A tisztaságot belökték a szennybe

A nógrádi kisvárosban, Szécsényben április elsején éjjel megöltek egy lányt. Egy gyereklányt. Gyilkosa a sötét utcán rontott rá fél tizenegykor, és egy órakor lökte be a derítőbe. Senki nem tudja, mi borzalom történt abban a két és fél órában, de a hatezres városban sokaknak eszébe jutott: a tettes két évvel ezelőtt fához kötözte és megerőszakolta kiskorú barátnőjét. A megerőszakolt lány az áldozat unokatestvére volt… A gyereklány még élt, és próbált a bűzös szenny felszínén maradni, de a betondarab, melyet a gyilkos rákötött, nem hagyott számára esélyt. A huszonnégy éves férfi szenvtelenül nézte végig a haláltusát.
Más fronton ezekben a napokban iratkozott be a Kendermag Egyesületbe a könnyűdrogokért korteskedő író, a Nemzetközi PEN-klub egykori elnöke. Csatlakozott hozzá a kendermagosokkal nyíltan szimpatizáló rangidős filmrezsisszőr; a Sziget néven ismertté vált tömegőrületet kiötlő zenész; a Megasztár mély dekoltázsú zsűri asszonya, és a Tilos Rádió étert piszkító műsorvezetője.
Ők állnak az egyik oldalon. A másikon az aggódó szülők milliói, az eszköztelenné tett tanárok ezrei és a kőtáblák parancsaira mutató pár száz pap. A kendermagosok csapatát a pénz és a média támogatja, a szülőkét, a tanárokét pedig a féltő szeretet.
Ez háború, melyben az egyik fél folyamatosan támad, a másik kétségbeesetten védekezik, és ne kerteljünk: a gyereklány, akit a nógrádi városban megöltek, nem csak a folyékony szennybe fulladt bele. Ebbe is.
Aki eddig nem tudta, milyen profetikus költő Vörösmarty, olvassa el ezt a két sort A vén cigányból: „Háború van most a nagy világban, / Isten sírja reszket a szent honban.”
Erről van szó. Aki másról beszél, hazudik.

*****
A kisváros halványkékre festett étterme és sörözője attól lett ismert, hogy a feltámadás órájában is nyomja a zenét. A húsvéti körmenet a ferences templomtól indul, zászlókkal, énekszóval, ám a jukebox száz nótájának egyike akkor is harsog. A söröző gazdái nem kedvelik az érzelgős dolgokat, amilyen a feltámadás. Nekik az alámerülés hozza a pénzt…
Ugyan miben mártózik meg, aki ott alámerül?
Április hetedikén a krónikás erre volt kíváncsi. Belépett a földszinti étterembe, és nyomban megtorpant. Mintha egy időgép visszavitte volna a hetvenes évekbe. A terem közepén hosszú asztal, látványa a sajátos emlékű brigádvacsorákat idézte. Épp egy tucat ember ülte körül, mind egyformát evett. Jobbra kávés-italos pult, a pulton éjfekete asszony könyököl. Merre van itt a diszkó, kérdezte a belépő. Itt semmiféle diszkó nincs. És olyan hely, ahol gépzene, csocsó, nyerőautomaták vannak? Az odalenn a söröző. Nyitva van? Nyitva. Az éjfekete asszony ekkor fölemelkedik a pultról, megringatja hatalmas kebleit, bevet egy üzleti mosolyt, és visszakérdez: Miért érdekli a söröző? Mert április elsején este innen indult haza egy kislány, akit útközben megöltek.

*****
Az étteremből ismét ki az utcára, egy másik bejáraton le a szuterénbe. Már hallani a zenét, és hallani a csocsózó csapat ékes magyar nyelvét: „B… meg, legalább egyszer lőnéd előre… A p…ába, nem sikerült…” Déli egy óra, nyolc ifjú pörgeti a bábokat, nyolc ifjú beszél moslék nyelven, ők a felnövő magyar nemzedék.
Tán épp ezen a napon kínai fiúk egy kung-fu iskolában hajnalban keltek, mindenki megkapta vékony reggelijét, s indultak testüket keményre edzeni, mert olyan világ jön, amikor a harcot csak rendkívüli fizikummal lehet megvívni.
Tán ezen a napon valahol Izraelben haszid-zsidó fiatalemberek a Talmud igéit érlelik és mélyítik el a vitatkozástan keretében. Egymással szemben ülnek és hevesen gesztikulálva érvelnek, érvelnek és érvelnek.
És ugyanezen a napon egy kairói mecsetben a Korán szent sorainak énekes előadását tanulják mozlim ifjak egy idős imámtól, aki minden hajlításra és minden torokhangra feszülten figyel.
A magyar fiúk meg csocsóznak.
Mi lesz így belőlük? Csicskás. Az előbbiek szolgálatába szegődött altiszt.

