Az irodalomnak mindig kitüntetett szerepe volt a magyar nyelv életében – mondja Heltainé Nagy Erzsébet, az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa –, bár koronként változott a közönség és az irodalom viszonya, amely az irodalom fogalmának értelmezését is alakította. Változott az irodalom szerepe is, az azonban tény, hogy irodalom és nyelv, később irodalom- és nyelvtudomány ügye nálunk az átlagosnál is szorosabban összefonódott. Irodalmi kérdések gyakorta nyelvészeti vitákban dőltek el, a nyelvújításban pedig például, amely alapvetően grammatikai tevékenység, meghatározó résztvevők voltak az írók, akik számára a nyelv, az anyanyelv mindig is létkérdés volt. Kosztolányi szavaival: játszótársuk, küzdőtársuk, ellenfelük is. Szubjektív vallomásaikban ez fogalmazódik meg, de a bölcselettudományok, elsődlegesen a nyelvtudomány sokszor eltérő értékrendű megállapításai, olykor azok előképei is megjelennek bennük. Tanulmányozva XX. századi íróink – Ady, Kosztolányi, Babits, Németh László, Márai, Illyés Gyula – nyelvről vallott nézeteit, nyelvbölcseleti tanulmányait, „ráérzéseit”, mondhatom, hogy a jelentős különbségek ellenére kimutathatók például a humboldti nyelvfilozófiának a legfőbb sajátosságai: ezek szerint a nyelv szubsztancia, a személyes és közösségi létezés maga, közösségteremtő és közösségmegőrző érték. Olyan erő, amely folyton változik. Az irodalom pedig nem más, mint a közösség rögzített beszéde, történeti emlékezete, azaz írásban hagyományozódó nyelve. Az effajta nyelvértelmezés nemcsak az alkotó számára kínálja fel az újrafogalmazás folytonos szellemi izgalmát, hanem a mindennapi nyelvhasználó számára is. Az én és te összetett viszonyrendszerében mozgó, változatokban élő beszéd elsődlegessége mára helyreállt, a beszélt nyelv került a tudományos kutatások középpontjába is. Nemcsak a szociolingvisztikában, hanem a nyelvhasználat és a gondolkodás mentális folyamatait vizsgáló kognitív nyelvészetben is, amelynek két igen fontos területe a hangzás és a jelentés tartománya. És mi volna fontosabb egy vers alkotásában, befogadásában, mint a hangzás és a jelentés? Az élő nyelv hangzása meg a szavak „ősi” és aktualizált jelentése. Íme, irodalom és nyelvtudomány újabb találkozása.
– Kik és mikor fedezték fel a magyar nyelvű írás szépségeit, egyben nehézségeit?
– Már a kódexmásolók is természetesen, de a tudatos nyelvgondozás hagyománya is majdnem fél évezredre tekinthet vissza. A XVI–XVII. században a fordítás, elsősorban a bibliafordítás volt a literátorok fő tevékenysége, amely nemcsak a hitéletet, hanem az anyanyelvi kultúra megújítását is szolgálta. Ez pedig igényelte a magyar nyelvvel való tudatos foglalkozást. A költők, írók polihisztorok voltak, nyelvtudósok is. Szenczi Molnár Albert zsoltárfordításai a nyelvközösség hagyományában irodalomként is élnek, szótárait ma is forgatjuk, grammatikája pedig a mai nyelvtudománynak is megbecsült értéke. A fordítás volt tehát az a tevékenység, amely az anyanyelvre tudatosan ráirányította a figyelmet. Nyelvösszevetés, nyelvhasonlítás volt, részben ebből nőtt ki később a grammatika, a stilisztika, bizonyos fokig a szövegtan is. Amikor ugyanis két nyelv egymás mellé kerül, látszani kezdenek a szerkezeti, szemantikai, szókincsbeli eltérések és az azonosságok. A fordításnak különben mindig is nagy szerepe volt a magyar nyelv alakulásában. Nyelvünk befogadta az európai kultúra eredményeit, nem pusztán átvette, hanem a maga képére gyúrta. Az újat beépítette a magyar nyelvi hagyományba, miközben azt folyton meg is újította. Ilyen értelemben akár azt is mondhatjuk, hogy a magyar „fordításnyelv”. Ebben is élen jártak az írók. Munkájuk hozzájárult a nyelvépítéshez.
