Aktív kínai nacionalizmus

Ha nem két gazdasági nagyhatalom látványos összecsapásáról lenne szó, a szórakoztatóan érdekes politikai hírek kategóriájába sorolhatnánk Kína és Japán hirtelen fellángolt acsarkodását. Miután egy tokiói középiskolás történelemtankönyv miatt mintegy tízezer kínai tüntető kövekkel és palackokkal meghajigálta a szigetország pekingi nagykövetének rezidenciáját, s kárt tettek több japán tulajdonú étteremben, a válasz sem maradt el: Koidzumi Dzsunicsiró miniszterelnök megkezdte a két állam közötti vita tárgyát jelentő kelet-kínai-tengeri földgázlelőhelyekre vonatkozó kutatási engedélyek kiadását magáncégeknek. Tegnapi hírek szerint már javában szervezik a japánellenes tüntetések második hullámát az interneten. On-line csevegőoldalakon felhívások sokasága jelent meg, amelyek szerint a hét végén újabb tiltakozásokat kellene rendezni Pekingben és más nagyvárosokban a japán történelemhamisítás és Japán állandó BT-tagsága ellen. Történik mindez egy olyan országban, ahol a hatóságok évek óta erős ellenőrzés alatt próbálják tartani az internetes kommunikációt.
Az egyébként nem új keletű konfliktus fellángolása korántsem véletlen. Egy kommunista diktatúrában nincsenek spontán tiltakozások, s ha mégis, azokat csírájában fojtják el a stabilitás fenntartása jegyében. A különböző híradások képkockáin keresztül is nyilvánvalónak tűnt, a kínai rendfenntartó erők alig mímelt aggodalommal, összességében pedig passzívan reagáltak a megmozdulásokra. Az 1989-es Tiennanmen téri véres tisztogatás óta ugyan Pekingben is sokat változott a világ, ott azonban még messze nem tart a kommunista hatalom, hogy randalírozó tüntetők fölött hunyjon szemet. Hacsak ehhez nem fűzi egy jól meghatározott érdek.
A pekingi vezetés nyílt sisakkal vágott bele a nagyhatalmi státus megerősítését célzó hadjáratba. A konfliktus szítása nem Japánnal kezdődött. Kína régen tapasztalt vehemenciával esett neki Tajvannak, s ezzel nyilvánvaló üzenetet küldött Washingtonnak is. Japán, az Egyesült Államok másik elkötelezettje már keményebb diónak bizonyulhat, a konfliktus kezdeményezése ugyanakkor még így is beleillik a kínai hatalom taktikájába, mivel az offenzíva egyszerre jelzi a nagyhatalmi magabiztosságot, erősíti a nacionalizmust, s nem utolsósorban előtérbe helyezi a fegyverkezés indokoltságát. Ez utóbbi kérdés viszont egyelőre éles törésvonalat képez Washington és az Európai Unió viszonyában. Az EU – s ezen belül is különösen Németország – az amerikai állásponttal élesen szembehelyezkedve kitart a kínai fegyverszállításokat tiltó uniós embargó feloldása mellett.