*****
A kisvárosi gyereklány a születésnapját várta. Tizennégy leszek, súgta, mert imádott sutyorogni. A Rákóczi általánosban pénteken sulinap volt, ilyenkor a diákoké az iskola. Minden osztály hoz valami produkciót. Az övé táncolt, ő tanította be a lépéseket, a mozdulatokat. Volt érzéke a tánchoz, dzsesszbalettre is járt. Zene nélkül mit érek én – Máté Péter dalára mozogtak, és annyira jól, hogy egyik tanáruk szólt: érdemes tovább gyakorolniuk. Felléphetnek vele a Rákóczi-napokon májusban.
Le is fényképezte őket, ám miután kattant a gép, leállt, és kigyulladt a felirat: „Ohne Batterie” – az elem kimerült. Akkor nem volt jelentősége a feliratnak. Másnap beleborzongott…
Öt órakor a sulinapnak vége lett, hazament mindenki. A gyereklány a közelgő születésnap jegyében kérte szüleit, engedjék el, hadd tartson a világoskék falú sörözőben előszületésnapot. Tízre otthon lesz. Engedték, és elment.
Hogy mi történt a zajos szuterénben, lényegtelen. Bár annyiban mégse, hogy ott lehet egy gyereklány, aki nincs tizennégy éves, azt iszik, amit akar, és olyasmit is láthat, amit nem akar. Miért nem ad állandó helyet a város egy diákklubnak?

*****
Az ígért tíz óra már elmúlt, fél tizenegykor csöngött a telefon. A gyereklány a Plusz áruház mellől hívta a szüleit: jól érezte magát, ilyenkor gyorsan szalad az idő, de már megy, fut, nemsoká otthon lesz.
Hogy tényleg futott-e, nem tudni. Valószínű, mert engedelmes, jól nevelt gyerek volt. A főutcáról a sportpálya felé kanyarodott. Hogy miért ezt a roszszul kivilágított, néptelen utcát választotta, a krónikás valakitől azt a választ kapta, hogy abban a városban mindenki biztonságban érezte magát – addig.
Már a pálya betonkerítése mellett haladt, mikor az ott álló busz mögül előlépett valaki. Csak feltételezni lehet, de bizonnyal átvillant rajta, mit tett az a férfi két éve az unokanővérével… Ha úgy tett, mint azzal, akkor azonnal ütött. A vérnyomok és a megtalált fülkarika bizonyítja, hogy a gyereklány küzdött. Aligha tudta, hogy az életéért küzd. Talán sikoltott is, de senki nem hallott semmit. Hogy ott mi történt még, arról a rendőrség nem szól, és jól teszi…
Pár méterre állt a férfi 206-os Peu-
geot-ja. A lányt a hátsó ülésre lökte, és a nagyanyja házához hajtott… Felnyitotta a derítő tetejét…
Éjjel egy órakor már gyilkos volt.

*****
A krónikásnak, ha ilyesmi történik, igyekeznie kell. A nyomokat az indulat gyakran eltorzítja, főleg a lelkekben. Gyilkosság áldozatáról írni olyan, mint szobrásznak halotti maszkot készíteni. A hatvanas évek korszakos festője, Kondor Béla fiatalon ment el, a megrendült Melocco Miklós készítette el a maszkját. Utóbb így emlékezett a munkára: „Halotti maszkot készíteni technikailag könnyű; a legnehezebb odamenni és megfogni a holttestet…
Fontos, precíz, érdekes tárgy a halotti maszk, relikvia, el kell készíteni. Őrzi a halott testét, tehát sokat őriz az élőből…”
Mi fontosabb, ha ilyen kegyetlen halált hall valaki: megtudni, mi történt, vagy megőrizni valamit az élőből?
A krónikás szerint az utóbbi. Ezzel lépett be a gyereklány iskolájába.
Nem tudta még, hogy nehéz perceket fog átélni, és lesznek pillanatok, mikor Melocco szavaiba kell kapaszkodnia, meg ne billenjen a lelke.

