Szeretett lányom, mindennap rád gondolok – három éve szombatról vasárnapra virradóra minden alkalommal elhangzik ez a mondat, Yolanda Pulecio rádióüzenete a lányának. Yolanda nem is tudja, hogy a címzett hallgatja-e a kolumbiai adást. Hetente vasárnap nulla órától hajnali négyig a Radio Caracol sugároz olyan műsort, amelyben a hozzátartozók otthoni hírekkel tarthatják a lelket a sok ezer elraboltban. Hogy miért vasárnap hajnalban? Kolumbia katolikus ország. Itt az a szokás, hogy hétvégeken a harc is alábbhagy. A katonák visszavonulnak pihenni táborhelyükre. Ilyenkor a rejtőzködő gerillák is fellélegezhetnek, még a túszaiknak is nagyobb szabadságot biztosítanak.
Tizenkettedik éve létezik ez a rádióműsor. Kolumbia déli részén, az őserdő mélyén mintegy négyezer túsz várja az éterből jövő üzeneteket, amelyek egy tőlük elrabolt, más világból érkeznek. A Túszok hangja című adásban a kezdetek óta százezer üzenet hangzott el. A kiszabadult túszok elmondták, hogy fogvatartóik is megértették, milyen fontos, ha üzenetet kapnak szeretteiktől. Ezért az őrök kisrádiókat osztanak ki szombat este a rabok között, akik a hét többi napján a rendelkezésre álló anyagokból próbálnak meg antennát fabrikálni. Jobb lesz a hangulatuk, jobban bírják a mindennapok egyhangúságát, ha tudják, hogy nem feledkeztek meg róluk.
Csupán tavaly 1441 embert raboltak el a dél-amerikai országban. Ám a kolumbiai hatóságok mégis elégedetten szemlélhetik grafikonjukat, ugyanis öt évvel ezelőtt 3706 ember vált tússzá az országban, ez a szám tehát a gerillák beszorításának eredményeként kevesebb mint a felére csökkent. Jelenleg 3500–4000 ember eszi a túszok kenyerét, akiknek legalább egytizede gyermek. A túszejtők, főként a még Dél-Amerikában is őskövületnek számító marxista Kolumbiai Forradalmi Fegyveres Erők (FARC) két csoportba sorolják az általuk elraboltakat: egyrészt vannak a politikai túszok, másrészt a „mezítlábas” elraboltak. Az országban 1964 óta tevékenykedő gerillák az első csoport tagjaiért, akiknek jelenlegi számát csupán 60–70 körülire teszik, nem követelnek pénzt. Ők csereeszközként szolgálnak a hatalommal folytatott politikai tárgyalásokon, velük próbálják kiváltani a kormányzat börtöneiben raboskodó társaikat. Az ilyen jellegű egyezkedések száma jelenleg nulla. A „politikaiak” közül nem egy rab már hét éve túsz. Az egyszerű elraboltak, üzletemberek, vállalkozók, kétkezi munkások vagy épp járókelők pedig váltságdíj fejében szerezhetik vissza szabadságukat, így egy kis pluszpénzt hoznak a gerillaszervezetek konyhájára, ugyanis valamiből táplálni, ruházni, fegyverutánpótlással is el kell látni a mintegy 17 ezer fős csapataikat, amelyek jobb időkben egy Svájc nagyságú területet uraltak Dél-Kolumbiában.
„Egyetlen becsületes embert sem cserélünk bűnöző és gyilkos terroristákra” – így szól Alvaro Uribe, az igen népszerű államfő egyszerű hitvallása. A 2002-ben hatalomra került jobboldali Uribe elődjével ellentétben keménykezű politikát valósít meg a gerillákkal szemben: nincs semmiféle tárgyalás velük, amíg le nem teszik a fegyvert. Ha ez bekövetkezne, a súlyos bűncselekményekért bebörtönzött gerillák akkor sem nyerhetik vissza szabadságukat. A legfontosabb ütközőpont a kormány és a gerillacsapatok közt az, hogy az elnök nem járul hozzá az ország egyetlen négyzetcentiméterének demilitarizálásához sem, ami a fegyveresek fő követelése. Ha ugyanis az egyezkedések kudarcba fulladnak, a gerillák szeretnének visszahúzódni mentsvárukba, az őserdőbe. Az ellenkezőjére, hogy letartóztatták tárgyaló küldöttségüket, volt már példa korábban is.
Ezek a feltételek természetesen a FARC számára elfogadhatatlanok, így teljes a patthelyzet. Talán nem járnak messze az igazságtól azok, akik szerint Alvaro Uribe nem is akar – legalábbis jövőre esedékes második megválasztásáig – tárgyalni a gerillákkal. Hogy még színesebb legyen a kolumbiai katonapolitikai térkép, számolni kell a négy-ötezer fős, ugyancsak szélsőbaloldali Nemzeti Felszabadító Hadsereggel, az ELN-nel, amely szintén negyven éve tevékenykedik az ország északkeleti részén. Mindezekre válaszul létrejöttek a Kolumbiai Egyesült Önvédelem (AUC) szélsőjobboldali erői, amelynek félkatonai egységei 13 ezer főt számláltak. A kormánnyal kötött egyezmény alapján 4000 fővel csökkentették létszámukat.
