Éljen a pápa! Mi János Pál pápa oldalán állunk! Mindannyian itt vagyunk! – bár pénteken még a keserűség és a tehetetlen kétségbeesés járta át a Vatikánt, szombaton már ilyen és ehhez hasonló jelszavaktól volt hangos a Szent Péter tér. Ahogy az idő múlt, a síró arcokra úgy ültek ki a megbékélt várakozás jelei. A tömeg pedig csak egyre nőtt, a bazilika előtt félkörívben felsorakozó emberek sokasága estére tíz-, sőt százezrek alkotta tengerré nőtt.
A legrosszabbnak sokan a bizonytalanságot nevezték, hiszen pontos hírei senkinek nem voltak a pápáról. A tömegben megjelenő hivatalos személyek köré éppen ezért rögvest gyűrűt fontak a hívek, biztató információkban reménykedve. A tér szegleteiben elhelyezett kivetítők azonban az esti órákig sötétek maradtak, a helyi rádiók pedig a hivatalos vatikáni nyilatkozatokra hagyatkozva csak azt közölhették, hogy az egyházfő állapota folyamatosan romlik. A rossz hírek látszólag nem viselték meg a téren öszszegyűltek többségét, akik már-már fesztiváli hangulatban készültek a virrasztásra. Tapstól, énekléstől és fennhangon kiáltott jelmondatoktól volt zajos a Vatikán környéke – igencsak meglepve a csöndes, elkeseredett várakozókra számítókat. Néhány rigmus egyenesen a focipályákról érkezett a pápa palotája elé, mint ahogy néhány fiatalember is inkább futballhuligán benyomását keltette, semmint imádkozó hívőét. AS Roma-zászlókkal érkeztek néhányan a város leghíresebb lakóját „meglátogatni”, majd együtt imádkozták a rózsafüzért a külföldi apácákkal. Akikből volt bőven. A lengyel zászlót kezükben tartó nővérek a téren maradtak, s még másnap délelőtt is együtt fohászkodtak a százezres tömeggel az Angelo Sodano bíboros celebrálta misén. Róma felé az autópályán is hatalmas többségben voltak a lengyel zarándokokat szállító járművek, a többi nemzet képviselői – persze az olaszt kivéve – együttvéve sem voltak annyian, mint a pápa honfitársai.
A szentatya halálának éjszakáján a hangulat Joaquín Navarro-Valls vatikáni szóvivő bejelentése után érezhetően fokozódott. A rengeteg fiatal – a téren levők csaknem fele harminc év alatti – láthatóan úgy érezte, minden egyes újabb közlemény jó jelnek számít. Mexikói zászlóval pózolt egy kislány a Szent Péter téren levő obeliszk mellett, s legalább tíz fotós ugrott oda azonnal, hogy megörökítse a hétévesforma gyermeket. A fotósok egyébként nagyon mostoha helyzetben vannak. A bazilikába be se mehetnek, akinél azt gyanítják, hogy hivatásszerűen fényképez, máris kitessékelik. Odakint így továbbra is hihetetlen számú fotós reménykedik töretlenül a legjobb címlapkép elkészítésében. Persze nemcsak a profik, hanem a mobiltelefonjukat a pápa ablaka felé fordító amatőrök is próbálkoznak.
A zarándokok mellett nem kevés, leginkább a kíváncsiságtól hajtott turista is a térre vonult, némelyikük a csoport nevével ellátott táblát a magasba emelő idegenvezetőt követve. A tér környékén többtucatnyi tévétársaság dolgozott egymással párhuzamosan – az igazi „nagyok”, élükön a CNN-nel a Constiliazione sugárút végén felállított parabolaantenna-erdő közepén kialakított bázisukból kapcsolták élőben Rómát. A kamerák a hívek tekintetét követve a pápa dolgozószobája felé irányultak, talán újabb „show-elemeket”, netán a csodát várva a szentatyát is őrző lámpafényes ablakoktól. A Szent Péter térre, a kordonon belülre a tévéseket már nem engedték be, ám a legtöbb ember nem volt olyan szerencsés, hogy beférjen a Hősök terénél ötször nagyobb területre.
Kilenc óra körül aztán bíborosok jelentek meg a Szent Péter-bazilika széles lépcsőjén, akik a tömeg kánonjától kísérve mondtak közös rózsafüzér-imádságot II. János Pálért. A tömeg felé forduló főpapok komor tekintetét látva mindenkin eluralkodott a nyomasztó félelem, hogy már aznap este bekövetkezik az elkerülhetetlen. Tíz előtt pár perccel pedig az addigi rossz érzés tudássá vált, a Vatikán hivatalosan is közölte, hogy a pápa meghalt. Az este kezdetén reménykedve kiáltozó, éneklő tömeg elcsendesedett a rózsafüzér imádságainak felhangzásakor, noha valójában mit sem sejthetett a közelgő fájdalmas bejelentésről. Különösen az zavarta meg az embereket, hogy nem a régóta minden sajtóorgánum által bemutatott római vikárius, Camillo Ruini bíboros jelentette be a hírt. A hívők egy része nem is hitte el. Sokan épp távozni készültek a térről, úgy döntve, nem virrasztják át a péntek után a szombat éjszakát is. Amikor kiderült, hogy a hír hivatalos vatikáni álláspont, a nép egy csapásra özönleni kezdett a bazilika elé. Az addig is zsúfolt területen hirtelen újabb tíz- és tízezrek jelentek meg, ám a tömeg meglepő méltósággal fogadta a halálhírt. A vatikáni televízió képsorait a kivetítők mindenki számára láthatóvá tették: fohászkodó apácák, csendesen síró férfiak és nők, magukba roskadt emberek mindenütt, ám semmi hisztéria, hangos jajveszékelés.
