkön kell elpusztulnia. A két Buranhoz egy-egy szánkót kötöttek. Egyiken az üzemanyagot szállítottuk, a másikon magam hevertem. Körülbelül tizenöt–húsz kilométeres sebességgel haladtunk, mégis rendkívül kényelmetlen volt az utazás, mert a fagyott talaj egyenetlensége miatt a szánkó keményen dobált egész úton.
Egyszer csak ismételten megálltunk. Rosszat sejtve kászálódtam fel a szánról, meglepetésemre azonban apró vadászházat pillantottam meg. A rönkfából épített kunyhó lakatlan volt, igaz, a szerény berendezés az itteni körülményekhez képest megfelelt az elvárásoknak. Errefelé az a szokás, hogy minden utazó saját házaként használja az építményt a benne lévő kályhával, az ágynak szolgáló padokkal, a konyhai eszközökkel és persze az ott hagyott élelmiszerekkel együtt. Ám mielőtt elmegyünk, mindent illik pótolni, még a tűzifát is.
„A következő állomás az aranyásók kutatóbázisa. Itt lakik az egyik fiatal rokonunk, aki favágó” – figyelmeztetett Ljoha, amikor továbbálltunk. Szasa valóban várt minket, és a „szto gramm”, vagyis egy deci vodka elfogyasztása után pihenni tértünk, bár vendéglátónk nem sok alkalmat adott az alvásra, hiszen a kevés italtól anynyira berúgott, hogy faltól falig támolygott, felborítva közben mindent, ami az útjába került. E viselkedés egyszerű magyarázata, hogy a szibériai népek szervezetében nincs jelen az alkohol lebontásáért felelős enzim. Az aldehid-hidrogenáz a japánok vagy az indiánok szervezetéből is gyakorta hiányzik.
Délben nekirugaszkodtunk, hogy leküzdjük az utolsó negyven kilométert, és eljussunk Halmer-Juba, a szabadtéri vágóhídra. Ott értettem meg, miért igyekeznek a helyiek az európai újságírót minden erejükkel távol tartani ettől az átkozott helytől. Valójában nem is a rénszarvasölés kegyetlen folyamatától, az állati tetemektől vöröslő hótenger látványától akartak megkímélni, hanem attól a világtól, amelyet leginkább az északi orosz börtönökhöz, a hírhedt zónához lehet csupán hasonlítani.
Az Urálban, annak szibériai tetején egy rönkfa házban negyvennégy hajléktalankülsejű férfi húzza meg magát éjszakánként fapadkákon, s naponta tizenkét órán át ölik a rénszarvasokat. Egy-egy állat levágásáért és megnyúzásáért, kibelezéséért, vagyis előkészítéséért ötszáz forintnak megfelelő fizetséget kap az alkalmi dolgozó. Az ügyes böllér naponta húsz állattal is végez, vagyis elvben jól kereshetne az alatt a két hét alatt, amíg a rénszarvasölés tart. A hírek szerint azonban fizetségüket legtöbbször késve vagy csupán részben kapják meg.
Amikor télen a természetes jégszekrény üzembe áll, mintegy ezerötszáz rénszarvast vágnak le ezen a helyen. Kegyetlennek tűnik a tömeges állatirtás, de kézenfekvő párhuzamot vonni a magyar disznóölések szezonjával, amikor sok százezer disznó kerül az asztalunkra és a kamrába. Az iramszarvasok érzik vesztüket, ennek ellenére többségük ellenállás nélkül, szinte bizalommal engedelmeskedik gyilkosának, aki egyetlen villámgyors szúrással végez a jószággal. Miután az állat kivérzett, megkezdődik irhájának lenyúzása, végül belsőségeinek eltávolítása. Mindeközben a hentesek jókat falatoznak a nyers húsból…
– Szibériában a rénszarvas alapvető élelmiszer. A húst legelőször az óvodákba, iskolákba és kórházakba szállítják, a többit kereskedelmi áron értékesítik – magyarázza Szemjon, a brigádvezető. Fagyottan és persze nyersen eszik a rénszarvasok húsát, igaz, néha főzve vagy sütve is tálalják, de olyankor ez is elveszíti értékes összetevőit. Arról nem is beszélve, hogy csupán sóval ízesítik, vagyis a magyar gyomor nehezen fogadja be a döghússzerű „húslevest”. A rénszarvas húsa télen a legfinomabb, szinte teljesen zsírtalan, hiszen ebben az évszakban kizárólag proteinben gazdag zuzmóval táplálkozik, amelyet patáival a hó alól kapar ki. Ínyencségnek a nyelv és a máj számít, de az állatok legdrágább része az agancs, amelyet porrá őrölve immunerősítő gyógyszerként árusítanak a Távol-Keleten. A Pantakron rendkívül keresett gyógyszer. Az agancsok kilója 300 dollárt kóstál, egy-egy megtermett állat húsz kilogrammos koronát is viselhet: hatezer dollár már csábító összeg lehet! A helyiek azonban az utóbbi időben nem kereskednek az agancsokkal, mert a szentpétervári maffia kétszer is becsapta, pénz nélkül hagyta őket. A trófeák most kézen-közön kelnek el, hogy ismeretlen utakon kerüljenek a Távol-Keletre.
A tömeges állatirtás valójában nem volt elborzasztó, de azok az emberek, akik fogadtak, annál inkább. A férfiak többsége részeg volt, sokan közülük ütlegelések nyomait viselték. Mint utóbb kiderült, arcszeszt isznak, hiszen a legolcsóbb vodkát sem tudják megfizetni. Ráadásul rendkívül erőszakosak, napirenden vannak a verekedések. Éjszaka a két földön alvó manysi emberemet is megtámadta egy fiatal komi pásztor, aki köszönés helyett hasba rúgta az egyik Ljohát. A részeg férfit Szemjon hurcolta ki az udvarra, ahol alaposan elláthatta a baját, mert miután visszajött, sokáig mosta véres kezét a hideg vízben…
Másnap sem voltak kedvesebbek a vendéglátóim. A pásztorok követelték, hogy fizessek a fotózásért, vagy vendégeljem meg őket egy üveg vodkával. Tetézte a bajt, hogy az emberi vér ízéhez hasonló rénszarvasvérrel, a számomra ízetlennek tűnő nyers májjal és a sóban főtt, fűszerezetlen hússal, amellyel kínáltak, nemigen tudtam jóllakni. Ráadásul egy idős manysi pásztor vodkásüvegből töltött fél deci italt, hogy fogyasszam el a közelmúltban elhunyt fia emlékére. „Nálunk, manysiknál az a szokás, hogy mindazok isznak a halott ember emlékére, akik meg akarják tisztelni a szellemét. Kérem, igya meg ezt a kortyot!” – unszolt a vén pásztor. Csak amikor felhörpintettem, derült ki, hogy arcszeszt kaptam. Elzöldült arccal futottam az első farakáshoz, hogy mintegy tíz p