– A nyelvészek azonban ma már óvnak a Kazinczyékéhoz hasonló nagy beavatkozásoktól. Mi történt volna Kazinczy nélkül? Jó irányba vitte-e a nyelvújítás a magyar nyelv fejlődését?
– A nyelvújítás fél évszázados nyelvpolitikai harc is volt a magyar nyelv hivatalos státusáért. A nyelvközösség önazonosító, önértékelő küzdelme eredményes volt. Az addig nem látott méretű szókincsbővítésre szintén szükség volt, gondoljunk csak a szaknyelvekre vagy a tudományok nyelvére. Ha pedig az irodalmi nyelv felől nézzük a kérdést, ma már elmondhatjuk, hogy a nyelvújítás utáni évszázadokban a nyelvújítás által is tovább csiszolódott, mívesedett a magyar nyelv legfőbb normatív változata, az irodalmi nyelv és a köznyelv, mai szóval a standard. Hogy történhetett volna másként is? Hogy felülről és kívülről jövő nyelvalakítás volt ez? Részben igen. Érdekes megvizsgálni, hogyan viszonyultak a magyar irodalom jelesei a nyelvújításhoz. Voltak, akik egyértelműen nyereségnek tekintették, de Ady vagy később Németh László utólag is kétségbe vonta pozitív hatásait. Hibájának vélték, hogy nem épített az akkori beszélt nyelvi változatokra, és hogy elsietett volt, emiatt megszakadt a nyelv korábbi szerves fejlődési folyamata. Hogy ekkor szakadt el tartósan egymástól a hivatalos nyelv és az egyszerű emberek nyelvhasználata, ahogy Móra Ferenc Mihály folyamatba tétele című novellája megörökíti. Arany és Petőfi építették ismét újjá a beszélt nyelv és az irodalmi nyelv közötti hidat, hiszen a nép nyelvét és nemcsak szókincsét, hanem észjárását, nyelvi látásmódját is irodalommá, korszerű, modern nyelvvé formálták. Egyébként Arany az utolsó író, aki nyelvtudós is volt. Személye összeforrt a Magyar Tudományos Akadémiával, amely ekkorra már a tudatos nyelvgondozás, nyelvépítés intézményi kereteként szolgálta a nyelvközösséget. Ezt követően vált szét mai értelemben az irodalom és a nyelvtudomány, az írói-művészi és a szaktudományos nyelvgondozás. Ahogy Arany maga írta: „A nyelvnek is törvényeit / Széppé, jóvá mi tészi: / Nyelvész urak jobban »tudják«. / A költő jobban »érzi«.” Az írók nyelvhez való tudatos viszonya, a nyelv iránti felelős gondolkodás azonban megmaradt. Meg a nyelvtudomány iránti érdeklődésük is, amely főként az új ortológiai korszakokban heves viták formájában is megfogalmazódott.
– A Nyugat indulása új szellemet hozott a magyar irodalomba, de az úgynevezett urbánus és a népi irodalom képviselői, akiknek nemcsak a felnevelő kultúra, hanem az íráshoz használt nyelv forrása is mást jelentett, mintha türelmesebbek lettek volna egymáshoz, mint a maiak.
