A minap véget ért tavaszi fesztivál emelkedett pillanata volt a chicagói szimfonikusok Bartók-koncertje Pierre Boulez vezényletével, Daniel Barenboim zongoraművész közreműködésével a Művészetek Palotájában. Boulez, napjaink zenei világának meghatározó egyénisége, akit Bartók egyik legihletettebb tolmácsolójának tartanak, a hangverseny előtt adott lehetőséget arra, hogy beszélgessünk vele. Aki hallotta őt valaha, tudja, hogy a komponista és karmester mellett kitűnő zenepedagógust is tisztelhetünk benne.
Pierre Boulez francia zeneszerző-karmester március 26-án volt nyolcvanéves. A Zeneakadémián a komponista tiszteletére rendeztek hangversenyt összes zongorára írt művéből. A Művészetek Palotájában a karmestert ünnepelte hosszan a közönség, de maradandó ajándékot ő adott nekünk, ezúttal a 31-i Bartók-koncerttel. Bartók opus 12-es Négy zenekari darabjával, az I. zongoraversennyel és a zenekarra írt Concertóval érkezett Budapestre a Chicagói szimfonikus zenekarral. Az esemény a 2006-os Bartók-év nyitányának is tekinthető.
A hangverseny virtuóz zongoraszólistája Daniel Barenboim volt, aki másnap Mahler IX. szimfóniáját dirigálta ugyanott. Végre alkalmunk nyílt rá, hogy élőben hallgassuk az 1890-ben megalapított chicagói zenekart, amelyhez két magyar karmester is kötődött: 1953-tól Reiner Frigyes, 1969-től Solti György. Boulez pedig a chicagói szimfonikusokkal készített Bartók-lemezéért kapott Grammy-díjat.
Négy éve, amikor előző alkalommal beszélgettünk vele (Az igazi forradalom lassúsága. Magyar Nemzet, 2001. június 11.), többek között arról beszélt, hogy ebben a körben Reinernek és Soltinak köszönhetően nemzedékről nemzedékre hagyományozódott Bartók ismerete és szeretete. Ő Bartók két zongorára írt szonátáját fedezte fel először rögtön a háború után, amikor nagyon nehéz volt kottákat, partitúrákat beszerezni. Azóta is alapműnek tartja, mint Stravinsky Tavaszi áldozatát vagy Schönberg Pierrot lunaire-jét. Most is azt hangsúlyozza: Bartóknak feltétlenül a XX. századot meghatározó zeneszerzők között a helye. Egyszerre volt nagyon individuális, a tudós kulturális hagyomány – a bécsi iskola – folytatója, egyszersmind a zenei folklórban gyökerező hagyomány őrzője. Ez az igazi jellegzetessége – mondja –, és ennek az ötvözetnek itt, Magyarországon van valódi értelme, Franciaországban a folklór eltűnőben van, már csak mesterségesen tartják életben.
Felér egy rögtönzött Bartók-szemináriummal, ahogyan az aznap esti koncert műsorát elemzi. Arról beszél, hogy a műsorra tűzött három darabban benne van a Bartók-életmű összes értéke, és jól követhető az a hatalmas fejlődés, amely a zeneszerző gondolkodásában bekövetkezett a ritmikát illetően. Az 1912-ben írt, de csak 1921-ben hangszerelt Négy zenekari darab a stílus születését mutatja. Utána valóságos ugrást jelent az 1926-ban komponált I. zongoraverseny szólóhangszer-ütőhangszer párbeszéde. Bartók itt a zongorát is ütőhangszerként kezeli, és pontosan előírja, hogyan kell megszólaltatni az ütősöket. Boulez azonban nem mindenben követi ezeket az instrukciókat.
– Ha a karmester együtt akarja tartani a zongorát és a zenekart, ha el akarja kerülni, hogy az ütősök „felfalják” a zongoraszólót, egyszerre kell keménynek és rugalmasnak lennie, kompromisszumra kell jutnia, és ez nagyon nehéz. A zongoraverseny harmadik tétele az Allegro barbaróhoz áll közel, annak a ritmikáját idézi. A második tétel mintha már a két zongorára és ütőhangszerekre írt szonátát idézné… A harmadik műben, a Concertóban pedig szimfóniaelemek jelennek meg, mintha Bartók valójában szimfóniát írt volna, csak nem akarta annak nevezni.
