A műdrámák fénykorát éljük

Néhány éve egy könyvében Polcz Alaine arra kereste a választ, sokan miért gyászolják mélyebben elveszített háziállataikat, mint meghalt hozzátartozóikat. Szerinte az emberek jó része az igazán nagy tragédiákkal képtelen szembenézni, hárítja őket akár egy életen át, inkább a kisebb drámák felé fordul, azokat dolgozza fel hallatlan intenzitással. Korunk „megélhető” drámái nem a háborúk, a természeti és tömegkatasztrófák, nyomorba döntő politikai intézkedések és mulasztások, nem is irodalmi, színházi, filmes produkciók, sokkal inkább a valóságshow-k, tehetségkutató versenyek, s azok sajátos demokráciafelfogása (mindenkinek a szava anynyit ér, ahány sms-t küld), színpadiasan bonyolított döntő pillanatai. A kereskedelmi tévék „drámái” a médiakorszak tragédiaértelmezését követik: aki még tovább énekelhet, meztelenkedhet, bohóckodhat a milliók által követett műsorban, az „él”, akinek búcsúznia kell, az „meghalt”. A napról napra, hétről hétre megismert szereplők nem egyszerűen szimpátiát vagy antipátiát keltenek a nézőben, hanem eszményei harcosaivá lesznek, vagy számára épp valamilyen ellenséges, legyőzendő, eltörlendő attitűdöt képviselnek. Így csapnak össze a Megasztár színpadán a tinilányok álomarcú fiúi a civilben nehéz sorsú drámai hőssel, a hazai egekre az igényesebb zenei műfajok tündöklését visszafesteni igyekvő zenetudóssal, a kultúrrabszolgaságáért a vele szemben naiv, végletesen jó szándékú zsűrivel is hadakozó művészmutáns az ösztönös alkotóval. A „bukás” nem csupán az ő személyes bukásuk, „buknak” velük az eszmények, az életfilozófiák is. Egyelőre a legerősebb értékérvényesítő csoportnak a szerelemről még csak álmodozó iskolás lányok látszanak. Az ő elszántságukkal vagy létszámbeli fölényükkel szemben veszített már szoborszépségűnek kikiáltott, kristálytiszta hangú énekesnő, szintén pompás hangú, egyedülálló tehetségű zeneszerző, zeneileg nem mindennapian igényes és művelt bluesénekes, és reszkethet a korábbi verseny győztesének pompás torkú és temperamentumú húga is.
Ha emlékszünk még, a karmesterversenyek közönségdíjasai is a párzási ösztön nem kifejezetten szakmai szempontjai alapján választódtak ki, akkor azonban nem kesergett ezen senki, s utóbb sem vetették a szemükre, hogy elsősorban külső adottságaik miatt kaptak díjat. Későbbi teljesítményeik pedig igazolták, hogy érdemesek voltak a vakszerencse fura kegyére. Most persze más a helyzet. A Megasztárban nincsenek külön szakmai és közönségdíjak, az egyedüli győztes mindent visz. A több hónapos viadal viszont, úgy tűnik, alkalom arra, hogy némely, a leánykák által kegyelt énekes szakmailag is felnőjön a szerephez, amelyet hétről hétre szavazataikkal kijelölnek neki.
Igazi „műdráma” persze akkor lehetne a Megasztár, ha akár normatív támogatással, törvényalkotással vagy más módon rendeződne Magyarországon a műfaj anyagi háttere.
(Megasztár, TV2, április 9., szombat, 20.00.)