Dollárpapa visszatér

Hazaárulás márpedig nem létezik – bizonygatták néhány éve a globalizmus által megvilágosodott publicista kollégáim. Gondolatmenetük a maga rendszerén belül kétségkívül logikus volt: mivel a hazát, ezt a romantikus fogalmat szerintük nem lehet objektíven definiálni (hiszen a sokéves átlag azt mutatja, hogy meglehetősen ritkán esik egybe flexibilis országhatárok által körülölelt területekkel), nincs mód e nem létező fogalmat elárulni sem. (Ugyanilyen nyelvfilozófiai okból értelmetlenség egy bizonytalan nemzetfogalommal bíróval leállni vitatkozni a nemzetárulás mibenlétéről.) A legfőbb européer bizonyíték a hazaárulás fiktív voltára, hogy a Btk.-ban sincs benne. A Btk. e hallatlanul felvilágosult világkép szerint erkölcsi tekintetben autentikusabb forrás, mint az Ó- és Újszövetség együttvéve. A sültmaterialista felfogást azonban például a csökönyös lengyelek nem hajlandók osztani; noha Lengyelországot a szomszédos nagyhatalmak több ízben is úgy felosztották egymás között, hogy egy négyzetméter sem maradt belőle hírmondónak, lengyel barátaink minden körülmények között ragaszkodtak a magasban lebegő haza eszményéhez. (Pedig Illyésről a többségük nem is hallhatott.) És mint kitűnt, e ragaszkodás földi perspektívából sem bizonyult haszontalannak.
Erről az egész tengerikígyó hosszúságú polémiáról (amely hol a kokárdaviselés üdvös vagy üdvtelen volta, hol a kettős állampolgárságról szóló népszavazás kapcsán jön elő) nekem óhatatlanul mindig a Dollárpapa jut az eszembe. Ebben a klasszikusnak számító mozifilmben a dúsgazdagnak tartott, ám valójában koldusszegény amerikai nagybácsi szerepében Rajz János egy erkélyről tart beszédet az utcán összesereglett népnek. A fordulatokat a függöny mögül súgják neki. Amikor az obligát zárómondathoz ér („Éljen a haza!”), már csak legyint türelmetlenül: „Menjetek haza!” Ez a szóvicc gyermekkoromban újra és újra megnevettetett, pedig soha egy pillanatig nem gondoltam, hogy ne éljen a haza. Azt azok gondolták, akik kényszeresen összetévesztik a hazaszeretetet a hazafias frázispufogtatással. Akkor még az sem ötlött fel bennem, hogy Dollárpapának vajon mi a haza, s ha több is van neki belőle, állít-e fel közöttük valamiféle rangsort. Most is csak azért tűnődöm el rajta, mert a mai Dollárpapák nem Amerikában tollasodtak meg, mégis úgy szónokolnak a balkonról szolidaritásról és hazafiságról, mintha valaki a függöny mögül súgna nekik.
„Az a politikus, aki hatalomvágyból, hamis állításokkal, tudatosan rontja az ország hitelét itthon és külföldön, aki nem ismeri el sok millió magyar ember szorgalmas munkájának eredményét, aki aljas módon elveszi az emberek jobb életbe vetett hitét, az hazaáruló” – mondta napirend előtti felszólalásában a parlamentben Katona Béla szocialista frakcióvezető-helyettes. Azt most hagyjuk, miként függ össze az emberek jobb életbe vetett hite Medgyessyvel, Gyurcsánnyal vagy magával Katona Bélával. (Belevetették az emberek a hitüket a jobb életbe, s lett is száz nap száz százalék, ezer nap meg tíz százalék. Persze nem aljas, csak szánalmas módon.) Ne firtassuk bővebben azt sem, hogy ha már olyan evidencia, hogy sok millió magyar szorgalmasan dolgozik, miért nincsen mégsem látszatja? Miért a magántőke épít autópályát, kollégiumot meg művészeti palotát? Ne tűnődjünk azon sem, hogy lehet az ország hitelét itthon rontani. (Ki rontja ki előtt, és mi a célja az önhitelrontással?) Koncentráljunk a politikustól teljesen idegen hatalomvágyból elkövetett, hamiskártyás hazaárulásra. (Nyilván nem arra, amikor nyereségvágyból apránként eladogatjuk a hazát, aztán ezt privatizációs sikereknek nevezzük.) Ha nem tudjuk elképzelni, milyen az aljas hatalomvágy, idézzük magunk elé Katona párttársának, Németh Imre agrárminiszternek a halhatatlan metaforáját: csorog a nyáluk. Mintha a hatalom a gasztronómiai vagy a szexuális vágy titokzatos tárgya volna.
