Jaj, te szegény, Kamera Hungária!

Még javában állt a bál a két kereskedelmi televízióban – a TV2-ben a Mokka címû reggeli magazin bunkóságai miatt, az RTL Klubban a Legyen ön is milliomos! címû szellemi vetélkedõ tévesztései miatt – amikor véget ért a magyarországi televíziók szemléje, a Kamera Hungária. Naná, hogy a két nagy díjat a két problematikus mûsor frontemberei vitték haza! Az immár fékezhetetlenül alpári Havas Henrik az Aranyvekkert, és a szubjektivizmusának szabad teret biztosító Vágó István az Aranyszarvast. Majd pedig, hogy a többi díjazottról még véletlenül se beszéljen a nép, a bulvárlapok hasábjain egymásnak esett a két önimádó kitüntetett, és ettõl kezdve másról sem szólt a Kamera Hungária utóélete, csak Vágóról, csak Havasról. Pedig szólhatott volna másról is. Az értékes mûveknek és az értékteremtõ alkotóknak adományozott kitüntetésekrõl. Mert ilyenek is akadtak a majd ötszáz televíziós munka közül elõzsûrizés után válogató Kamera Hungárián. A legtöbbjüket a Duna Televízióban láthatta az ember, például a Madarat tolláról… címû természetrajzi sorozatot (rendezõje Kocsis Tibor, mûsorvezetõje Szemadám György), vagy az alkotói díjjal jutalmazott Tölgyesi Ágnes filmjét, a Saját népem hasznára címû riport- dokumentumot. Egyiket- másikat külföldi fesztiválokon is díjazták, ez történt Macskássy Kati munkájával, a Sosemvolt Cigányországgal is. Ezek a címek, ezek a nevek azonban nemigen kerülnek címlapra, nem forognak a köztudatban. A bárdolatlan, a gonoszkodó, a viszálykodó, az igen. Akin és amin lehet csámcsogni, amit lehet utánozni, ami fölött lehet pártoskodni. Te kinek adsz igazat, kérdezi az egyik értelmiségi kinézetû ifjonc a másikat. Havasnak vagy Vágónak? Te melyiket szereted, a „bugyizó” Havast vagy az okostojás Vágót? Ez a ”nagy” kérdés ma, Magyarországon, és nem az, hogy melyik mûsornak van inkább köze az életünkhöz, a jövõnkhöz. Melyik mellé merjünk odatelepedni családostul, melyiktõl leszünk tájékozottabbak, melyik élezi az elménket, melyik emeli fel a lelkeinket? És ma már nem is csupán a tudatlanságban tartott, az igénytelen emberek viszonyulnak így a médiához, de a magukat irányt mutatónak tartó értelmiségiek is. Tehetik, két osztályos társukról szól az újabb médiabalhé is, mondhatni, két szuperértelmiségirõl. Havas „tanár úrról” (így titulálja õt a baloldalon szinte minden ember még akkor is, amikor a faragatlanság professzoraként tündököl), és a televíziós mûsorvezetõi átlagnál csakugyan sokkal mûveltebbnek és felkészültebbnek tûnõ Vágó Istvánról. Számomra ebben az aranyszarvasos, – vekkeres hacacáréban az a legszomorúbb, hogy az intellektuelek bulvárosodását vélem fölismerni általa. Azt mondhatják erre kedves olvasóim, szomorúbb felfedezésekre is szert tehetek ennél a kimûvelt emberfõk körében. Igazuk van: amikor felelõsségtudattól hajtva szállnak alá a média sötét bugyraiba a szellem emberei, mert azt gondolják, ha otthonosan mozognak a közönségesek között, ha azonosulni tudnak a durvalelkûekkel, meg is tudják váltani õket. Csak arra nem gondolnak ezek a koncepciózus alámerülõk, hogy ilyen pozitív fordulatra még nem adott példát a história. De arra sem, hogy mi a teendõ akkor, ha szinte össztársadalmi szinten közösítik ki a mindennapi életbõl, s éppen a média hatásos közremûködésével a szellemi, az erkölcsi értékeket. Bele kell nyugodni ebbe? Föladni a harcot, letenni a fegyvereket, és szép finoman belesimulni a médiatrendibe? A Kamera Hungária gálaestje után, amelyet a Magyar Televízió közvetített, azt a kérdést is feltették egyesek, minek ez a fesztivál? A kereskedelmi televíziók reklámozására? Az egyes tévétársaságok egymásnak ugrasztására? Közpénzek elherdálására? Szerintem nem a Kamera Hungáriával van a baj, hanem az elõkészítésével, a megszervezésével és a tálalásával. A kádári évekbõl való elõdjeit, a veszprémi, a miskolci és a kõszegi televíziós szemléket (az egyiken a fikciós mûfajok mérettettek meg, a tévéfilmek, tévéjátékok, a másikon a valóságot leképezõ televízió mûfajai, a hír, a tudósítás, a riport, a dokumentumfilm, a harmadikon – bármily hihetetlen – a gyermekeknek szánt televíziós mûsorok), talán, mert vasmarkában tartotta a korabeli nagypolitika, országos jelentõségû eseményként kezelték. Azok is, akik rendezték, és azok is, akik figyelték. Akként kellene bánni a Kamera Hungáriával is, persze, vasmarok és ízlésterror nélkül. A lehetõ legnagyobb nyilvánosság elõtt, hozzáértõ, okos és valóban független zsûrik ítélõszéke elõtt kéne ”vizsgáznia” a mai magyar televíziózásnak. Az egzámen végén az intézményt is jutalmazva, amelyik a legtöbb, díjazásra érdemes mûvet mutatta be. A legutóbbi, az ötödik Kamera Hungárián a legtöbb elismeréssel illetett munkát a Duna Televízió tûzte mûsorára. Saját gyártású produkciók is voltak közöttük, úgynevezett külsõ gyártásban készült munkák is. Így, együtt mind azt mutatják, hogy a többi nagymellényû tévétársaság által oly nagyon lenézett, szegény, kicsi Duna Televízióban folyik egyes-egyedül komoly mûhelymunka, értékmentés és értékteremtés. Errõl miért nem zeng a média? Miért csak a TV2-rõl és az RTL Klubról szól minden kamera hungáriás mese? Mert reklámjaikkal a bulvárvilágnak õk biztosítják a legnagyobb bevételt?