Vírus

K u l t ú r s o k k

Ezer, influenzában megbetegedett ember közül egy elhalálozik. Ez roppant nyugtalanító statisztika, már csak azért is, mert pár napja magam is ezt a képzeletbeli ezerfős mintát gazdagítom. Az influenzának persze megvan az a tulajdonsága, hogy nem sok időt hagy nagy ívű eszmefuttatásokra: pillanatok alatt leveszi lábáról a delikvenst. Az ember ezután inkább csak arra koncentrál, hogy a gyógyszeresdoboz mélyén, amelyben rég nem kutakodott, találjon lázcsillapítót. A mélyből felhozott kincsek szavatossági ideje természetesen a legjobb esetben is 1999-ben lejárt, úgyhogy nemcsak a betegségnek, hanem felebarátaink jóindulatának is ki vagyunk szolgáltatva: ők csakhamar új lázmérővel, Algopyrinnel, naranccsal és némi együttérzéssel teszik tiszteletüket.
Öröm az ürömben, hogy a statisztikák szerint leginkább a gyerekekre és az időskorúakra veszedelmes ez a letaglózó betegség, így van esélyem a túlélésre.
Itt van például a nyolcvanévesen a napokban Bécsben influenzában elhunyt Jeanette Schmid, alias Baroness Lips von Lipstrill esete. A nekrológ szerint ő az utolsó nagy fütyülőművészek egyike volt: olyan tündöklő csillagokkal lépett együtt színpadra, mint Frank Sinatra, Marlene Dietrich vagy Edith Piaf. A művésznő karrierje – mint minden nagy tehetségé – nem szokványos: férfiként látta meg a napvilágot a mai Csehország területén, a nemét megváltoztató műtétet Kairóban végezték el 1964-ben. Nem tudni, hogy miért pont ott, de lehet, hogy akkoriban még Jean-Paul Belmondo is ott plasztikáztatott. Mindenesetre Kairó 1964-ben lehetett olyan sikkes hely, mint Varadero 2003-ban, nem tudom. A divat is súlyos betegség.
Vírus.
Ha az ember beteg, valamiféle bosszúért is liheg (és nem csak a láztól): hogy ha túl van az első sokkon, szétszedje, eltiporja, kicsinálja azokat az apró gonosztevőket, amelyek gyilkosan egyszerű programmal képesek romba dönteni egy náluk sokkal magasabb szintű szervezetet. Nos, ha kiirtani így nem is, de „ki lehet írni” őket.
Ehhez kitűnő inspirációt ad Richard Dawkins új könyve, amelyben az evolúcióbiológus az utóbbi tíz évben írt esszéit, cikkeit gyűjtötte össze. A kötet amúgy is hónapok óta fekszik az éjjeliszekrényen, kétségtelenül ez a megfelelő lélektani pillanat, hogy az ember felüsse.
Az egyik írás azt boncolgatja, hogy két olyan fontos tulajdonság létezik, amelyek megléte esetén egy vírus vagy más parazita otthonra lelhet a szervezetben. Az első az, hogy a szervezet hajlandóságot mutasson arra, hogy benne az információ pontosan replikálódjék (megkétszereződjék). A másik pedig az, hogy e gazdaszervezet készségesen végrehajtsa azokat az utasításokat, amelyek ebbe az információba bele vannak kódolva.
Influenza esetén a kórokozó azt használja ki, hogy a sejtek készségesen másolják az örökítőanyagot, és a vírusnak sikerül arra utasítania a megfertőzött sejtet, hogy saját DNS-e helyett a vírus információit másolja le és sokszorosítsa. Az influenzavírusnak még arra is van gondja, hogy a légzőszervekben telepedjen meg: így biztosítja, hogy a köhögéssel azonnal új gazdaszervezetre találhasson.
Minden bizonnyal szüksége is van erre a gyorsaságra. E vírus azok közé tartozik, amelyek nem törekednek arra, hogy hosszasan észrevétlenek maradjanak: munkájukat gyorsan és látványosan végzik, nem érdekük a gazdaszervezet életben tartása sem, hiszen stratégiájuk az, hogy minél rövidebb idő alatt a lehető legtöbb replikánsra tegyenek szert (ebbe a csoportba tartoznak a legveszedelmesebb fertőző betegségek, az ebola és a malária kórokozói is).