A televíziós stábok egymás után jelentkeztek be élőben a Szent Péter térről. Mindenki megpróbált hazájabeli vagy minél magasabb méltóságú egyházi személyiséget a kamerája elé állítani. Két tévés egy lengyel bíborossal együtt vág át az autósok forgatagában az Angyalvár mellett, közben pedig a francia közszolgálati TF1 televíziós csatorna egy másik bíborost kérdezget, aki egy apáca társaságában felel a felvetésekre a közvetítőkocsi mellett. Persze nemcsak az egyház hercegei érdekesek most, hanem mindenki, elsősorban az utca embere. A szüntelen villanó vakuk fénye szombat este még a pislákoló mécsesek lángját is elhomályosította, a száguldó tévériporterek pedig nem hagytak ki egyetlen lehetőséget sem, hogy a lehető leglátványosabban közvetítsék a hívek érzelmeit. „Mit érez most?” – hangzott a szokványosnak tűnő, a halálhírről értesülve mégis a legnehezebben megválaszolható kérdés. „Megkönnyebbülést” – vallanák be ugyanis a hívek közül sokan, ami az emberek többségében furcsamód épp a leginkább szeretett hozzátartozók elvesztésekor érhető tetten. Egy kívülálló számára azonban érthetetlen ez az érzés, sőt talán szívtelennek is tarthatja azt, holott valójában a legbelső, legkínzóbb gondolatok fogalmazódnak meg ebben az egyetlen szóban. A hiány fájdalma talán csak néhány nap, esetleg hét elmúltával érződik igazán. Pár perccel a bejelentés után ráadásul nincs ember a téren, aki minden felkészülés ellenére egyáltalán fel bírná fogni, hogy a magából egy egész életen át hihetetlen erejű szeretetet s betegen is megtörhetetlen energiát sugárzó II. János Pál pápa nincs többé közöttünk. „Krisztus is viselte a keresztet, én sem tehetek mást” – mi lehetne jellemzőbb kijelentés ennél a mondatnál, amelyet alig néhány órával az utolsó lélegzetvétel előtt mondott környezetének a szentatya?
Talán éppen ezért is nehéz akár csak tíz métert is megtenni anélkül, hogy egy-egy riporter ne érdeklődne tőlünk, újságíróktól is érzésekről. Olaszul fordul hozzánk egy tévéstáb riportere, ám fejünket csóváljuk, minthogy nem tudunk ezen a nyelven. Milyen nyelven tudnak akkor? – kérdezi, jelezvén, neki teljesen mindegy, hogy ki és milyen nyelven nyilatkozik. Akár kollégákat is meginterjúvol. Pedig sokszínűségből nincs hiány. A tér egyik felén népviseletbe öltözött afrikaiak gyülekeztek, a másik szegletben pedig brazilok énekeltek gyászdalokat, ami gyönyörűen hangzik, még ha a gitárkíséret ez esetben furcsának tűnik is. A Constiliazione sugárút sarkán chileiek tanakodtak csendesen, míg mellettük egy albán zászlót szorongató csoport haladt el némán.
Mellénk szegődik egy fiatal katolikus amerikai lány. Judy bevallása szerint eddig öt riporternek válaszolt. Ő egyébként Bostonból érkezett, és légiutas-kísérő. – Róma gyönyörű város, nem hagyhattam ki, hogy épp ilyenkor jöjjek ide – mondta eredeti indíttatását, majd hozzátette, hihetetlen, hogy mindenki mennyire szorít a szentatyáért. Mikor ezt mondja, szemében már könny csillog. Ő is egyike azon tízezreknek, akik turistaként érkeztek az Örök Városba, de időközben zarándokokká váltak. Bár eltervezték, hogy pénzt dobnak a Trevi-kútba, és könnyű olasz borokat fognak iszogatni esténként a helyi fiatalokkal, ehelyett izgatottan sétálgatnak a Vatikán körül. A várakozás teljesen átalakította gondolkodásukat. A pápáról és egy kicsit önmagukról elmélkednek, sokan életükben először.
Palesztin gyászolók. Római katolikus palesztinként gyászolom a szentatyát, ám ugyanúgy siratom azt az embert, aki olyan sokat tett a népemért – nyilatkozta lapunknak Számi Basár. Az olaszországi palesztinok szervezetének alelnöke öltönyben érkezett a térre, hagyományos fekete-fehér fejkendőjét a nyakában viseli. Hatalmas palesztin zászlót tart a kezében, ám ezzel inkább azt kívánja kifejezni, nemcsak a keresztények vesztették el egyházfőjüket, hanem a Közel-Kelet népei is barátjukat. – Mikor 2000-ben eljött a Szentföldre, az izraelieknek és nekünk, palesztinoknak is reményt adott – mondja Basár, s hozzáteszi: II. János Pál pápa üzenete segített a megszállt területeken élő honfitársainak túlélni. Azt mondta akkor: – Hagyjátok abba a háborúskodást, és kezdjétek újra a kapcsolatokat – fejtette ki a palesztin vezető. Külön kiemelte, hogy a szentatya nem adott igazat egyik félnek sem a konfliktusban. – Annyit mondott: Amellé állok, aki többet szenved – közölte Számi Basár.
origo.hu
Meglepő fordulat a a Huszti ikrek ügyében, megszólalt a szakértő
