A legjobb frontember

Sztárt csinált a média a haldokló pápából, és nem csak tizenöt percre. A Diana hercegnő halála óta legnagyobb sajtóesemény, a pazar tévéközvetítések és a szappanoperákat megszégyenítő érzelmes történetek Karol Wojtyláról azonban könnyen illúzióba ringathatják azokat, akiknek a történelmi egyházak történelmi méretű válságával kellene most szembenézniük.
Kisebbfajta belpolitikai bonyodalom keletkezett abból Washingtonban, hogy Jimmy Carter volt amerikai elnök kérése ellenére nem kapott helyet a II. János Pál pápa temetésére utazó hivatalos amerikai delegációban. Az előzetes bejelentés szerint George W. Bush elnök, felesége, Laura, Bill Clinton és idősebb Bush volt elnökök, valamint Condoleezza Rice külügyminiszter lett a tagja a Vatikánvárosba utazó amerikai küldöttségnek, de annak az államférfinak, aki elnökként 1979-ben először és utoljára fogadhatta a Fehér Házban II. János Pált, nem maradt hely a csapatban.
Carter udvarias közleményben tudatta, hogy megérti a helyhiányra hivatkozó döntést, ám egyes források szerint magánemberként „csalódott” volt, hogy kihagyták.
Pedig 1978-ban, amikor I. János Pál mindössze 34 napi szolgálat után meghalt, a hivatalban lévő Carter elnök csupán feleségét küldte el a Vatikánba, és kommentátorok azt is megjegyzik, hogy I. János Pál elődje, VI. Pál halála sem váltott ki olyan politikai és médiaérdeklődést, mint a most temetett egyházfőé.
Kétségtelenül megváltozott valami: hogy a baloldali kritikák ellenére Tony Blair és csapata a Vatikánba siet, hogy Franciaországban az egyház és állam szétválasztásáról dúló viták ellenére félárbocra eresztik a zászlókat, és hogy a mozlim világban soha nem látott részletességgel számolnak be a televíziók a katolikus egyházfő haláláról, olyasvalamit jelez, ami a Vatikán történetében még nem fordult elő: II. János Pál szupersztár. Nemcsak a katolikusoké, hanem immár a világot behálózó tömegmédia sztárja is, olyasvalaki, akinek haláláról úgy tudósít most a sajtó, ahogyan Diana hercegnő balesete óta senki máséról nem tette.
Egy hétfőn megjelentetett felmérés szerint a világsajtó tízszer annyit foglalkozott II. János Pál halálával, mint tavaly novemberben Bush elnök újraválasztásával. A Global Language Monitor, amely az interneten megjelenő témákat vizsgálja elemzése elkészítéséhez, a pápa halálát követő 24 órában 35 ezer új híranyagot talált az interneten. Ez a szám George W. Bush megválasztását követően „mindössze” 3500 volt, nem beszélve arról az ezer új híranyagról, amely Reagan elnök tavalyi halála után jelent meg a főbb hírügynökségek, lapok, televíziók weblapjain.
Mi kell hát ahhoz, hogy valaki globális szupersztár lehessen a tömegmédiában? A fentiekből is kitűnik, hogy nem elegendő csupán kiemelkedő pozícióba kerülni ahhoz, hogy a sajtó vezérei alkalmasnak találjanak egy hírességet erre a szerepre. Személyiségének, életművének legalábbis három kategóriát kell szétfeszítenie.

