Ismét begyűrűző olajválság

Régen úgy szólt a mondás, ha Amerika megfázik, akkor Európa tüdőgyulladást kap. A Világbank, amely minapi jelentésében az Egyesült Államok óriási fizetésimérleg-hiányából adódó kockázatokra hívta fel a világ figyelmét, úgy véli, ma azokat az országokat fenyegeti a súlyos betegség, akik nem tartoznak a legfejlettebbek közé.
Pedig tavaly még úgy tűnt, minden rendben van. Az amerikai gazdaság is látványosan, több mint négy százalékkal nőtt. Az utóbbi hetekben azonban egyre gyakrabban olvashattunk a nyugati sajtóban elszabadult olajárakról, holmi ingatlan-, nyersanyag- és tőzsdebuborékról, a dollár árfolyam-ingadozásáról. Most azután kiderült, már korábban sem volt minden tökéletes. És nem csak Európában, amelynek lassúságát főként az Egyesült Államokban kárhoztatják. Az elemzések többsége azonban az első Bush-kormány laza költségvetési és kamatpolitikáját, a sorozatos adócsökkentéseket okolja a bruttó nemzeti össztermék öt százalékát meghaladó amerikai költségvetési és fizetésimérleg-hiányért. Azt a 666 milliárd dollárt, amennyivel az amerikai polgár tavaly többet fogyasztott, mint amennyit megtermelt, az államnak kell kötvénykibocsátással pótolnia. Első látásra semmi meglepő nincs ebben. Mint tudjuk, a magyar költségvetés – és pláne a fizetési mérleg – hiánya, arányát tekintve, jóval nagyobb az amerikainál. Az Egyesült Államok helyzete azonban más: az egész világkereskedelem egyötödét bonyolítja. Amerika nemcsak – az USA-val szembeni áruforgalomban tavaly is százmilliárd dollárnál nagyobb többletet elérő – Európa, hanem a dinamikusan növekvő ázsiai gazdaságok áruinak legfontosabb felvevő piaca is. És ahhoz, hogy ez így is maradjon, az ázsiai országoknak meg kell akadályozniuk saját nemzeti valutájuk felértékelődését. Könnyű belátni, a kínai jüan vagy a japán jen erősödése az ázsiai országok exportjának csökkenéséhez vezetne Amerikában. Az ázsiai jegybankoknak egyetlen lehetőségük kínálkozik a jelenlegi exportszint fenntartásához: elfogadva az amerikai államkötvények viszonylag alacsony kamatát, tömegesen és tartósan dollárt vásárolnak. Ezzel erősítik a zöldhasú árfolyamát, másfelől azonban feltartóztatják az amerikai és a világgazdaság önkorrekciós folyamatait. A dollárnak ez a tartalékvaluta-szerepe, nevezetesen az, hogy a világ – különböző okok miatt – dollárban tartja megtakarításai nagy részét, hosszú évtizedek óta komoly kiegészítő erőforrást jelent, másfelől azonban el is kényelmesíti az Egyesült Államokat. Egyre jobban eladósodik, miközben az ázsiai jegybankok kezén hatalmas, több mint kétezermilliárdnyi dollártartalék halmozódott fel.
Ráadásul az Amerika és Ázsia között kötött, a két kontinens gazdaságát mesterségesen élénkítő különalku nyomán óriási pénzbőség jött létre a világban. A fogyasztási cikkek amerikai piacán ugyan sokáig késleltette az ilyenkor óhatatlanul erősödő inflációt, hogy Kínából olcsó dömpingáru öntötte el a piacot. (A világ legnagyobb kereskedelmi lánca, a Wal-Mart árukészletének hetven százalékát Kínából importálja.) Más a helyzet azonban a fejlett világ befektetési piacain. Ott az olcsó, alacsony kamattal felvehető hitel, a dollárfelesleg irreálisan magas árakhoz vezetett. (Ezt nevezték az ezredfordulón – mivel akkor csak a tőzsdén alakult ki – tőzsdebuboréknak. Most azonban a tőzsde-, ingatlan- és nyersanyagpiacokon egyszerre jött létre buborék.)