A Castro és Che Guevara sugallatára, szovjet pénzből felállított FARC vezetőségének csak néhány tagja emlékszik már a legendás időkre, amikor bajtársaik a marxizmus–leninizmus kolumbiai győzelméért áldozták az életüket. Negyven év alatt nagyot változott a világ. Az egykori baloldali forradalmi szervezet felismerte, mekkora üzlet rejlik a kolumbiai kokainban. Az Egyesült Államok fogyasztásának jelentős részét adó illegális kolumbiai kábítószerexportból a gerillaszervezet közreműködésével jelenleg évi hárommilliárd dollárnyi kokain kerül Amerikába. Ez az összeg a nyolcvanas években még csak pár százmilliónyi volt. Ehhez képest valóban aprópénz a túszszedésekből származó bevétel. Sőt egyes szakértők szerint csupán alibi tevékenység, hogy ilyenformán tüntessék fel magukat gerilláknak, holott nem lehet másnak tekinteni őket, mint narkoterroristáknak. Nem véletlen, hogy az Egyesült Államok a világ legnagyobb kábítószer-kereskedő szervezetének tekinti a FARC-ot. Washington a napokban 500 főre emelte a katonai kiképzőtisztek és fegyveres kábítószer-ellenes ügynökök számát Kolumbiában. Közülük három amerikai állampolgár szintén a gerillák fogságában van, az ő értékük felbecsülhetetlen az „antikapitalista mozgalomnak”.
A bevezetőben említett rádióüzenet Ingrid Bétancourt-nak, az elrabolt kolumbiai szenátornőnek és elnökjelöltnek szól édesanyjától. A volt szenátornő kettős állampolgár, első férje révén francia állampolgársággal is rendelkezik. Három évvel ezelőtti elrablása ráirányította a figyelmet a Kolumbiában uralkodó állapotokra. 2002. február 23-án az ország déli részén tett elnökválasztási körútján ejtették túszul Ingrid Bétancourt-t mindenesével, alelnökjelöltjével, Clara Rojasszal együtt.
A most 43 éves Bétancourt majd tíz éve fordult a politika felé. A jó családból, miniszter apától és egykori szépségkirálynő anyától származó Ingrid tanulmányait a párizsi elit egyetemen, a Politikatudományi Intézetben, a Sciences-Pón folytatta. Első férjétől, Fabrice Delloye francia diplomatától két gyermeke van, Mélanie és Lorenzo. A szenvedélyes szónok könnyen megtalálta azt a jelenséget, amelyet hatalmas médiaérdeklődést kiváltó akcióval ostorozhatott: ez a kolumbiai korrupció. Ez abban az országban, ahol egyesek kábítószer-bevételből származó pénzekben fürdenek, rendkívül hálás témának bizonyult. Ne feledkezzünk meg a cali vagy medellíni kábítószerkartellek mindent beszövő uralmáról, miközben a 44 milliós lakosságú ország 60 százaléka egyik napról a másikra tengődve él. 1994-es első, sikerrel vezetett kampányában, amelynek révén megválasztották képviselővé, Ingrid Bétancourt óvszert osztogatott rajongóinak, hogy védekezzenek az „AIDS módjára fertőző korrupciótól”.
Ehhez hasonló akcióival – például éhségsztrájkot folytatott a törvényhozásban – országos ismertségre tett szert. A kongresszusban folytatta harcát Ernesto Samper liberális elnök ellen, aki pénzt fogadott el kampányára a cali kábítószerkartelltől. 1998-ban az ifjú hölgy bekerült a szenátusba, ahol könyörtelenül számon kérte a kolumbiai vezetőkön a kikötők privatizálásakor kapott csúszópénzeket. Ám voltak ügyek, amelyek árnyékot vetettek a korrupcióellenes Jeanne d’Arc alakjára. Például jogosan leplezte le akkoriban az egyik állami fegyvervásárlást segítő kenőpénzeket, arról viszont a sajtó lebbentette fel a fátylat, hogy az említett üzletben vesztes fegyverkereskedővel viszonya volt. Ugyancsak szerelmi szálak fűzték egy azóta letartóztatott gerillához, aki szintén a drogkartellek szolgálatában állt.
