Ligeti padok

Gyakran az az érzésem támad a ligetben járva, hogy az emberek nem értékelik kellőképpen a padok életünkben betöltött szerepét. Elnéztem olykor, milyen elhanyagolt a környezetük. Korhadt a támlájuk, kényelmetlen rajtuk az ülés, meg koszosak is. A parkok tisztaságát felügyelők őrzik, a padokkal senki sem törődik. Pedig az élet oázisai is ebben a mai siető világban, nem csak ülőalkalmatosságok. Lehetnek a remény szigetei is az életnek nevezett tengerben.
Emlékszem a nagy platán alatti padra, amikor arra vitt az utam, egy percre legalább megálltam mellette, hogy újból és újból elolvassam a támlájára piros ceruzával ráírt szöveget: Itt jártunk hárman: Anna, Erzsi és Vera!
Azt is írhatták volna: Itt járt egyszer a nyár! Erre futott a fák alatt, ugyan ki látta? Szőke volt? Barna? Szeplős? Lobogott a haja, és nevetett?
Gondoljunk csak vissza a fiatalságunkra, mert olyan jó néha visszanézni, hogyan ültünk a kedvesre várakozva egy padon a Városliget valamelyik zugában vagy bárhol az országban. Ültünk a perceket számlálva, egyre gyorsuló szívdobogással azon tűnődve szorongón: eljön-e a kedves? Megfoghatom-e a kezét? Szeret-e igazán? Mennyi bohó bizonytalanság, ami mind a padokhoz fűződik.
Déli szünidőben, míg társai ebédeltek, kiszaladt a ligetbe Juliska, a gépírólány – mert akkor még gépírólányok voltak –, hogy megvárja a padon ülve a kedvesét, Jani gyereket, a sarki bolt kiszolgálóját. Aki hozott is neki mindig valami apró nyalánkságot, egy darabka csokoládét vagy Zizi cukrot. Futotta néhány kedves szóra, kézsimításra, aztán mentek viszsza a munkahelyükre.
Ifjúkoromban én is egy ilyen padon vártam a kedvesre, néha bizony hiába, mert nem jött el. Verseket lehetne írni ezekről az elhanyagolt külsejű kis fapadokról, mindegyikről, bárhol állnak várakozva a világon.
Talán nincs is ember, akinek hiányzik a szíve batyujából egy kispad. Hordozza magában, s néha sóhajtva képzeletében visszatalál rá. Mint élete legszebb emlékére. És hunyt szemmel ül valahol egy padon, valakire várva.
Mert mindannyian várunk valakit, és milyen jó érzés, ha visszatér az élet egy-egy szép pillanata.
Valakinek egyszer meg kellene írnia a padok történetét. A boldogsággal kezdődőket és a szakítással végződőket. Valaha megfigyeltem a Városligetben, hogy egy öregúr mindig ugyanazon a padon ül. Hátradőlve, hunyt szemmel idézgeti magában a múltat, úgy kóstolgatva, mint az édes mustot szokás. Aztán eltűnődik a fapadba faragott jeleken. Mindegyiknek külön jelentősége van. Üzenet volt valaha – de hol járnak már azok, akikhez szólt?
A házszomszédom mesélte, hogy ő is egy ligeti padon ismerkedett össze későbbi feleségével, akivel csaknem ötven évig élt aztán boldog házasságban. A gyerekei is a ligetben hancúroztak, az egyik fia most Amerikában él. Lehet, hogy Chicagóban eszébe jut még az a régi pad, amelyre séta közben valaha olyan gyakran leültek az apjával?
Ismertem egy idős takarítónőt, Julis néninek hívták, hozzánk is járt olykor. Ő mesélte nekem, hogy mindennap kimegy a ligetbe, néha visz is magával ennivalót, mert más íze van azon a padon ülve a falatnak. Megédesíti az emlék.
Amikor szükségünk volt takarítónőre, ott találtam rá mindig. Olykor mellé ültem, kérdezgettem az életéről. Sokat mesélt a fiatalságáról. És Ferencről, akibe szerelmes volt. A legény a postán dolgozott, és arról álmodoztak, hogy összeházasodnak. De a sors közbeszólt, kitört a háború.
Julis nénit már régen láttam. Pedig többször kerestem azon a régi ligeti padon: a fiú kezét fogva, ábrándozva az élet szépségeiről. Amelyek nem rájuk vártak.
Mert az élet néha túl mostoha hozzánk. Feri itt simította meg Juliska kezét utoljára. Talán csók is csattant? Ki tudja? Feri elment a háborúba, és nem tért vissza. Julis néni évtizedekig várta.
Ma már csak ez a roskatag kis pad vár rá.