A halmozódó feszültségek az utóbbi hetekben elérték a kritikus pontot. Az energia- és nyersanyagpazarló kínai gazdaság tíz százalékot megközelítő gyors növekedése (Kína 132 százalékkal több olajat használ fel egységnyi GDP előállításához, mint az OECD átlaga) miatt a nyersanyagárak olyan szintre emelkedtek, hogy az meglódította az inflációt az Egyesült Államokban is. Közben a dollár árfolyama elindult lefelé, és emiatt a zöldhasúban számlázó olajtermelő országoknak egyre súlyosabb veszteséggel kellett számolniuk. De általában is elmondható: a nyersanyagok – például az acél – meredek áremelkedése egyre több veszteséget okozott azoknak, akik dollárban tartják pénzüket. Emiatt erősen nőtt a nemzetközi befektetők hajlandósága, hogy más valutára térjenek át. Alan Greenspan, az amerikai jegybank elnöke utalt is rá, hogy a több mint kétezermilliárd dollárnyi tartalékot felhalmozó ázsiai jegybankok nem fogják a végtelenségig viselni a laza amerikai költségvetési és monetáris politika következményeit. A kínai, a koreai, a japán és az orosz jegybank is egymás után közölte: ezentúl megtakarításainak egy részét dollár helyett más valutában fogja tartani. Közben az olajexportáló országok, az OPEC központi bankjai is megkezdték az átállást a dollárról, főként euróra. Megszaporodtak az olyan nyilatkozatok is, amelyek szerint a dollár akár öszsze is omolhat 2005-ben. Végül március 14-én, egy japán miniszterelnöki nyilatkozat nyomán, amely szerint a szigetország a dollár helyett más valutában tartaná megtakarításai egy részét, hirtelen nagyot zuhant az árfolyam. Úgy is fogalmazhatunk: tüsszentett a zöldhasú. Ami lehet egy egyszerű megfázás jele is. De komoly betegségé is, s – mint arra a mondás is utal – nem feltétlenül a távoli kontinenseken.
A meglóduló infláció és az eladósodási folyamat felgyorsulása mellett immár egy mindennél nyomósabb indok, a dollár tartalékvaluta-szerepének veszélyeztetettsége is kamatemelésre készteti tehát az amerikai jegybankot. Minthogy a globális valutatartalékok egyre növekvő részét, egyötödét euróban tartják, az Egyesült Államok a jövőben minden bizonnyal nagy súlyt fog fektetni arra, hogy a dollár ne veszítsen tovább az értékéből. Úgy is fogalmazhatnánk, a buborékok nem hizlalhatók a végtelenségig, mert előbb-utóbb kipukkadnak. De nem is szúrhatók ki – például gyors kamatemeléssel – egyik napról a másikra, mert azonnali és súlyos válságot okozhatnak, és súlyos recesszió következhet a nyomában. Ezért az egyetlen, nem könnyű és nem kockázatmentes megoldás, ha többszöri, mérsékelt kamatemeléssel „meghámozzák” őket. Az amerikai jegybank láthatóan ezt az utat választotta.
Az óvatos kamatemelések folytatódásának legalább két, a magyar gazdaságra gyakorolt negatív következményével kell számolnunk. Egyfelől óhatatlanul mérséklődik a növekedés a világban és Európában is. A nemzetközi gazdaságkutató intézetek némelyike is azt jósolja, hogy a magyar gazdaság szárnyalása jócskán alatta marad majd a kormány által megjósolt négy százaléknak. Nem kell nagy tehetségnek lennünk, hogy ebből arra következtessünk, nálunk is kisebb lesz a jólét. Automatikus következményként az állami bevételek csökkenésére, a már amúgy is katasztrofális méretű költségvetési hiány növekedésére is számíthatunk. Másfelől az amerikai jegybank „buborékhámozó” monetáris politikája – a kamatok emelésén keresztül – minden bizonnyal a dollár fokozatos erősödését és az olajszámla emelkedését eredményezi, ami negatív fordulatot hoz a hazai inflációs folyamatokban, és a külkereskedelmi mérleg is tovább romlik. Még akkor is – és akkor pláne –, ha a hatszázalékos növekedésről álmodó miniszterelnök kézi vezérléssel kierőszakolja az újabb kamatcsökkentést a magyar jegybank monetáris tanácsában. Annyi máris bizonyos: akár meneszti Draskovicsot, akár nem, Gyurcsány Ferenc kénytelen lesz elkönyvelni, hogy a romló világgazdasági környezet nyomtalanul eltünteti a dupla fenekű költségvetésben választási közérzetjavító intézkedésekre bespájzolt tízmilliárdokat. Félő, hogy már megint „begyűrűzik” az az átkozott olajválság! És már megint hiába hajtották végre a szocialisták a jóléti fordulatot! És már megint hiába „tették rendbe” az ország pénzügyeit!