Ki hitte volna, hogy Bétancourt népszerűsége éppen önéletrajzi munkája révén zuhan a mélypontra! Először Franciaországban adták ki a művet, mégpedig elég jelentős, 240 ezres példányszámban. A Düh című önéletrajzi regényében nem sok jó szót találunk Kolumbiáról. Ám amit végleg nem tudott elfogadni az otthoni közönség – miután jó nagy késéssel spanyolul is megismerkedhetett a művel –, hogy magát mintegy az ország utolsó megvesztegethetetlen személyének, valóságos „Andok Pasionariájának” írja le. Ezek után, ha szólásra emelkedett a szenátusban, a „hazug” volt a legkedvesebb jelszó, amelyet kórusban zúgtak politikustársai.
Így hát megalakította a kolumbiai lakosság körében gyakorlatilag ismeretlen környezetvédelmi pártját, a Zöld Oxigén névre hallgató tömörülést, amelynek természetesen elnökjelöltjévé lett a 2002-es választás előtt. Erkölcsi kötelességének érezte, hogy felkeresse a déli vidékeket, ugyanis pártjának egyetlen kongresszusi képviselőjét ez a terület adta. Hogy miként állt a zöld párt jelöltje az elnökválasztások előtt? A közvélemény-kutató cégek két százalék körülire becsülték a népszerűségét.
A világban, de főleg Európában nagy visszhangot kiváltott elrablása hidegen hagyta a kolumbiaiakat. Az ő bizalmuk már rég megrendült Bétancourt-ban: túlságosan arisztokrata, túl szép, túl vagyonos. „Gyakorlatilag azt kapta, amit keresett magának” – így jellemezhető a kolumbiai átlagpolgár véleménye az esetről. És még egy döntő tényről nem szabad megfeledkeznünk a végső elszámoláskor: sohasem lépett fel a többezernyi túsz sorsáért.
A három évvel ezelőtti elrablását követően csupán három videokazetta érkezett róla, a legutolsó másfél évvel ezelőtt készült. Az utolsó üzenet igen kemény hangú, korántsem látszik, hogy a politikusnő megtört volna. „El tudom képzelni, milyen heves politikai beszédeket tart őreinek” – ironizált egyik híve, aki talán nem is jár messze az igazságtól. Ugyanis a délvidéki parasztok beszámolnak egy magas, szemrevaló teremtésről, aki az egyik helyen a gerillaparancsnokkal reggelizett, máshol pedig uniformisban szabadon járt-kelt közöttük. Persze lehet, hogy az Ingrid Bétancourt-ról innen-onnan kapott értesülések csak rosszízű pletykák.
Eddig második hazája, Franciaország tett a legtöbbet azért, hogy a kolumbiai politikusnő visszanyerje szabadságát, ám a fogolymentés nehezen nevezhető sikeres akciónak. A két évvel ezelőtti nyári elfuserált francia kísérlet csak azt eredményezte, hogy Párizs összerúgta a port Brazíliával, amelynek területét engedély nélkül használta egy francia katonai szállítógép. Diplomáciai haragszom rád következett be a kolumbiai kapcsolatokban is: Bogotá továbbra is kitart amellett, hogy nem tárgyal terroristákkal. Talán csak a legfelső francia körök tudják, miféle egyezség jött létre Ingrid Bétancourt sorsáról, ám az utolsó pillanatban a gerillák elálltak az átadástól. Egy feltételezés szerint Bétancourt szabadon bocsátása fejében a gerillák egy parancsnokát, Raul Reyest kellett volna egy közeli országba szállítani gyógykezelésre. Azóta is voltak kapcsolatfelvételek Párizs és a gerillák között, de a kolumbiai kormány ellenállása eltökélt a kérdésben.
A megfigyelők mégsem a kolumbiai elnöknek róják fel a már-már könyörtelen elszántságot, ő azt teszi, amiért megválasztották. A kérdés gyökere Washingtonban van, ugyanis ha George W. Bush elnök azt mondaná Uribénak, hogy rendezze a túszkérdést, heteken belül jó páran visszanyerhetnék szabadságukat – állítják nem kevesen Kolumbiában. De ő nem mondja. A családtagok szerint Ingrid Bétancourt sorsa nagymértékben függ a helyi kormányra nehezedő francia diplomácia nyomásától és az európai médiától, amely hozhat némi eredményt, ha napirenden tartja a kolumbiai politikusnő kiszabadulását.
De mi lesz a többi majd négyezer tússzal? Az ő sorsukban vajon mikor következhet be kedvező fordulat? A kolumbiai rendszer abban bízik, hogy a kemény kéz politikája megtörheti a gerillákat. Ám ne feledjük el az ellenállók hatalmas bevételeit és azt, hogy az utóbbi évtizedekben többször zsákutcába futottak a békekezdeményezések. A statisztikusok pedig számolhatnak tovább: az elmúlt negyven évben a kolumbiai fegyveres összecsapásokban meghaltak számát 200 ezerre teszik.
origo.hu
Menczer: Ruszin-Szendi Romulusz Ukrajnát dicsőítette és képviselte Magyarország helyett!