*****
Jól-rosszul megépített „modern” iskola. Az aula kettéosztott: egyik fele tornaterem, magasugrást gyakorolnak a hetedikesek. A szoba, ahol a tanárokkal és a gyerekekkel beszélget a krónikás, az emeleten van. Fentről mosolyogni lehet azon, hogy az alacsony lécet is leverik néhányan. Az jut eszébe, nem csak a tornaórán fordul elő ilyen.
Fényképek kerülnek elő, a gyereklányt mutatják: nyurga bakfis, kicsit elálló fülekkel, a legfontosabb azonban a szeme. Az a fajta melegség árad belőle, ami már-már női melegség, holott a lány maga még gyerek. Gyanútlan gyermek.
Kedvenc színe a piros volt, mondja a padtárs: óvodáskoruktól barátnők. Fekete blúzt, fekete nadrágot visel. Sovány, amit a szomorúság tovább fokoz, de nem sír, miközben tanárai szeméből ömlik a könny. Lassan ejti a szavakat, mintha tudná, hogy ezek fogják majd keretbe elvesztett társa emlékét. Plüssmacikat gyűjtött, mondja, a szobája tele volt velük. A temetésen a sírjába is dobtunk egyet, a levéllel együtt… Milyen levéllel? Mi írtuk neki, osztálytársak… Elmondtuk, hogy nem tudunk tanulni azóta, és azt kérdeztük tőle: ugye nem keseredett meg a lelked?
A krónikás addig megállás nélkül jegyzetelt. Ekkor abbahagyta, és arra gondolt, mi mindent takar ez a kérdés… Bizonnyal fájdalmat, beleérzést, mely felkavarja a lélek mélyét, netán annak hitét, hogy csak itt ért véget valami, odaát folytatódik.

*****
A sovány kislány meggörnyed ültében, és kérdés nélkül folytatja. Régen együtt jártak dzsesszbalettre, de ő váltott, Salgótarjánban versenytáncot tanul. Szombat délelőtt is ott volt. Hallotta ugyan reggel, hogy a barátnője nem ért haza, de azt hitte, annál a lánynál aludt, akivel együtt jöttek el este a sörözőből. Mire visszaért Tarjánból, már tudta, hogy baj van. Mint annyi sokan, az ő apukája is kereste az eltűnt lányt: kocsival ment Csitárra, és sorban a környező falvakba, fel volt bolydulva minden.
És akkor eszébe jutott valakinek, hogy az iskola mellett lakik egy férfi, aki korábban megerőszakolt néhány lányt, egyiket a sóderbányában. Mentek is oda, de hiába, nem találták sehol. Mikor tudtad, hogy meghalt? 2 óra 48 perckor…
Így mondja: órára, percre.

*****
Már becsöngettek, de a krónikás szeretné látni a társakat. Még nem tudja, hogy számára a nap legnehezebb perce következik. Odakísérik, bemutatják a nyolcadik osztálynak, látja az üres padot, a padon a sok piros gyertyát. Körbenéz, s már biccentene, hogy elköszön, mikor észreveszi egy beugróban az újságkivágásokat, a társukról készült képeket és alatta a virágot.
Odafordul, s abban a pillanatban érzi, hogy háta, mint egy radar, érzi a maradék húsz fájdalmát. Nem a képek: ez az összesűrűsödött fájdalom hatott rá. Szeme előtt a képek mintha katedrálüveg mögé kerültek volna, elhomályosodtak, és tudta, hogy akár köszönés nélkül, mielőbb ki kell jönnie a teremből.

