Még zöld-fehér mezben, de már fekete melegítőalsóban készülődtek a Ferencváros kézilabdázói tegnap délben arra a rendhagyó sajtótájékoztatóra, amelyen Kirsner Erika csapatkapitány ismertette a játékosok közös közleményét. Bár a „segélykiáltás” talán pontosabb kifejezés, hiszen a lényeg röviden összefoglalható: többen hónapok óta, esetenként fél éve nem kapnak fizetést, így már kölcsönkérni sem mernek, mert tudják, nem lesz majd miből törleszteni. Mivel a lakbérek és a rezsik kigazdálkodása is megoldhatatlan, a vidékieknek nincs más választásuk, mint hazaköltözni, így viszont képtelenség közösen készülni. A keret ezért 14 napig még együtt marad, arra várva, hogy a tartozások legalább felét, 14 millió forintot kiegyenlítik, de ha ez nem következik be, két hét múlva edzés már nem lesz a Népligetben, csak mérkőzés. Az is addig, ameddig csapat.
Kirsner hangsúlyozta, nem felelősöket, hanem megmentőt keresnek; csakhogy ezzel az a baj, hogy éppen a felelősök lehetnének a megmentők. Először is maga a Ferencvárosi Torna Club, de Maglódi Lajos szakosztály-igazgató szerint annyira üres a kassza, hogy nincs miből elvenni. Pedig a futballisták felé fennálló 150 millió forintos tartozás egytizede is átmeneti megoldást jelentene, de a klub csődközelben van. Furulyás János elnök egyedüliként tárgyal a csak általa ismert befektetőjelöltekkel, de mindmáig utolsó nevesített partnere a celladamos Kovács Ádám volt, ezért ép eszű ember már nem bízik forintosítható eredményben. A magántőkét előbb a Torgyán–Szabadi-féle frontátvonulás, majd Várszegi Gábor kiszállása ijesztette el, úgy tűnik, végérvényesen, és a futballszakosztályt övező botrányok a többi sportágat is ellehetetlenítik. Segíthetne egy normálisan működő település is, amely megbecsüli az értékeit, de Budapestről a lokálpatriotizmussal együtt majdnem minden kiveszett, a magyar sport színe-java is vidékre költözött. Míg Győrtől Székesfehérváron át Debrecenig minden önkormányzat súlyos tízmilliókkal támogatja a város kézilabdacsapatát, addig a kétmilliós Budapesten már kérni sincs kitől. Végül a központi sportvezetés is felismerhetné, mekkora a tét, de Maglódi szavaival élve „a korábbi években megszokott 100 millió forintos állami támogatásunkat a jelenlegi kormány előbb 80, majd 40 millióra csökkentette, végül megszüntette. Másik gondunk, hogy már az sem világos, kihez tartozunk, amikor például a debreceni mérkőzésre indulás előtt lerobbant a buszunk, azon tanakodtunk, kihez forduljunk segítségért.”
A kör ezzel bezárulni látszik. Miközben Maglódi elismeri, fogalma sincs, mitől rendeződne hirtelen a helyzet, Kirsner leszögezi: tizennégy napon belül kiderül, érdekel-e még valakit, hogy haldoklik a Ferencváros kézilabdacsapata. Ha igen, érdemes folytatni a munkát, ha nem, az még egyértelműbb válasz lesz.
Németh András, az év elején szövetségi kapitánnyá választott vezetőedző már a „nulla megoldás” eshetőségére is kitért. Úgy véli, két-három profival és zömében iskola vagy munka után sportoló amatőrökkel talán működtethető lenne a szakosztály, de az NB I-es létért harcoló FTC valószínűleg a maradék szponzorokat és nézőket is elijesztené. Különösen az EHF-kupa elődöntője és a hazai bajnoki rájátszás előtt groteszk hallani, amint az amúgy maximalista Németh azt fejtegeti: hibáztak a rajtnál, amikor fel akarták venni a versenyt a tehetősebbekkel, mert ez szakmailag sikerült ugyan, de a pénzügyi helyzetet látva már akkor is a vegetálást kellett volna célként kitűzni.
Az 1992 nyarán szintén nem világverő társulathoz érkezett, ám az elmúlt tizenhárom évben hat bajnoki címet nyert, BEK- és KEK-döntőt vívott alakulat trénere tagadja, hogy az akkori szituáció analóg lenne a mostanival, és elég meggyőzők az érvei: „1992-ben sokkal jobban álltunk, mert kétmillió forintunk volt a bankban, méghozzá pluszban, nem mint most, inkasszó formájában mínuszban. Az akkori éves költségvetés pedig 8 millió volt a mostani 150-nel szemben.”
Hogy a bevezetőben említett Fradi-szellem azért még vissza-visszajár kísérteni a Népligetbe, arra azért Németh András egyetlen szakmainak szánt észrevétele a bizonyság: „A csapat teljesítményét eddig, hála Istennek, nem befolyásolta semmiféle nehézség, a dán Gudmét is ebben az állapotban vertük ki az EHF-kupa negyeddöntőjében, és a Cornexi elleni pénteki elődöntőre is úgy készülünk, hogy régen láttam ennyire eltökéltnek a társaságot.”
Mintha az utolsó csatára készülnének.
A szakadék szélén. A 90-es évtized elején még úgy tűnt, a Ferencváros a rendszerváltás győztese lehet, amit egyesek érdemtelen kivételezésként, mások „történelmi” igazságszolgáltatásként értékeltek. Hiszen a tizenöt éve megbuktatott diktatúra 1949-ben éppen ezt a klubot fosztotta meg nevétől, színétől, klasszisaitól, mindenétől. Piros-fehérben, Kinizsiként, ÉDOSZ-ként, Budai, Kocsis és Czibor nélkül, a lelátón Szabad Népet osztogató játékosokkal nyomorgott Magyarország legnépszerűbb egyesülete, amely ötven év múltán átmenetileg ismét a nemzet Fradijává vált. Az 1992-es futballaranyat a fél ország ünnepelte, tíz éve pedig elérkezett a Kánaán. A labdarúgók máig egyetlen magyar csapatként 1995-ben bejutottak a Bajnokok Ligájába, és ezért 500 millió forint ömlött be a kasszába; a kézilabdások százszázalékos bajnokok lettek, a jégkorongozók zsinórban ötödször végeztek az élen, a vízilabdások kontinentális kupadöntőt vívhattak. Külön írást, elemzést igényel, egy évtized és ilyen kiindulási alap mellett hogyan lehetett onnan ide süllyedni, ezúttal csak a pillanatnyi tényeket rögzíthetjük: a labdarúgók és a kézilabdások gyötrelmein túl az idén emberemlékezet óta először fordul elő, hogy a jégkorongozók lemaradtak a dobogóról, a vízilabdások pedig kiestek a rájátszás négyes mezőnyéből. A lejtő egyre meredekebb, ráadásul – elég, ha a tegnapi kiáltványt idézzük – szakadékhoz vezet.
