Ráth-Végh István három kötetre rúgó gyűjteményét, Az emberi butaság kultúrtörténetét az 1930-as évek végén jó néhány kiadásban nyomatta újra kiadója, Cserépfalvi Imre. A szórakoztató trilógia zárókötetének címéhez – Vége az emberi butaságnak – a szerző a félreértések elkerülése végett pedánsan hozzáfűzte: „Könyvem címe csupán azt jelenti, hogy befejező kötete a kiadó által tervezett sorozatnak.”
Az 1940. április 1-jei dátummal papírra vetett szkeptikus megjegyzésre minden oka megvolt a balgaság évezredes históriájában jártas tollforgatónak, hiszen épp abban az időben teljesedett ki az emberiség történetének legsúlyosabb, legpusztítóbb kimenetelű megőrülése. A második világháború máig ható következményeinek ismeretében, ha a legfinomabban akarunk fogalmazni, akkor is az egyetemes emberi elme legnagyobb defektjének nevezhetjük a történteket.
Van persze, amikor a békeévek is duplán számítanak. Különösen így van ez, ha a hatalmon lévők szellemi és erkölcsi képességei úgyszólván folytonos háborús viszonyokat teremtenek a társadalomban. A szörnyű világégésben fogant új világrend – egyrészt az Európa keleti felét megkaparintó sztálini nyomordiktatúra, másrészt a tömegfogyasztást (értsd: az intézményesített pazarlást) ideológiai szintre emelő atlanti szövetség bizarr paritása – újabb köteteket megtöltő gyűjteményével szolgálhatna a bornírtságnak, valamint a butaság édestestvérének: a gonoszságnak. Ámde jobb, ha mi is távol tartjuk magunkat a politikai jellegű ostobaságok citálásától, amitől a jó öreg Ráth-Végh is óvakodott: „sem a ma jelenségeivel nem kívánok foglalkozni, sem a politikai történet adattárából nem merítek. Anyagomat a kultúrtörténet területéről gyűjtöttem öszsze; lehetőleg nem az útszélről, ahonnan azt könnyűszerrel bárki is felszedheti” – írta.
E mostani röpke számvetés apropója egy közelmúltban megjelent könyv (Parajelenségek és paratudományok. Vince Kiadó, 2004). Szerzője, Beck Mihály akadémikus megfontolt ember (és tudós), hiszen lassan már három évtizede, hogy első ízben közzétette beszámolóját a tudományos gondolkodás egyenes útjához viszonyítható eltévelyedésekről. 1977-ben – és rá egy évre új kiadásban – megjelent Tudomány, áltudomány című munkájának olvasását az tette különösen élvezetessé akkoriban, hogy a természettudományos vadságok gazdag terítékén a világ mindkét feléről származó kapitális példányokban lehetett gyönyörködni. Igaz ugyan, hogy az abban az időben Leonyid Iljics Brezsnyev körül sertepertélő, fekete szemű Dzsuna asszony – a Kreml urának grúz származású udvari csillagjósa – elismert „tudományos munkásságáról” csak a Lajtán túli sajtóból lehetett értesülni, de Beck könyvéből szépen kiolvasható volt a „haladó” természettudományos világ szellemi háttere. Ami pedig a másik, a „szabad világ” áltudományos eltévelyedéseit illeti, azon a területen a szerző számára végképp szabad volt a gazda.
Az azóta eltelt hosszú évtizedek alatt annyit változott a helyzet – számunkra a lényeget illetően –, hogy ez utóbbi világ 1990 után helybe jött hozzánk, és azóta mi is testközelből tanulmányozhatjuk a határtalan ostobaság szabad áramlását. Tapasztalatunk alapján nem mondunk azzal sem nagyot, sem újat, ha kijelentjük: a hülyeség tényleg rendszersemleges.
Érdekes viszont azt felvetni, vajon akkor kellett-e nagyobb kurázsi, hogy a hatalmi pozíciókat is elfoglaló ostobaságról akár szőrmentén fogalmazva beszéljünk, vagy most, egy emberöltő múltával, egy szinte világméretű rendszerfordulat után. Beck Mihály új könyvét letéve elsőnek ez a kérdés ötlött fel bennem, és nem ok nélkül, hiszen sajnos rég nem számít újságnak, hogy a mi társadalmunkat is át- meg átszövő ál- és paratudományos jelenségek bármilyen szilárd alapról történő bírálata micsoda agresszív reakciót vált ki az érintettek részéről. Arról nem szólva, milyen kemény érvnek számít pénzfüggő világunkban mondjuk egy csillagjós cég egész oldalas fizetett újsághirdetése egy tamáskodó cikk megjelentetésével szemben. A szakterülete alapján a kémia tudományában otthonos Beck akadémikus is megnevezi a parajelenségeket mozgató, sokkal inkább gazdasági, mintsem természettudományos főerőt, amit egy idevágó példával úgy szemléltethetnénk, hogy a modern alkímia révén igenis lehet aranyat kitermelni, éspedig a hiszékeny emberek zsebéből vagy bankszámlájáról.