Gerhard Schröder német kancellár tegnap Berlinben ismét a Kína elleni EU-fegyverembargó feloldását szorgalmazta, míg külügyminisztere, Joschka Fischer feltételeket támasztott Pekinggel szemben. Az embargóvitát az ellenzéki konzervatívok és liberálisok kényszerítették ki a német képviselőházban, a Bundestagban, ahol Schröder „nélkülözhetőnek” nevezte az 1989-es pekingi diáklázadás véres leverése után elhatározott uniós embargót. A távirati iroda beszámolója szerint a kancellár azzal érvelt, hogy őt köti az EU állam- és kormányfőinek decemberi határozata, amelyben leszögezték: az embargó feloldásán fognak munkálkodni. A határozathozatalhoz konszenzus szükséges, ami nincs meg az Európai Unión belül. Fischer külügyminiszter szerint Pekingnek kell lépnie annak érdekében, hogy az unión belül konszenzus alakuljon ki. Egyebek mellett azt említette, hogy a kínai parlamentnek ratifikálnia kell az ENSZ emberi jogi konvencióját, vallástürelmet kell gyakorolni, s a halálbüntetést is fel kell számolni. Ez utóbbi elvárások évtizedek óta napirenden vannak Kínával kapcsolatban, az ázsiai ország gazdasági súlyának növekedésével párhuzamosan azonban a követelések súlya és az ilyen irányú fellépések gyakorisága folyamatosan csökken. A politikai retorikán túl aligha kérdéses, hogy a fegyverembargó ügyében valójában nem kereskedelmi kérdésekről van szó, hanem egy újabb nyílt konfrontációról az unió és az Egyesült Államok között. Hogy Washingtonnak igen fontos presztízskérdést jelent az ügy, azt jól jelzi a Maariv című napilap információja, miszerint Amerika kizárja Izraelt egy új harci repülőgép fejlesztési programjából, tiltakozásul egy izraeli–kínai fegyverzeti szerződés miatt. Az üzengetések sorát bővíti a kínai külügyminiszter szóvivőjének nyilatkozata, melyen megismétli, Peking támogatja Németországnak azt a törekvését, hogy nagyobb szerepet kíván játszani az ENSZ-ben, Japánnak viszont felül kell vizsgálnia múltban elkövetett agresszióinak megítélését a hasonló támogatáshoz. Kína egyébként nemcsak Berlin, de Újdelhi ENSZ BT-tagságáért is lobbizik. Indiával történelmi vitákra tett pontot az elmúlt napokban a pekingi vezetés, csak azért, hogy erős szövetségesre találjon az ázsiai térségben.
A nagyhatalmi offenzívához szükséges alapokat a gazdasági teljesítmény az utóbbi években, évtizedekben megteremtette. Ezek az alapok akkor is stabilak, ha a legfrissebb jelentések szerint a kínai gazdaság növekedési üteme némileg lassult: az idei év első negyedében 8,8 százalékos növekedési ütemet ért el a bruttó hazai termék, miután tavaly az év egészében és az utolsó negyedévben egyaránt 9,5 százalékkal nőtt éves összevetésben. A GDP értéke a tavalyi évben meghaladta a másfél billió dollárt. A gazdasági fejlődéssel párhuzamosan Kína nagy hangsúlyt helyezett hadserege fejlesztésére. Elemzők megemlítik: a kínai hadsereg ütőképességét jelzi, hogy már amerikai katonai szakértők szerint sem lenne esélye az Egyesült Államoknak Tajvan megvédésére. A kínai fegyverkezés végcélja ugyanezen elemzők szerint nem Tajvan visszafoglalása, hanem az Ázsia feletti dominancia megszerzése. A pekingi vezetés az offenzívával két vasat tart egyszerre a tűzben, bár a felhasznált eszköz és a kitűzött cél feltételezik egymást. Az utóbbi évtizedben az erőteljes gazdasági nyitás következtében a hatalmat egyedül kezében tartó kommunista párt üzenete meggyengült, az ideológiai töltet gyakorlatilag csak a retorika szintjére korlátozódott. Elemezők szerint a pártot ma már csak a különböző gazdaságpolitikai érdekek tartják egyben. A tarsolyból így régi-új eszközként előkerült a nacionalizmus. A kínai kommunista diktatúra, az emberi jogokat ma is semmibe vevő, a politikai elnyomás majdnem teljes eszköztárát nap mint nap alkalmazó vezetés a nacionalizmust igyekszik a hatalmi legitimáció középpontjába emelni. A kínai nacionalizmus ma egyszerre szolgálja a nagyhatalmi törekvéseket és az ideológiai szempontból kiürült diktatúra hatalmának megtartását, s úgy tűnik, a taktika egyelőre működik. Kína lakossága – főleg a fiatalság – egyelőre vevő a nacionalista hangokra. Büszke – tegyük hozzá: teljes joggal – arra, hogy hazájában rendezik 2008-ban az olimpiai játékokat, s őszintén hisz a nagyhatalmi státus hangsúlyozásában. A kínaiak többsége ezekhez a törekvésekhez képest kevésbé tartja fontosnak a diktatórikus kommunista rendszer lebontását.
Peking offenzívája éppen a nacionalista töltet miatt hordoz számos veszélyt magában. A belső legitimációt és nagyhatalmi ambíciókat szolgáló offenzíva – lévén szó egy óriási hadsereget is irányító kommunista diktatúráról – bármelyik pillanatban átcsaphat egy agresszív, támadó magatartásba, amely a világ egészének stabilitását fenyegetheti.