Politikai

Történészek és az eseményeket akkor irányító politikusok szerint is II. János Pál pápa kulcsszerepet játszott abban, hogy 1989-ben felbomlottak a kelet-európai kommunista rendszerek.
Hogy az egész térségre kiterjedt-e ez a szerep vagy csupán Lengyelországra, az persze vita tárgya lehet, de – miként azt az exkommunista Aleksander Kwasniewski lengyel államfő nyilatkozatában megfogalmazta – abban egyetértenek a lengyel bal- és jobboldal politikusai, hogy „nélküle nem lenne független Lengyelország”.
Valószínűleg az egy évvel korábban megválasztott pápa 1979-es lengyelországi látogatása volt az a gyújtópont hazájában, amely bátorítást adott az embereknek: ne adják áldásukat a regnáló politikai rendszer tevékenységére. A Szolidaritás mozgalom hathatós támogatása, majd a pápa 1983-as, már a szükségállapot kihirdetése utáni látogatása, amikor mindenki számára nyilvánvalóvá vált, nem Jaruzelski kezében van az igazi irányítás, döntőnek bizonyult a kommunizmus elleni küzdelemben. Ezt ma már maga Jaruzelski tábornok és a peresztrojka atyja, Mihail Gorbacsov is készséggel elismeri.
Mindezek után nem meglepő, hogy az antikommunista mozgalom és a kommunizmust fenyegetésként megélő nyugati konzervativizmus egyaránt politikai hősként is tiszteli II. János Pált.
Ugyanakkor az elmúlt tizenöt évben a pápa által hangsúlyozott szegénység elleni küzdelem, az adósságelengedési programért folytatott kampány segítése és a globalizáció káros következményeinek kritikája okán baloldali mozgalmak kezdtek szoros szövetségest látni az idősödő egyházfőben. A pápa nemcsak a nyolcvanas évek konzervatív forradalmát kiteljesítő George W. Bush szemében, de nem kevés antiglobalista csoport számára is szupersztár.

Vallási

Még elgondolkoztatóbb az a mód, ahogy az iszlám világ sajtója foglalkozott II János Pál halálával. Arab műholdas televíziók, elsősorban az iszlám világban nagy nézettségnek örvendő katari Al-Dzsazíra és a dubai székhelyű Al-Arabija a CNN-hez kicsit hasonlóan folyamatosan részletes információval szolgált a vatikáni eseményekről, és élő közvetítéssel jelentkezett a Vatikánból. Külön érdekesség, hogy miközben a damaszkuszi és a Szíria-barát libanoni vezetőket korábban meglehetősen nyugtalanították II. János Pál közel-keleti utazásai, amelyek az ott élő keresztény közösség megerősítését célozták, Libanonban több televízió megszakította adását, hogy beszámoljon az egyházfő haláláról, köztük az Al-Manar csatorna is, amely a síita Hezbollah fegyveres szervezet televíziója. Iránban maga az elnök, Mohammad Hatami és a síita klérus is tisztelettel adózott II. János Pál emlékének.
Igaz, a pápa személyének és életművének megítélése korántsem egységes a Közel-Keleten. Az arab világban elismerést vívott ki ugyan azzal, hogy bírálta az Irak elleni amerikai katonai inváziót, és igazságos békét sürgetett Izrael és Palesztina között – ennek érdekében többször találkozott Jasszer Arafat korábbi palesztin vezetővel is –, kritikusai felróják neki, hogy mindez nem volt olyan hangsúlyos, mint az Izrael felé történt vatikáni nyitás. A főhajtással szinte egy időben a hivatalos teheráni álláspontot közvetítő sajtó például súlyos kritikákat fogalmazott meg a szentatyával szemben, mondván, túl szoros kapcsolatot ápolt Izraellel, és azt is nehezményezik, hogy a Vatikán egyáltalán elismerte a zsidó államot.
Azoknak az arab honlapoknak a fórumaiban pedig, amelyek ismertek arról, hogy előszeretettel jelentetnek meg militáns iszlám anyagokat, felháborodott megjegyzések tűntek fel, amelyek helytelenítették a tévéközvetítéseket, és sérelmezték, hogy a képernyőkön megjelenő iszlám egyházfik dicsérték az iszlám ellenségét.
Mindezzel együtt kétségtelen, hogy a nyugati stílusú arab hírtelevíziók, amelyek csak pár éve lettek a nagy hálózatok versenytársai, átvették a hírgyártás és sztárcsinálás formuláit, és immár zökkenőmentesen kapcsolódnak be a globális hírfolyamba. Igazából ezeknek a televíziós csatornáknak, nem pedig a megváltozott politikai helyzetnek köszönhető, hogy a pápa immár az arab világban is, habár sokak által nem szeretett, de szupersztár.
Külön dolgozat témája lehetne, miként vált hirtelen II. János Pál a zsidó–keresztény párbeszéd emblematikus figurájává abban a sajtóban, amely korábban nem kis részben e párbeszéd elakadásáért és a zsidók szenvedései iránt tanúsított passzivitásért bírálta a Vatikánt. A zsidó szervezetek méltatása és az e témában született rengeteg cikk mellett talán a New York Times egyik írását érdemes kiemelni. Ez a lap mindig érzékeny volt az amerikai, valamint a máshol élő zsidó közösségek problémáira és panaszaira. Most szívfacsaró történetet közölt arról, miként mentette meg az ifjú Karol Wojtyla egy zsidó kislány életét a háború utáni Lengyelországban. Ez annak a jelzése, hogy ő az első római pápa, aki helyet kaphatott a „politikailag korrekt” sajtó ikonográfiájában.