Beck Mihály könyvében szigorúan csak a természettudományok területével, illetve azok „határterületeivel” foglalkozik. Ez alaposan megkönnyíti a dolgát, hiszen az úgynevezett humán tudományokkal szemben sokkal eredményesebben forgathatja az objektivitás fegyverét. Az alapvetően kémiai és fizikai jelenségek egzakt módon való leírhatósága, pontos mérhetősége és összehasonlíthatósága hatalmas előny a bölcsészettudományok számos területén magától értetődő szubjektivitással szemben. Ha például az asztrológiában hívők azzal érvelnek, hogy a Hold tömege erős hatást gyakorol a Földre – ami az árapály jelenségének ismeretében kétségtelen tény –, tehát a Holdénál kétszázszor nagyobb átmérőjű Jupiter kozmikus hatásának sokkal erősebbnek kell lennie, akkor erre az asztrofizika egzakt válasza az, hogy a Föld és a Jupiter egymástól való átlagos távolsága a kétezerszerese a Föld–Hold távolságnak, és a tömeghatás a távolság négyzetével arányosan csökken. Egy másik gyönge pontja a csillagok állásából történő bárminő következtetésnek az, hogy a „minél régebbi, annál hitelesebb” alapon manapság használatos egyiptomi, babilóniai, görög, kínai, indiai zodiákusok mind a geocentrikus szemléletű történelmi korból származnak, holott a Föld-középpontú világképet Kopernikusz jóvoltából már jó fél évezrede felváltotta a Nap körül mozgó égitestek rendszerének világképe – ennek minden grafikai következményével. (Problémát okozhat persze az erről folyó vitatkozásban – egy pillanatra áttérve a humán „tudás” területére –, ha napjaink gyakorló asztrológusa nem tudja, ki az a Kopernikusz…)
Beck Mihály jól áttekinthető tizedes rendszerbe szedve, akkurátusan végigsorolja könyvében mindazokat a para- és áltudományos területeket, amelyekről általában tudni-hallani, és amelyek tagadhatatlanul foglalkoztatják az embereket. A fentebb idézett axiómákat A jósló „tudományok” című fejezetből kölcsönöztük, amelyben a szerző alpontokban haladva részletesen taglalja a futurológia, a jóslás-jövendölés és a próféciák irracionális (és internacionális) jelenségeit és képtelenségeit, szellemes cáfolatát adva a legtöbbször csupán egyszerű kóklerségnek nevezhető, ám anyagilag korántsem eredménytelen próbálkozásoknak. Az alábbi eset hasznosan szórakoztat: az amerikai Michael Gauquelin újsághirdetést adott fel, amelyben részletes és díjtalan horoszkópkészítést ajánlott a születési adataikat beküldőknek. Több száz személynek ugyanazt a jellemzést küldte el, amelyet egy ismert asztrológus készített, majd tucatjával kapta az újabb hálálkodó leveleket a nagyszerű és pontosan a várakozásnak megfelelő jellemzésért. A horoszkóp egyébként egy közismert sorozatgyilkos születési adatai alapján készült.
A próféciák tárgyában természetesen megkerülhetetlen Nostradamus munkássága. Bevallom, nekem is volt már olyan kedvem, hogy lazulásként beleolvastam a híres látnok könyvébe, de mind közül ez a magyar vonatkozású prófécia ragadott meg a legjobban: „Róka és hiéna vezeti a népet, / alattuk szétesik az ország, / a róka egyedül sokat téved, / a hiéna megássa a sírját. / Végtelen a nép ostobasága, / de lassan föltámad az új erő, / nem hallgat a róka, hiéna szavára, / Pannónia nem lesz dögtemető.” A kísérteties jövendölés egyetlen hibája, hogy nem Nostradamus mester írta, hanem Szentmihályi Szabó Péter, igaz, hogy még 1996-ban. Beck Mihály arról is említést tesz könyvében, hogy a 2001. szeptember 11-i New York-i merénylet után egykettőre „kiderült”, Nostradamus megírta a nagy vízen túli óriástornyok és fénylő madarak esetét is. Bosszúságomra sokáig és természetesen hiába kerestem azt a centuriát, amelyet valaki „a saját szemével látott” az eredeti könyvben.