– A Nyugat valóban az irodalmi modernség jelképe. És a nyelvi modernségé is. Ismét erősebb lett a fordítás szerepe – nem véletlen, hogy éppen a sokat fordító Kosztolányit vagy Babitsot is erősen foglalkoztatták a nyelvi, stilisztikai kérdések. A polgári, a városi lét más nyelvhasználatot, más nyelvváltozatokat jelent, a városi születésű és ott élő író mást hoz be az irodalomba, mint mondjuk Móricz a vidék nyelviségéből. A kávéházi társalgási stílust, a sajtónyelvet, a színházi beszédfordulatokat vagy éppen a városi népnyelvet. Miként ezt már Ady is észrevette, aki nyelvi szempontból ugyancsak integráló alkotó. Tudatosan nyúl a nyelvi hagyományhoz, annak elfeledett mélységéhez is, amikor régi nyelvi szavakat, szóalkotási, szófűzési formákat keres, és a modern ember személyiségét megjelenítő, egyetemes jelképi erejű nyelvi képeket teremt. Változik a nyelvhez való viszony is. A modern szorongásélmények hatására előtérbe kerül a személyiség szerepe, az alkotás önelvű esztétikai jellege és nyelvi szabadsága, mindez a nyelvhasználatban is megmutatkozik. Ellenérzések, viták persze akkor is voltak. Horváth János tanulmányt írt például 1911-ben a Nyugat magyartalanságairól, amelyben egyeztetési és vonzathibákat sorol a grammatikai helyesség elve alapján többek között Szomory írásaiból. Ignotus, a Nyugat-vezér, aki egyébként maga is sokat foglalkozott nyelvészeti kérdésekkel, a „szempontok ellen tesz óvást”, és megvédi az írók nyelvi szabadságát: mindegy, hogy Szomory tud-e magyarul, „ha tud szomoryul, s ha szomoryul ki tudja fejezni, amit ki akart fejezni”.
– Fontos egyáltalán, hogy egy irodalmi mű nyelvi mintául is szolgáljon?
– Egy jó vers vagy novella nagyobb hatású, mint számos jó nyelvművelő cikk, hiszen szókincsbővítő, nyelvépítő hatása a művészi élménnyel együtt maradandóbb lehet. Az értékes irodalom persze nemcsak a nyelvhasználatra, hanem az egész személyiségre hatással van. Az egyénre és a nyelvközösségre is. Kisebb kultúrákban, mint a magyar, ahol a nyelv és az irodalom hagyományai értékesek, fontosabbak, ez a hatás erősebb. Nálunk még ehhez társult a „nyelvi sziget” léttudat, időnként pedig a történelmi-társadalmi változások érzelmi sokkja. Trianon után a szétszakított magyarságban megerősödött a nemzethalál víziója, ugyanakkor megerősödött a nyelvi küldetéstudat szerepe is. A megmaradás egyetlen lehetőségét sokan nyelvünk tudatos megőrzésében látták, abban, hogy egyetlen megtartó erőnk az anyanyelv lehet. Haza a magasban, hogy összetartsa a térben széttagolódott nyelvközösséget. Az irodalom vállalta magára a közösség megtartásának a feladatát. A két világháború között a népi írók ugyancsak tudatosan törekedtek arra, hogy közkinccsé tegyék saját régiójuk kultúráját, nyelvét, hogy emléket állítsanak övéiknek az irodalomban, a nemzet közös emlékezetében. Szabó Pál regényei, Sinka István balladái a nyelvközösség hagyományát megújítva mintául szolgáltak, és nyelvi-érzelmi megerősödést jelentettek. Az írástudók felelőssége a kritikus időszakokban tehát nagyobb lett.
– Okozott-e törést, változást irodalom-nyelv-társadalom viszonyában a szocialista realizmus kötelezővé tétele?
– A természetes fejlődés 1945 után megszakadt, az irodalom helyzete minden tekintetben megváltozott. A hatalom meghatározta a nyelvhez való hivatalos viszonyát, a nyelv eszköz lett, a cél pedig az ábrázolás és a közérthetőség. Sematikussá, középszerűvé vált egyrészt az irodalmi nyelv, a köznyelvet pedig a mozgalmi jelleg és a hivatalos fordítások tömege terhelte meg. Voltak persze a hivatalostól eltérő útkeresők is, akik – ha egyáltalán megszólalhattak – a közösségi irodalom helyett másutt keresték a kitörést. Közben változik a nyelv értelmezése is a modern világban. Nyelvbölcseleti, lételméleti gondolatkörökben is megfoghatók a változások. Heidegger azt mondja például, hogy a lét nyelvi természetű, hogy a nyelv a lét háza. Az ember pedig a nyelvben él, és abban érzékeli a társas viszonyokat. Az egyén helyét is az szabja meg, hogy mennyire birtokolja nyelvét. A nyelviség a hetvenes–nyolcvanas évekre az író legfőbb problémájává válik. Ezt az új nyelviséget azonban sokszor nem érti a közönség. Az irodalom ezen ága meglehetősen elszakad az olvasóktól, a befogadás megszokott mechanizmusai nem segítik a megértést. De más nyelvi folyamatok is működnek. A „valóságábrázolásnak” is van olyan következménye, hogy a beszélt nyelv újabb változatai, benne a trágárság is, megjelennek az irodalomban, a színházban.
