Molotov koktélja

Felszabadulás, félszabadulás, megszállás vagy gyarmatosítás? A kormányfő februári – felháborodást és elégedettséget egyaránt kiváltó – moszkvai köszönetnyilvánítása óta minden eddiginél intenzívebb értelmezési vita bontakozott ki a Vörös Hadsereg 1944–45-ben játszott szerepéről.

Aligha vitathatjuk, hogy a szovjet invázió egyesek számára a nyilas rémuralom és a német megszállás alóli felszabadulást, míg másoknak ezzel szemben szeretteik elhurcolását és meggyalázását jelentette. Tény az is, hogy a történelem valódi lenyomatát az egyéni élettörténetekben találhatjuk meg. A személyes sorsok mozaikjából aligha nyerhetünk objektív képet közelmúltunk e meghatározó epizódjáról. Bizonyos történelmi tények viszont tárgyilagosan rámutatnak Moszkva valódi – a hadászati szükségszerűség szempontjain túlmutató – szándékaira. Ilyen például a civil lakossággal való bánásmód, a malenkij robotra kényszerítettek hatalmas száma, s mindenekelőtt a Vörös Hadsereg megjelenését követő több mint négy évtizedes diktatúra ténye. S létezik még egy árulkodó jel, amely megmutatja a megszálló hatalom valódi természetét – ez pedig a területszerző szándék. Egy ország részterületének a bekebelezése és a felszabadítás aktusa ugyanis kölcsönösen kizárja egymást.
Az idén hatvan éve annak, hogy a Szovjetunió magához csatolta az akkor (ismét) magyar fennhatóság alatt álló Kárpátalját, s az ott élő mintegy kétszázezres magyarságot egy számára idegen világbirodalom állampolgárává tette. A megszállók becslések szerint mintegy 40 ezer magyart, a nemzeti közösség húsz százalékát deportálták a szolyvai koncentrációs táborba, majd onnan a birodalom távolabbi területeire. Az elhurcoltak kétharmada nem tért vissza többé.
Kárpátalja annektálásának szándékát hivatalosan 1944. november 19-én jelentették be egy munkácsi kommunista pártkonferencián, ahol megalapították a Kárpáton Túli Ukrajna Kommunista Pártját, s egyben határozatot hoztak „a Kárpáton túli Ukrajna újraegyesítéséről Szovjet-Ukrajnával”. Hogy ez a gyakorlatban hogyan is történt, azt Zelei Miklós tolmácsolásában egy volt NKVD-s katona elbeszéléséből ismerhetjük meg: „Tele volt a mozi terme, elöl az asztalnál egy orosz tiszt elmondta a gyűlés célját. Kárpátalja hovatartozásáról kell dönteni: Csehszlovákiához, a Szovjetunióhoz vagy Magyarországhoz tartozzon-e. A legtöbben Csehszlovákiát akarták, utána következett Magyarország, a legkevesebb híve a Szovjet-Ukrajnához való csatlakozásnak volt. A tiszt intett, géppisztolyos pufajkások állták el az ajtókat, a tiszt újra feltette a kérdést: ki van amellett, hogy Kárpátalja Szovjet-Ukrajnához csatlakozzon? És kezdetét vette a szavaztatás procedúrája.”
Budapest az 1937. december 31-i államhatárok újbóli érvényességét Kárpátalja vonatkozásában 1945. január 20-án ismerte el a Gyöngyösi János és Vorosilov marsall által aláírt magyar– szovjet fegyverszüneti szerződésben. Ugyanebben az évben, június 29-én Moszkvában aláírták azt a szovjet–csehszlovák egyezményt, amelyben az utóbbi fél – a terület két világháború közötti birtokosa – lemondott Kárpátaljáról. Ezzel a 13 ezer négyzet-kilométeres terület jogilag is a Szovjetunió részévé vált. Molotov szovjet külügyminiszter, miután csehszlovák kollégájával, Firlingerrel aláírta az elcsatolást szentesítő dokumentumot, magyarellenes kijelentésektől és történelemhamisításoktól hemzsegő beszédet mondott: „A kárpát-ukrajnai nép ezer esztendőn át el volt szakítva anyaországától, Ukrajnától. Már a X. század végére a magyarok uralma alá került. A magyar földbirtokosok és kapitalisták, majd a németek a jogtalanság, az elnyomás és a gyarmati kizsákmányolás kormányzatát teremtették meg ott. Üldözték az ukrán nyelvet, megtiltották ukrán iskolák megnyitását, és minden módon igyekeztek szétrombolni és megsemmisíteni Kárpát-Ukrajna nemzeti ukrán kultúráját.”
Magyarország akkori helyzetéből adódóan a Moszkvával ápolt jó viszony minden hazai párt számára megkerülhetetlen külpolitikai axióma volt. Nem véletlen, hogy Tildy Zoltán miniszterelnöki programbeszédében kormánya első számú diplomáciai feladatának nevezte „hatalmas szomszédunk, a Szovjetunió bizalmának megszilárdítását, a Szovjetunióval való gazdasági és kulturális kapcsolataink megszilárdítását”. A Moszkvához fűződő – győztes és legyőzött viszonyát tükröző – kapcsolat jellege természetesen a magyar elit Kárpátaljával kapcsolatos álláspontját is meghatározta. Ráadásul a Szovjetunió esélyt sem adott arra, hogy Budapest akár csak véleményt formáljon a magyarok lakta területek hovatartozásának kérdésében. Amikor 1945 májusában a magyar Külügyminisztérium béke-előkészítő osztálya egy okiratban felvetette annak reménybeli lehetőségét, hogy esetleg „a 200 millió lakossal rendelkező orosz birodalom nem ragaszkodna a Ruténföld peremvidékén elterülő s számára egészen jelentéktelen színmagyar területekhez”, Puskin budapesti szovjet nagykövet kertelés nélkül tudtára adta Gyöngyösi János külügyminiszternek: amennyiben szóba hozzák a kérdést, ugyanaz következhet be, mint Csehszlovákiában – vagyis magyarok ezreinek az elűzése. Két hónappal később Gyöngyösi a magyar nép nevében örömét fejezte ki az „ukrán nép felszabadulása és egyesülése” okán, hangsúlyozva, hogy így a Szovjetunió közvetlen szomszédságba került Magyarországgal.