Nincs hely arra, hogy a szóban forgó tudományszociológiai munkának akár a tartalomjegyzékét is ide másoljuk. Nincs is rá szükség, akit érdekel, majd elolvassa, akit pedig már ennyi okoskodás is eltántorít tőle, úgysem veszi a kezébe. Tudjuk, sajnos sokkal többen forgatják manapság a különféle ufológiai, horoszkópos, spiritiszta, biometrikus és paranormális könyveket és lapokat, mint mondjuk a Természet Világa című, a tudást mindenki számára érthető formában közvetítő folyóiratot. Tartunk tőle, hogy egyedül sokkal több nézőt vonz a képernyő elé az X akták szőke Scully ügynöke, mint a Mindentudás Egyetemének tudós professzorai. Talán eleve ilyen az ember, ez a szellemi viselkedés van bekódolva a génjeibe? A hiszékenység alighanem nehezebben gyógyítható, mint a rákbetegség.
Egy fontosnak ítélt gondolatsort azért megkísérelhetünk ide másolni Beck Mihály könyvéből mindnyájunk okulására. „Hit nélkül elképzelhetetlen lenne az élet. Bizonyos formában a hit a tudománnyal foglalkozók számára is elengedhetetlen. Az a közkeletű kifejezés: hiszem, ha látom, egyáltalán nem lehet érvényes a kutatásban, éppen az optikai csalódások bizonyítják, hogy nem kell mindent elhinni, amit látunk. […] Nem ellenőrizhetünk minden korábbi megállapítást, azokat elfogadjuk, elhisszük, mindaddig, amíg nem merül fel valamilyen nyomós ok az ellenkezőjére. Ez tulajdonképpen nem is hit, hanem bizalom. A tudományban és a mindennapi életben e két tényező: a hit és a kétkedés egészséges egyensúlyára van szükség. A bizalom teljes hiánya megbénítja az embert, a korlátlan bizalom pedig kiszolgáltatja a sarlatánoknak és szélhámosoknak.”
Végezetül szóljunk pár szót magunkról is Beck Mihály könyvének apropóján. A tudás és a butaság terjesztésében egyaránt különleges szerepe van a médiának, hiszen a társadalom legnagyobb részében az a puszta tény, hogy „megírta az újság”, máris hitelt érdemlővé teszi a közlést. Nagy tehát azoknak az újságíróknak, szerkesztőknek a felelőssége, akik ezen a területen dolgoznak. A könyv olvasása közben figyeltem arra, vajon az általunk készített újság mennyiben felel meg e felelősségi szempontnak – eltekintve természetesen a humán területekre jellemző, manapság szinte elvárt szubjektivitástól. A természettudományok területét illetően – ez elsősorban a szombati magazinunkat érinti – nyugodtan elmondhatjuk, lapunkban a legritkábban kapnak nyomdafestéket tudománytalan, paratudományos közlemények, álhírek. A Beck által néven nevezett áltudományos-technikai esetek közül mindössze két olyanra akadtam, amelyek átjutottak a szűrőnkön. (Elégtétel számomra, hogy mindkettőt előre szóvá tettem. Most csak azért írom le, hogy a jövőben hivatkozva rájuk elkerülhessük a hasonló hibákat.) Az egyik közlés még a Napi Magyarországban látott napvilágot 1998-ban Egely György állítólagos bioenergiát mérő ketyeréjéről, a másik tavaly ősszel gróf Spanyol Zoltán feltaláló „vízből kinyert hidrogénnel működő” motorjáról. Ennyi az egész hét esztendő alatt, bocsánat érte. Felmentésként ide másolunk egy latin mondást az ismertetett könyvből, amely kellően megvilágítja kollektív butaságunk jelenlegi – és ezek szerint talán mindenkori? – helyzetét is: „Mundus vult decipi, ergo decipiatur”, azaz a világ azt akarja, hogy becsapják, tehát be kell csapni.
origo.hu
Megszólaltak a Mályi-tóba fulladt fiú vele fürdőző barátai