– A posztmodern mára túllépett Fejes Endre egykor nagy vihart kavart művén, a Rozsdatemetőn, amelyet az egykori kritika a stílus rozsdatemetőjének nevezett. Ehhez az új nyelviséghez már jóval nehezebb hozzáférni.
– A posztmodern a pszichológiai ember nyomasztó világát fejezi ki a maga eszközeivel és nyelvi kísérleteivel. A cél maga a nyelvteremtés és tulajdonképpen a kifejezhetetlen kifejezése, ennek megkísérlése a nyelvteremtés, az alkotás révén. Vajon a világ változásától szorongó ember ezt meg tudja jeleníteni? Megint a nyelv létfunkciója kerül előtérbe szövegteremtésben és újraértelmezésben. Minden mű létrehozza saját nyelvi értelmezési szabályát.
– Nyelvész számára ennek az újfajta nyelviségnek, írói szemléletnek a megjelenése szakmai csemege. De mit nyer vele a befogadó, az olvasó?
– Jó, ha az író vizsgálja, mit bír el a nyelv, meddig lehet elmenni. Ez az irodalom valóságos „szövegfolyam”, nincs eleje, nincs vége, miként a létnek és a nyelvnek, miként a beszédnek. Nem cél a megszokott okozatiság, az időbeliség sem, minden viszonylagos. A szövegek is egymásból és egymásra épülnek, a szövegköziség, az intertextualitás a legszembetűnőbb sajátosság. Egyébként is az ismétlés, magyarázó értelmezés, szerkesztetlenség montázstechnika, szerkezetbontások, merész jelentéstársítások, műfaji változatosság jellemzi ezt a nyelvi világot. Szöveg, szövegelés, a szöveg irodalma. Eközben azonban a befogadói kör egyre szűkül, nincs párbeszéd a mű és a befogadó között. Felkészületlen vagy kevésbé művelt embereknek ezek a szövegek nem mondanak semmit, alapos nyelvi és irodalmi műveltség vagy valamiféle különös nyelvi érdeklődés nélkül megközelíthetetlenek maradnak.
– A modern irodalom tehát nem tart igényt a korábbi szerepre? Nem kíván normaadó lenni?
– Kétségkívül nem olyan szempontból közösségi, mint régen. De a posztmodern mellett ma is létezik a hagyományos modern stílus, mert hiszen ne feledjük, hogy az elmúlt évtizedekben ez az irodalom továbbra is jelentős helyet foglalt el az olvasó emberek értékrendjében. Szerkesztettséget, retorizáltságot, nyelvi kiműveltséget is jelent ez a fajta irodalom, amely tárgyi és intellektuális egyszerre. Az irodalom szerepe azonban kétségtelenül megváltozott. Korábban a szépirodalom, a színház volt a mintaadó és a normaképző erő, ez hatott a köznapi beszélt nyelvre. A közvélemény-formáló szerepet azonban átvette tőle a rádió, a televízió, a világháló, s ez a változás háttérbe szorította korábbi közéleti funkcióját. Egy apró jelentésbeli nyelvi változás is jól mutatja ezt a folyamatot: néhány évtizede az olvas ige még mindenki számára azt jelentette, hogy szépirodalmat olvas. Ma már a magazinokra is olvasmányként tekintenek az emberek.
– Kevesek számára hozzáférhető magas irodalom és sokak által fogyasztott bulvárirodalom – ez tehát a jövő?
– Ha a műfajok változtak, átrendeződtek is, talán csak újraformálódnak. Az irodalmi hagyományozódás folyamata még nem szakadt meg. „A hagyomány, mely megszólít bennünket, a szöveg, a mű, a történeti emlék – ahogy Gadamer megfogalmazta – maga is kérdést tesz föl, és ezzel nyitottá teszi vélekedésünket.” A hagyomány értelme pedig, ezt meg építőmestereinktől tudjuk, az egyéni és közösségi lelki összpontosítás.
origo.hu
Egészen elképesztő dolog derült ki Sztálinról, a hidegvérű diktátorról