Kulturális

A katolikus egyház missziós munkájának hosszú története alatt rengeteg tapasztalatot szerzett arról, miként juttathatja el „üzenetét” a világ minden tájára a kulturális különbségek ellenére is. Amikor a pápa ebben az értelemben feszítette szét azokat a kereteket, amelyeket (kelet-)európai gyökerei határoznának meg, ez szinte természetes feladat volt egy katolikus egyházfő számára. Hogy mennyire sikeres volt a munkája az elmúlt húsz–huszonöt évben, mutatja az a valóságos vallási forradalom, amely például Afrikában a katolikus egyház térnyerését jellemzi (miközben Európában súlyos válságba került).
II. János Pál – aki mindvégig kitartott abbeli meggyőződése mellett, hogy a civilizációk összecsapása nem szükségszerű – azonban nem csak ebben a „horizontális” értelemben lépett át kulturális határokat: ő volt az első katolikus egyházfő, aki hosszabb kirándulást tett a popkultúra területére is.
Például egyszer Bob Dylant is meghívta egy bolognai egyházi kongresszusra zenélni, egy római segélykoncerten pedig a Eurythmics, Alanis Morissette és Lou Reed zenéjét hallgatta. De még tavaly januárban is részt vett egy olyan rendezvényen, ahol lengyel breaktáncosok szórakoztatták.
Emlékezetes az az 1999-ben lezajlott jelenet, amikor II. János Pál popsztárokkal, segélymunkásokkal és közgazdászokkal találkozott, hogy részt vegyen abban a kampányban, amely a harmadik világ adósságainak elengedését követelte a gazdag országoktól. A találkozón ott volt Bono, az U2 együttes frontembere, aki jellegzetes napszemüvegét ajándékozta oda II. János Pálnak. A mozdulatban benne volt: te is szupersztár vagy.
II. János Pál halálát követően Bono is közkinccsé tette véleményét az egyházfőről, és közölte: „a pápa a katolikus egyház legjobb frontembere volt”. Ugyanebben a közleményben megjegyezte: „Kitűnő showman, kitűnően kommunikálja elképzeléseit még akkor is, ha nem mindegyikkel értünk egyet, nagy barátja a világ szegényeinek, magam is ez ügyben találkoztam vele.”
Ha valaki szupersztár, annak persze sok hátulütője is van. A katolikus egyház számára ezekből legalábbis egy nagyon kellemetlen. Ha Bono szavain elgondolkozunk, talán belátjuk: II. János Pál az a spirituális vezető volt, akinek még nyájában is nagyon sokan vannak olyanok, akik szerették, tisztelték magát az embert, de (az egyház) tanításait már nem követték.
Vajon Bono, a pápának játszó többi rocksztár vagy a Rómába özönlő médiakommentátorok, akik kicsivel azelőtt tőzsdeeseményekről, véres gyilkosságokról, politikai botrányokról tudósítottak, de akik most hirtelen nagy áhítattal magyarázzák a nézőknek a Szent Péter téren folyó eseményeket, soha életükben nem vásároltak óvszert, és más kérdésekben is maradéktalanul a pápa szigorú utasításai szerint rendezték be életüket? Az érintettek alapos kikérdezése nélkül idebiggyeszthetjük a nem választ.
II. János Pál most megmutatkozó óriási népszerűsége tehát nemcsak lehetőség, de veszélyforrás is a katolikus egyház számára. Veszély, amennyiben a vezetői most elhiszik, hogy nem egy karizmatikus pápa, hanem a katolikus egyház vált egyik napról a másikra divatos médiacikké még a Közel-Keleten is, és hogy a katolicizmus – más történelmi egyházakkal egyetemben – nincs súlyos válságban a nyugati világban.