Richard Dawkins elegánsan bizonyítja, hogy ezek az alapelvek nem csak a biológiában érvényesek. A számítógépes vírusok „aratását” is az teszi lehetővé, hogy a gazdaszervezet – személyi számítógépünk – rendelkezik a fentebb említett két tulajdonsággal. Sőt a különféle vírusok által használt „stratégiák” olykor hasonlatosak számítógépes változataikhoz. A komputer igen hatékony az adatok másolásában: egy számítógépes vírusnak csupán annyi dolga van, hogy a megfertőzött számítógép utasításként végre is hajtsa a másolandó kódot. E kis rosszindulatú programocska azután saját magát sokszorosítja, és a huncutságoktól egészen a katasztrofális pusztításig fejti ki hatását merevlemezünkön.
Dawkins szerint van a gazdaszervezeteknek harmadik csoportja is, és e csoportra szintúgy érvényes a vírusok működését lehetővé tevő két előbb említett sajátosság. Ezt a nagy csoportot az emberi elmék alkotják. Ha nem is olyan pontos, mint a DNS másolását végző sejt, de az emberi elme szintén megrögzött információmásoló. Gondoljunk csak arra a késztetésre, amelyet egyesek a pletykálkodásra éreznek: hogy az általuk hallottakat továbbadják (ha rosszindulatúak vagyunk, megállapíthatjuk, a sajtó szintén ugyanezen közlési kényszer elve alapján működik).
Ám ahogy a vírusok lemásolása mellett a gazdaszervezetek saját génjeiket is képesek generációról generációra átörökíteni, úgy az emberi elme másolási kényszere sem öncélú: viselkedési mintákat, nyelvet, kultúrát örökít át a tanulás révén nemzedékről nemzedékre. Az utóbbi időben divatos elméletté vált az úgynevezett mémekről (mémeken a kultúra alapegységeit értik) szóló teória, amely a genetika törvényei alapján tekint a különféle kultúrák kialakulására: itt azonban nem a biológiailag meghatározott gének, hanem a tudatosan vagy kevésbé tudatosan átadott mémek jelentik az építőköveket. Egy mém meghatározhatja akár azt, hogy valaki miképpen fogja meg a kávéscsészét – mert már 150 éve így ragadták meg a kis porcelánfület felmenői –, de azt is, hogy milyen stratégiák léteznek a konfliktuskezelésre egy családon vagy akár egy egész nemzeten belül.
A mémek átörökítési programját használják ki galád módon azok, akik olyan üzenetekkel „fertőznek” meg bizonyos folyamatot, amelyek terjedése a vírusokéhoz hasonló. Ha a reklámipar működésére gondolunk, elég nyilvánvalóvá válik, miképpen lehet rávenni embereket arra, hogy sokszor teljesen értelmetlen üzeneteket reprodukáljanak és terjesszenek egymás közt oly módon, hogy a hirdetőnek nem is kell túl sok reklámfelületet megvásárolnia, mivel az üzenet már „magától” is terjed. („Szerinted?”)
A legérzékletesebb példa talán mégis inkább a divat: sehol máshol nem figyelhető meg ilyen tiszta formában az emberi elme másolási (és utánozási) kényszerének kihasználása. Ki volt például az, aki először nyomta fordítva a fejére a baseballsapkát, és mi kellett ahhoz, hogy ez ne egyvalaki múló szeszélye legyen, hanem divatteremtő, forradalmi idea? (Ha már ennél a példánál tartunk: az is igaz, hogy az efféle vírusok az idők során kulturális sajátosságot tükröző és átörökítendő mémmé válhatnak.)
Aztán itt van a politikai PR egyre kifinomultabb üzenetgyártó gépezete: úgy tűnik, hogy amiképpen a biológusok egyre közelebb kerültek a DNS titkainak megértéséhez, a XX. század második felének társadalomtudománya épp ennyire akkurátusan térképezte fel az emberi üzenetközlő rendszert, és nyújtott kitűnő használati utasítást azoknak, akik ezt saját előnyükre kívánták, kívánják fordítani.
A globalizáció és a világméretekben működő üzenetgyárak korában talán nem is a madárinfluenza a XXI. század legsúlyosabb járványa, hanem azok – legyen szó üzletről, divatról vagy politikáról –, amelyek az emberi elmékben terjednek. És mivel e veszedelem ma már mindenhol kézzelfogható, senki sem mondhatja: fütyülök rá.