*****
Az a férfi, a gyilkos, ide járt az iskolába, egy évig az osztályfőnöke voltam, és bevallom, kedveltem. Azóta is köszönt, valahányszor találkoztunk… Bocsásson meg, ha sírok, de próbálom elképzelni a szüleit. Iszonyú lehet nekik… De mi ez ahhoz a rettenethez képest, amit annak a kislánynak kellett átélnie… Azt hittem, elvitték külföldre, és egyszer majd előkerül… Szörnyű sokk volt mindenkinek… Van egy lány, egy csibész, ugatva sírt a fájdalomtól… Akivel együtt indult haza a sörözőből, hozzá pszichológust kellett hívni. Azóta se jött iskolába…

*****
A férfi, miután éjjel végignézte a gyereklány haláltusáját, másnap reggel elment maszekolni: villanyt szerelt, azt mondják, fütyörészve, tréfálkozva… Akik találkoztak és kezet fogtak vele, úgy nézik a jobbjukat azóta, mintha rajta maradt volna valami bűnjel.
Az apja Németországban dolgozik már vagy húsz éve. Az ő pénze is segített abban, mondják városszerte, hogy 2003-ban, mikor letartóztatták, „lemondott a tárgyalás jogáról”, és nyolc év helyett csak hármat kapott erőszakos nemi közösülésért, súlyos testi sértésért, s abból a háromból is végül csak másfél lett.
Menjen el, nézze meg, szemben az iskolával, az 5-ös tömb első emeletén lakott az anyjával. Egy felháborodott ember kővel bedobta az ablakát.
A krónikás elment. Az ablakon lehúzott régi redőnyt látott, s bár megkísértette a gondolat, hogy becsönget, de inkább nem: börtönajtón nem szokás csöngetni, főleg, ha belülről van rajta lakat. Inkább elment a gyilkos nagyanyjának a házához, azon az udvaron van a derítő. 53 van kiírva, öt meg három az nyolc: nem jó házszám. A falon látszik a felirat, bár próbálták levakarni, amit valaki odafestett: „Gyermekgyilkos.”

*****
A sportpálya mellett ugyanúgy ott áll az FIY 819-es rendszámú Volán-busz, rajta a tábla: menetrend szerinti járat, Salgótarján–Nógrádmeggyes–Szécsény. Néma tanú, mindent látott, de jobb, hogy nem szólhat.
Tíz méterre tőle látni az aszfalton a vérnyomokat. Bizonnyal a rendőrség rajzolta őket körbe. A drótkerítést tartó betonoszlop tövén virágok és vagy harminc gyertya. A legtöbbje ég…
Mennyire van innen a ház? Az otthon… Egy végzetes pillanatban kétszáz méter több, mint kétszáz kilométer. A krónikás elindul a Sport utcán, ki a Dózsa György útra, balra kanyarodik, és végigmegy a Sobieski János utcán. Az utolsó előtti ház. Egy kopott, kék 1200-as Lada áll előtte. A csöngetésre semmi válasz. A szomszédban ásnak, veteményeznek, látják, hogy ott áll, és csönget, mégse szólnak. A ház előtt szomorúfűz, ennek a tövében is virág, gyertyák, sok gyertya, sok virág.

*****
A temető nincs messze. A ravatalozó egyik oldala csúf, műanyag hullámpala. Innen indultak az utolsó útra. Ott volt a fél város. Egy nappal később is ott a család. Az anya a sír tövében ül, arcát a kezébe temeti, az apa egyik cigarettát a másik után szívja. A krónikás mellélép, mond néhány esetlen szót: ilyenkor minden szó esetlen, közben nézi a férfi kezét: a kétkezi embereké ilyen. Az ujjvégek vastagok, a bőr redőiből képtelenség kimosni a kemény munka piszkát, egy kevés mindig ott marad.
Heroikus munkával építették a házukat, és minden erővel próbálnak a felszínen maradni. Az asszony a turkálóban dolgozik, a férfi egy másik vállalkozónál. Három lányuk van, illetve most már kettő, a legkisebbet csupán a fénykép mutatja élve. Most már nem bánthatják, mondja a férfi.
Osztálytársak jönnek, a születésnap tiszteletére, e gyereklány aznap lett volna tizennégy. Másnap egy öregembert temetnek, nyolcvanévesen ment el, hol itt az igazság?

*****
A krónikás már elhagyta a várost, mikor eszébe jutott, csaknem mindenki, akivel beszélt, kérte, ne szerepeljen a neve az írásban. Egy tanárnő árulta el, miért. A krónikás fékezett, leállt a padkán, és beírta jegyzetfüzetébe: félnek attól, hogyha szólnak, bajuk esik. Már éppen indított volna, mikor mintha a fülébe súgta volna valaki II. János Pál üzenetét: Ne féljetek! Újra kinyitotta a noteszt, és beírta mellé: Ne féljetek! Aztán gázt adott.