Ich bin ein (grosser) Papa

Jezovics, nagy busa költő s szellemfi, rejtett porosz származás révén talán, de oly erőszakos tudott lenni, hogy mindent meg akart változtatni a világon, amit csak lehet – nos, utóbb gyakran, majd mindig rájött, hogy nem lehet. A dolgok maguktól mennek, urambocsá! egyenesen Istentől rendelten mennek, ahogy a még nála is erőszakosabb kálomisták – rendes kifejezéssel élve: kálvinisták – tanítják, akik kierőszakolták a sorstól az eleve elrendelést. Nem is beszélve olyan tűnődőbb és mélább vallásokról, mint a buddhistáké vagy a taoistáké, amelyek szerint majd minden lebonyolódik valamilyen absztrakt, de földi realitásba torkolló módon – és így lesz, és punktum, lágyan és fehéren, akár indiai, netán kínai módon.
Midőn az új, hófehér embert, II. János Pált megismerte, már annyiban sem értette, minek veszi fel a közvetlenül elébe haló pápatársának másodikra fokozott névváltozatát, miközben egy régi történelmi pápa e néven már kimaradt a sorból. Azt viszont nagyon is értette gyarlómód, hogy a nyugatiak feltehetően azért „erőszakolták ki” egy lengyel pápa trónra kerülését, mert az amerikaiak ezzel is ütni akartak az akkori nagy Szovjetunión, a csillagháborús tervekkel is sújtott ál-világbirodalmon. Hiszen azért közben féltek tőle, s szellemileg-ideológiailag is szerették volna „körbevenni” (mintha „csak úgy” ki lehetne erőszakolni egy-egy új pápa megválasztását!). Viszont a betoncsókoló deli őszentsége teátrális gesztusa igen szimpatikusnak tetszett előtte. Nem beszélve arról, hogy János Pál verset írt, síelt, sportolt; Szakonyiék Pécsett még – egyébként magvas és filozófiai – drámáját is színpadra vitték kissé átigazítva, hogy dramaturgiailag is gördülékenyen adhassák elő a kitűnő helyi színészek Szikora mindig újra hajló rendezésében. Nos, Jezovics titokban, bár könnyedén, de reménykedett, hogy szó- és emberközelbe kerül őfehérségével, mert szerette.
Így aztán fölkerekedett piarista útitársaival egy turistaútra (ő és a turistaút!), hogy Rómában találkozzék II. János Pállal. Az ürügy mindössze az volt, hogy új szerelme édesanyja egészségileg nehéz helyzetbe került, s „jól jött volna” egy úgynevezett pápai áldás. Jezovics gyér tájékozódó- és félénk nyelvkészségét edzette a találkozóra, s midőn egy sportlétesítményben odaültették elébe vagy tíz méterre a már akkor is elegánsan görnyedt (1991-et írunk?) fehér embert, már-már a közelébe vergődött, hogy az előre és gondosan kikészített, jó (és rövid!) latin szövegre János Pál odakanyarítsa a nevét. A kis naiv! Na, nem a fehér ember, hanem a poroszosan erőszakos költő, aki csúful szólva orcára esett. Mintha a pápai áldás úgy menne, na, ide írd alá, öreg, a neved, aztán futhatunk haza, én is futó voltam gyerekkoromban! Mert a hatezres csarnokban előgajdolódtak vietnami serdülők, és teljes torokból, erős csípőringatással lengtek a pápa előtt, akit láthatóan jobban megragadott a keleti rockzene mozgékonysága, mint a Jezovics markában szoruló avatag fehér papiros, olyannyira, hogy maga is ringatózásra fogta a dolgot, és együtt hajladoztak elég kellemes zenére. János még netán ráért volna, de a piaristák kegyetlenül integettek, és túlordítva Jezovics tudomására hozták, hogy pápai áldás ide, pápai áldás oda, megy a busz.
Utána még vagy egy évtizedig várakozott Jezovics (na, nem a pápai áldásra, azt egy huncutul kedves mosolyú és áldottan szent életű és mozgékonyságú magyar apáca megszerezte a Szent István nevét viselő diákszállásból), hogy szemtől szemben láthassa a Nagy Görbét, ahogy szeretetteljes tiszteletlenséggel magában szólította az egyház fehér fejét. Hiszen előbb Szörényi László volt a római nagykövet, ki mégiscsak irodalmár lévén kijuttathatta volna a böhöm költőt, aztán még inkább Tar Pál vatikáni követ, kit még szintúgy a drágalátos piaristáktól ismert, ám ezt az utat is elhavazta a hó, Itáliában senki sem gondolt Jezovics és János személyes találkozójára.
Nem így Budapesten, ahova maga őszentsége fáradt el egy finom akadémiai terembe, hol magyar és főleg latin beszéde után a meghívott előkelőségek (amilyen Jezovics is volt persze) közé vágyott mosolyogni és kezet rázni. Költőnk gyönyörű konyhai latinsággal két éjszaka készült elrebegni őtiaraságának, hogy „Deus sit tecum”, de csak az áldottan kinyújtott bal kezét tudta csavargatni, mert a szentatya a Jezovicsénál valamivel karakteresebb hangú basszbariton Melis Györgyre figyelt, ki „ich bin ein (grosser) Opernsänger!” dörmögi-áriahangon rákiáltott olyannyira, hogy az áhítozó költőnek csak a bal kéz jutott. Közben az áldott emlékű Sinkovits Imre is charme-osan beledurrantott (Jezovics mellől) a levegőbe egy „ich bin ein (grosser) Schauspieler” tirádát – az erőszakosan szelíd költő megint félresodródott, s csupán áhítozva vágyakozott arra, hogy őszentségével két szót és egy kézfogást válthasson.
Minapában, a halálos nap utáni másikon ő maga, a fehér szentségű úr libbent elébe egy – hol is máshol? – erdőben, ahol nyurga rövidnadrágban kaszált gyorsan az erdei csapáson, s futtában – hogy is? – kedves teatralitással – hogy is? – odakiáltott, persze magyarul – hogy is? –, miszerint:
– Hallom, hogy egy ideig te voltál a magyar futballválogatott pszichológusa… és azalatt sose kaptatok ki… egyszer én is edzettem a krakkói labdarúgókat, de azok mindig mellédurrantottak, hiába imádkoztam nekik… de most rohannom kell, mert megbeszéltem Fidel Castróval a hármas útkeresztnél egy találkozást, állítólag át akar térni kereszténynek, unja a szocializmust… majd találkozunk… odaát.