Arra a kérdésre, hogy a három zeneszerző, akivel évek óta szoros kapcsolatban van – Ligeti György, Kurtág György és Eötvös Péter –, tekinthető-e Bartók örökösének, így válaszol:
– Igen is meg nem is. Igen, mert mindhárman egészen különleges, individuális személyiségek, és egyiküket sem olvasztotta be a nagy nyugati tégely. Annak is megvannak az előnyei, ha valaki egy ideig a középponttól távol, a periférián él. Ahogy ők és zenei szempontból a franciák is, köztük Debussy.
A kortárs zenéről szólva azt hangsúlyozza: annyi esélye van, amennyit adunk neki. Játszani kell az új darabokat, meggyőzve másokat, hogy érdemes. Párizsban állandó, fizetett zenekart – az Ensemble Intercontemporaint – tartanak fenn a kortárs zene megismertetésére és népszerűsítésére. Előadják egészen fiatal, teljesen ismeretlen komponisták műveit is.
– Sziszifuszi munka ez, görgetjük fölfelé a követ, eljutunk valameddig, azután visszahullik, de nem baj, görgetjük tovább, nem adjuk fel – mosolyog.
Persze óhatatlanul napirendre kerül a fiatalok által kedvelt zene és a komolyzene állítólagos válságának témája is. Boulez nem veti meg a szórakoztató zenét, senkit sem akar rábeszélni arra, hogy a fürdőszobában, borotválkozás közben a Parsifalból énekeljen. De arra hívja fel a figyelmet, hogy a szórakoztatásban is létezik több szint. A fő problémát abban látja, hogy uniformizált egy-két-há-egy-két-há dübörgő zenét adnak a fiataloknak, nem kapnak mást, tehát ezt szeretik, mert úgy érzik, ez az ő nyelvükön szól. Valójában kereskedelmi szempontokat szolgálnak. Meg van győződve arról, hogy ha volna valódi nevelés, könnyen rá lehetne vezetni őket arra, hogy ebben a zenében nincs kifejezőerő. A komolyzene válságára térve pontosít:
– Kétféle válság van: a közönségé és a komponáló zeneszerzőé. Az utóbbi mindig válságban volt, mióta világ a világ. A zenetörténet válságok története, zeneszerző egyéniségek vitték előre egyik válságból a másikba, ez vérpezsdítő, ennyiben tehát válságpárti vagyok. De a közönség válsága ellen harcolnunk kell. Az a baj, hogy úgy szervezzük a koncerteket, hogy nincsenek környezetbe helyezve. Nézzük csak meg, mit csinálnak a múzeumok! Emlékszem, 1952-ben elmentem New Yorkban a Modern Művészetek Múzeumába, alig tízen lézengtünk a termekben. Most, a rekonstrukció után újra elmentem, tömeg fogadott, mert azóta a nagy múzeumok tudatos nevelőmunkába kezdtek, hogy behozzák a közönséget. Felolvasásokat tartanak, könyveket, folyóiratokat, DVD-ket adnak ki. Ezt mi, koncertszervezők is megtehetnénk, tanulhatnánk a múzeumoktól. De egyelőre olyanok vagyunk, mint az éttermek: nyolckor nyitunk, tizenegykor bezár a konyha, elmegy a szakács, és nincs mit enni. Ez szörnyű. Azoknak, akik szeretnének művelődni zeneileg, nincs rá módjuk. Pedig mindenkinek meg kellene adni a lehetőséget, hogy hozzájusson a kultúrához. Ez persze pénzbe kerül, de nagyon hasznos befektetés. Befektetés nélkül nem jön létre semmi.
origo.hu
Megkötözve, fej nélkül hevertek az áldozatok - döbbenetes leleteket találtak a magyar régészek