A kényszerű külpolitikai igazodás megnyilvánulásainak tükrében is feltűnő a lelkesedés, ahogy a Magyar Kommunista Párt Kárpátalja Szovjetunióhoz csatolását ünnepelte. Révai József a Szabad Nép hasábjain terjedelmes cikkben üdvözölte a döntést, teljes mértékben azonosulva Molotov két nappal korábban kifejtett, magyarellenes nézeteivel. „Magyar szempontból, a nemzeti önrendelkezési jog szempontjából, a Duna-medencében élő népek békéje és együttműködése szempontjából helyes és igazságos ez a megoldás – szögezte le a kommunista főideológus. – Kárpát-Ukrajna népe a cseh uralom alatt is, a magyar uralom alatt is hazavágyott a nagy ukrán államba, nemzeti és állami egyesülésre törekedett a negyvenmilliós ukrán néppel. Most végre teljesedett a vágya: megtörtént az ukrán nemzeti állam legutolsó elszakított darabjának egyesülése az ukrán anyaországgal.” Rákosi Mátyás egy 1946. áprilisi beszédében egyenesen úgy fogalmazott, hogy a Beregszászon és Ungváron élő magyarok hazakerültek.
A korabeli kommunista publicisták igyekeztek bűntudatot kelteni olvasóikban a határkérdés kapcsán. Kárpátalja vonatkozásában Révai felhívta a figyelmet arra, hogy „ideje végérvényesen leszámolni minden igényünkkel, minden »történeti« jogcímünkkel a szomszédságban élő szláv népek elnyomására”. Hasonlóan önostorozó gondolatok jelentek meg az egyszerű tudósításokban is, amelyek szerint a területvesztés valódi felelősei a Horthy-rendszer vezető politikusai, „akik a »Szent István-i gondolat« nevében még a magyar népnél is nehezebb sorsot juttattak az ukrán népnek”. Egyébként jellemző, hogy miközben az MKP magyar vonatkozásban – és nem csak Kárpátalja ügyében – következetesen elutasította az etnikai határok gondolatát, egy idegen állam, nevezetesen Jugoszlávia esetében éppen a néprajzi elvre hivatkozva támogatta annak Triesztre vonatkozó területi igényeit. A magyar és az idegen állami érdekekhez való abszurd viszonyulás kettőssége néha már komikus nyíltsággal tört a felszínre. A Magyarország és Trieszt című írás (Szabad Nép, 1946. április 28.) szerzője szerint „érvényesíteni kell azt az elvet, hogy a vitás területek sorsának eldöntésénél a területnek mint egésznek nemzetiségi többsége a döntő szempont. A határt ott kell megvonni, ahol a szlovén nyelvterület véget ér, és az olasz kezdődik.” Ugyanabban a lapszámban, néhány oldallal arrébb egy tudósító Révai Zeneakadémián elmondott beszédét idézi: „Követelhetjük-e azt, amit minden magyar szeretne: adják vissza a magyarlakta területeket? Helyezkedhetünk-e az etnográfiai elvek alapjára, függetlenül attól, hogy az melyik országot érinti? Nem, etnográfiai alapra nem helyezkedhetünk.”
Habár Kárpátalját az elcsatolás után a magyar nyilvánosságban a szovjet kisebbségpolitika érvényesülésének pozitív példájaként emlegették – mindenekelőtt a felvidéki magyarokkal szemben alkalmazott, egyre inkább eldurvuló csehszlovák gyakorlat ellenpéldájaként –, a Szovjetunió, amint arra Janics Kálmán felvidéki történész rámutatott, sohasem titkolta, hogy teljes súlyával támogatja a csehszlovák nemzeti állam eszméjét és a magyar kisebbség kitelepítését. Ezek az elvek a már említett elhurcolások révén bizonyos mértékben Kárpátalján is gyakorlattá váltak, miközben intézményes vonatkozásban sajátos szovjet kisebbségpolitika érvényesült. Ez elsősorban a magyar intézményrendszer – oktatás, anyanyelvi sajtó – tudatos elsorvasztását jelentette, amelyet az oroszok tömeges betelepítése, vagyis az etnikai arányok megváltoztatásának a programja tetőzött be. A kárpátaljai magyarság tulajdonképpen hármas nyomás alá került: az alapvető egyéni szabadságjogok általános jellegű korlátozása mellett a Moszkva által központilag irányított „szovjetesítést”, valamint a tagköztársaság Ukrajna kisebbségellenes politikáját is el kellett tűrnie.
A legutóbbi népszámlálás szerint a kárpátaljai magyarok száma 160 ezerre tehető; mindennapjaikat a gazdasági és szociális problémák határozzák meg, miközben az EU-bővítés menetrendjéből fakadóan az anyaországgal való kapcsolattartás is egyre nehezebbé válik. A szomorú jelenségek mögött azonban ott kell látnunk a hazánkat megszálló nagyhatalom hatvan évvel ezelőtti döntését mint a jelenlegi problémák egyik történelmi okát.