Az ember fél. Az ember előítéletes. Azt gondolja, megint egy költő, aki rájött, hogy most inkább valami mást csinál. Prózát. Közben egy remek prózaíró épp pocsék verset fabrikál. A kettő egyszerre utoljára Kosztolányinak sikerült – mármint százszázalékosan. (A részeredményeket nem érdemes figyelembe venni.)
És most Jónás Tamásnak, aki Apáimnak, fiaimnak címmel százszázalékos prózát tett le az asztalra a 2002-es, szintén hibátlan Ő című verseskötet után.
Jónás Tamás olyan egyszerűen ír, hogy abba alaposan bele lehet bonyolódni. A végletekig csupaszítja a mondatokat, mindennemű sallang, díszítés és hajlítás nélkül, hogy a végén csak a legszükségesebb szavak maradjanak a papíron didergő magányban, rövid mondatokba szedve. Az ilyenfajta próza nem látványos. Nem szép. Nem tetszik azonnal, mint ahogy a másik véglet, a Marcel Proust- vagy Nedjeljko Fabrio-féle asszociációs láncokra építő, gyönyörű szóindázás sem tetszik azonnal, bosszant egy kicsit mindkettő.
Mégis megfog. (Mindkettő.) Jónásnál a pontosság fog meg. Az, amikor az író az Ottlik-képlet szerinti rendszerben valahogy mégis a lehető legjobb kifejezést találja meg arra, amit „minél jobban megfogsz, annál kevésbé van meg”. „Hajnali három-négy óra lehetett. A legsemmibb időszak. A legistenesebb. Hallgattam a családom csendjét.” Négy tipikus Jónás-mondat a Szerelem című novella közepéről. Semmi támpont. A pillanatnak nincs színe, szaga, közelibb helyszíne, csak a pillanat van, a semmilyen és istenes pillanat, és az ember mégis pontosan tudja azt a percet anélkül, hogy Jónás tulajdonképpen mondott volna róla valamit. Erre csak a nagyon jó írók képesek.
Ráadásul mintha csak olyanról írna, amiről nem lehet. A tabukról. A reménytelen nyomorról. A gyerekszerelemről. Az emberi kapcsolatok lehetetlenségéről. Arról, hogyan menekül az anya a családból egy másik szerelembe, ahol nő, és a fájdalomról, amely éjjel három és négy között szorítja össze a férfi torkát, aki nemcsak a feleségét, de a nőt is elveszteni látszik. Arról, hogyan megy Szerbiába ögyilkosságot elkövetni egy házaspár, miután otthagytak lakást, szülőket és gyerekeket, mert az egésznek nincs értelme, „sem hozzátenni, sem elvenni nem lehet a mindenségből”. És tudjuk ezt mindannyian. Csak a válaszok különbözők. Van, aki kiszáll, és van, aki elveszi a pillanatot, amelyben összesűrűsödik a boldogság egy reggel vagy egy idegen kisváros szállodájában, mint Kosztolányinál, a pillanatot, ahol összefut a mindenség, a te és az én. Aztán arra fájdalom jön. Aztán elmúlik.
A novellákból úgy tűnik, az Apáimnak, fiaimnak a fájdalomkorszakban íródott, amikor az ember úgy érzi, szétesett körülötte a mindenség, a te és az én. Ha akkor nem száll ki, igenis hozzáad valamit a világhoz. Pontos, tökéletes mondatokba rakott novellákat arról, ami fáj. És ez szép.
(Jónás Tamás: Apáimnak, fiaimnak. Magvető Kiadó, 2005. Ára: 2390 forint)
origo.hu
Precízen időzített kémbotrány: így keltett pánikot a dollármédia