Katona Béla indulatos szózatát hallgatva az ember csak áll ostobán, hiszen a balliberális sajtó már olyan megfellebbezhetetlenül bebizonyította, hogy füttyögni meg hazaárulózni kizárólag jobbról szoktak. A jobboldalon így szocializálódtak, még a fütyülők és a sípok is mind-mind jobboldaliak – bezzeg a baloldalon a nagygyűlések jámbor népe tátott (tehát üres) szájjal hallgatja az államfői székre aspiráló Horn Gyulát. Sose kötnek az utcán akasztófakötelet a nyakukba, nem javítják a plakátokon a Fideszt Zsideszre, a hazát meg olyan e világi paradicsomnak gondolják, ahol kart karba öltve ringatózunk mindannyian, zsongító sramlizenére, s a legjobban azokat szeretjük, akik épp lehazaárulóztak bennünket.
Katona (aki annak idején Bokros Lajos csomagolása miatt mondott le a miniszterségről, nem pedig abból a felismeréséből kifolyólag, hogy a szervezett alvilág és a politika között megtörtént a hídverés) egyetlen gyűlölködő körmondattal romba döntötte a gondosan felépített Potemkin-falut. Ki tudja, tán ha türelmesen várunk, még a koccintásról is mond majd valami maradandót. Például ha volt miniszterelnöke, Horn államfővé jelölése mellett kezdene el kampányolni, továbbfejlesztett lamperthizmussal kinyilváníthatná: azért kellett lőni a Nyugatinál, mert kezünkben volt a kalasnyikov…
Néhány napja Izraelben, a purim napi ünnepségeken szélsőjobboldali tüntetők hazaárulónak nevezték Ariel Saron miniszterelnököt, amiért elrendelte a kivonulást a Gázai övezetből. Az izraeli gyerekek ilyenkor tréfás jelmezben mennek óvodába és iskolába. Idén a Gázai övezetben több gyerek Kasszam rakétának öltözött, de népszerűek voltak a Saront ábrázoló jelmezek is – azaz a vélemény hazaárulásügyben nem általános. Ám azt sem gondolnám, hogy sorsdöntő bizonyíték volna a hazaárulózás oldalfüggőségére. Nehéz ugyanis elképzelni Katona Bélát, amint Sarontól jobbra van.
De talán jobb, ha maradunk hazai vizeken – noha azért egy ilyen Kasszam rakétás jelmezt megnéznék magamnak. Publicisztikai téren a kedvencem az az írás, amit a Szegedi Egyetem média tanszékének on-line magazinján tettek közzé korábban Hazaáruló nagyjaink címmel. A jegyzet számos erénnyel rendelkezik, ám legfőbb pikantériája az, hogy a szerző akkor még úgy tudta: a Teller-levél nem hamisítvány. (Amúgy ettől teljesen függetlenül kellett távoznia Eötvös Pálnak a Népszabadság éléről a MÚOSZ élére. Ha marad, most nagy bajban lenne: neki kéne kifizetnie Kondor Katalin megrágalmazása miatt a bíróság által megítélt kemény ötezer magyar forintot…) A cikk csattanója így szól: „A továbbiakban már csak azért lehet aggódni, hogy nehogy esetleg itthon váljon ez a vélemény teljesen kitaszítottá, és a fél országnak ezután hazaáruló tőzsdecápája és hazaáruló Nobel-díjasa után hazaáruló atomtudósa is legyen.” Csak csatlakozni tudok: hát nehogy.
A haza ügyében én még mindig a Kölcsey Ferenc által üzent négy szócskánál tartok: „A haza minden előtt.” Igaz, ő is írt egyet-mást a szatmári adózó nép állapotáról, mégsem állt fel a pozsonyi diétán senki, hogy költőnk hatalomvágyból, hamis állításokkal, tudatosan rontja az ország hitelét itthon és külföldön, nem ismeri el sok millió magyar jobbágy szorgalmas munkájának eredményét, aljas módon elveszi az emberek jobb életbe vetett hitét, szóval hazaáruló, akinek minden sorát el kell égetni, lehetőleg vele együtt. (Igaz, a kortársak a Himnuszba írt tokaji szőlővesszőket sem kísérelték meg átigazítani valami szellemesebbre.) A hányatott haza lassan mindennek utána van – miért érzem úgy mégis, hogy Dollárpapa időről időre visszatér?