Házi politúr

L a p s z é l j e g y z e t e k

Néhai nagy emlékezetű Sombori József (1783–1822) címzetes kanonok néhány szentbeszéde már életében is megjelent nyomtatásban. Még csak marosvásárhelyi káplán volt, amikor 1809-ben kinyomtatta a nagytemplomban elmondott pünkösdi beszédét A haza szeretete címmel. Ennél valamivel bőségesebb volt ez első, majd a második tizenkét ünnepi szentbeszédének, illetve elmélkedésének gyűjteménye. Alkalmi cikkekkel is gazdagította a hazai literatúrát, amelyek a helyi újságok mellett olykor a Tudományos Gyűjteményben jelentek meg. Fő érdeklődési köre az általános művelődési viszonyok és a nyelv állapota volt.
Igazán jelentős válogatás műveiből csak a halála után látott napvilágot; talán lelkes hívei, talán saját öröksége jóvoltából. Ráadásul a Nagy emlékezetű néhai Sombori Jósef úrnak egyházi beszédei című, három kötetben megjelent válogatás 1825-ös kiadása a kolozsvári református kollégium sajtóján készült, Fiedler Gottfried által. Az üzlet, úgy látszik, mind a megrendelő, mind a nyomda számára fontosabb volt, mint a felekezeti különbség. Mindenesetre igen nagy példányszámban jelentek meg ezek a szentbeszédek, és lényegében az egész történelmi Magyarországon elterjedtek, ismertek voltak.
Könnyed, lendületes stílusa volt Sombori Józsefnek, aki a homiletika (egyházi ékesszólás, illetve ennek elmélete) alapjait Nagyszombatban ismerhette meg, hiszen püspöke, Mártonfi József ilyen távoli szemináriumba küldte ezt a Zetelakán született fiatalembert. Egész életében érdeklődéssel figyelte a távoli nagyvilág dolgait, magyarázta, kommentálta, bírálta kora nagy szellemi áramlatait. Nagyböjt negyedik vasárnapjára mondott szentbeszédében például többek között a XVIII–XIX. századi racionalizmust vizsgálta meg. Először leírta a francia forradalom szellemi előzményét, majd a forradalomnak az erkölcsre gyakorolt következményeit. Így jutott el saját koráig, a XIX. század első feléig: „De még az utóbbi időkben is, mikor már ama vetélkedő tudósok írásai a könyvtárakban a por és a sűrű pókhálók alatt csendesen nyugodni kezdettek, még ekkor sem szűnt meg a kevély bölcsesség lelke új ártalmakat hinteni az Isten veteménye közé. Elébb a hitnek temploma ostromoltatott, azután az Istennek egész földi országa.”
És hogy mi volt Sombori József szerint a hamis tudósok módszere? „Az istentelen tudósoknak cselekedetei magok iránt summásan abban állanak, hogy irtózzanak és szaladjanak mindentől, ami a lelkeknek hamis csendességét felzavarhatná, más részről pedig mindent megtegyenek, ami uralkodó indulatjokat kielégítheti. Munkásságoknak egyik része abban határozódik, hogy minél több ellenvetéseket, méltatlan gyalázásokat, erő és fundamentum nélküli kábaságokat gyűjtsenek össze a Kijelentés világának és az ezt terjesztő Anyaszentegyháznak elnyomására és meggyűlöltetésére.”
Hogy elcsodálkozna Sombori József, ha rövid időre közénk jöhetne ismét! Eltelt kétszáz esztendő, s mintha semmit sem változott volna a világ! Legföljebb a megrendüléstől (a hamis csendesség megzavarásától) való félelem és a felvilágosult támadások ma már nem a „bölcsek” vagy „tudósok” kiváltsága, és talán nem is őket jellemzi elsősorban. Az egyház elleni támadások sorozata azóta – leszálló „kultúrértékként” – inkább a tanulatlanabb emberek sajátja lett.
Sombori József szentbeszédeiből több száz példány lehet az ország különböző könyvtáraiban és magángyűjteményeiben. Nincs különösebben magas piaci értéke, ha fel-felbukkan antikváriumokban, néhány ezer forintért hozzájuthatunk a maga korában igen kedvelt kötethez. Az egyik sokat forgatott példánya a könyvnek, amelyik a közelmúltban a kezembe került, valami ügyes ezermesternél lehetett a XIX. század közepén. A magát meg nem nevező ismeretlen alaposan telefirkálta a szabad lapokat, a könyv szennylapjait. Igaz, később gondosan kihúzott mindent. Talán valamilyen adóslista lehetett e névsor. „Feller Ágnes; Berta József 9 éve 25, Benedek Borbála” – kezdődik az apró betűs felsorolás, majd hosszasan folytatódik. A következő oldalon egy évszám is látható: 1850, fölötte egy név maradványa, valamilyen Urbán, sajnos a bejegyzést kivakarták. Majd egy másik szövegtöredék: „Sz László kor puntolák paskál 10.”
A kötet sűrű bejegyzései közül az egyetlen hosszabb, összefüggő szövegrész, amelyet nem tettek olvashatatlanná, egy nehezen kibetűzhető „know-how”, technológiai eljárás, műbútor-asztalosi praktika. Kissé kevert nyelven íródott, részint magyarul, részint németül, ezért a megfejtése sem túl egyszerű. A politúrozás technikáját jegyezte föl magának a könyv hajdani tulajdonosa. A bútor felületét először „olajjal kell békenni, ez megtörleni, azután darázs kővel megdörzsölni”. A „darázskő” tufát jelent, tehát a lényeg az lehetett, hogy felhorzsolja a felületet. Ezután újból át kell törölni a bútort, majd „téglaporral kisruhába békötve beporozni” – hogy a fa pórusait eltömítse. Végezetül ezt „tiszta ruhával megtörleni és a politurozást kezdeni”.
Házi politúrozási eljárás a XIX. század közepéről. A technológia azóta sem sokat változott.