Miről árulkodnak egy népcsoport névadási szokásai?
– A névadás a kultúra része – mondja Bíró Ágnes, az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa, aki nemrég átdolgozta, felfrissítette a Ladó-féle magyar utónévkönyvet. – A germánok és az ószlávok névválasztási gyakorlata látszólag igen hasonló volt, szemléletében azonban igencsak különböző. A germánok kételemű neveket adtak, a Zsigmond például a sig (győzelem) és a mund (védelem) szavakból állt össze, a Róbert a hrod (hírnév, dicsőség), illetve a bert (fény, fényes) összeillesztése, a Norbert az észak és a fény, fényes jelentésű szavaké. Ladó János fordítást is adott ezekhez a nevekhez, én azonban óvakodnék attól, hogy az
összetételeket értelmezzem, mivel nem határozható meg pontosan a két tag közötti logikai-nyelvtani viszony. A példákból látszik, hogy a germánok a hírnév, a dicsőség, a harc tárgyköréből választottak neveket. A szlávok is kételemű neveket adtak, ám az ő összetételeik kevésbé harciasak, inkább szentimentálisak vagy romantikusak. A Miroszlav a béke és a dicsőség szónak, a Ljubomir a kedves és a béke szónak az összetétele.
– A névválasztás tehát valamilyen elvárást, szülői-közösségi vágyat is megfogalmazott?
– Nem minden népnél. A rómaiaknál például fontosabb volt a név megkülönböztető szerepe, ők földhözragadtabbak voltak, különösen a családneveikben. A Cicero borsót jelent, a Cézár hosszú, dús hajút – e név leghíresebb viselője, Julius Caesar egyébként kopasz volt –, a Plautus lúdtalpast, a Gracchus csókát, az Agricola földművest, a Catullus kutyakölyköt. Ilyen neveket a germánok, a szlávok soha nem adtak volna. A görögöknél erre is, arra is van példa bőséggel. A Georgiosz, György annyit jelent: földműves. De a görög szülők előszeretettel ajánlották gyermeküket valamelyik isten oltalmába is: Dorothea, Dorottya isten ajándéka, Dénes Dionüszosznak, Demetriosz, Demeter Démétérnek, a földművelés istennőjének, Zénó Zeusznak a reménybeli pártfogoltja.
– Tudjuk-e, hogyan gondolkodtak honfoglaló eleink a nevekről?
– Az eredeti magyar nevek között számos csoportot lehet elkülöníteni, vannak vallási ihletésűek és hétköznapiak – például külső vagy belső tulajdonságra, foglalkozásra utalók – egyaránt. A honfoglalás korából, a IX–X. századból főleg az előkelők neve maradt fenn, ezek zöme ótörök eredetű, jellemzően totemnevek, óvó- vagy kívánságnevek és méltóságnevek. A totemállatok többsége ragadozó madár volt, az ezekről elnevezett személyek nevét ma elsősorban helynevek őrzik – Kaba, Karcsa, Kartal, Turony, Torontál –, de ebbe a körbe tartozik például a ma is népszerű Ákos férfinév, amelynek jelentése: fehér sólyom. Az ősi magyar nevek azonban a XIV. századra szinte teljesen kihaltak, csak egy-egy maradt használatban a keresztény nevek mellett, a férfinevek közül például a Farkas.
– De hisz máig használjuk a Gézát, az Árpádot, a Bélát, a Kálmánt, hogy csak az Árpád-házi királyok neveit említsük.
– Mivel ezeket a XIX. században újra felélesztették. Addigra némelyikük olyannyira elfelejtődött, hogy azt sem lehetett pontosan tudni, hogyan kell kiolvasni őket. A Géza – kicsinyítőképzős méltóságnév: hercegecske – képző nélküli, eredeti formáját is helynév őrzi: Győ, például Algyő. A ma használatos Géza és a ritkább Gejza a kódexekben található íráskép legegyszerűbb olvasata, szabályosan Gyejcsa, Gyécse vagy Décse volna.
– A névadási szokások megváltozása kultúraváltást is jelez? A pogány neveket a kereszténység győzte le?
– A magyarság elég későn, csak 1000 körül vette föl a kereszténységet, addigra már más keresztény népeknek szentjeik voltak, tehát a bibliai keresztény nevek mellett már megjelentek az európaiak is. A keresztelő papok a római keresztény névtárból választott neveken jegyezték be a gyermekeket, bár bizonyos, hogy a pogány és a keresztény név egy ideig még együtt élt a családban, a közösségben. Például Szent István királyt a családjában, nemzetségében Vajknak hívták. A névadási szokások fentről lefelé terjedtek, tehát az uralkodó osztály adta a mintát, amely lassan eljutott az alsóbb néprétegekhez. Az idegen nevek is először fent jelentek meg, hiszen a feudális házasságok, szövetségek révén idegen házastársak, katonák, lovagok, szolgák érkeztek hozzánk.
– Mikor kezdtek el magyarosodni az idegen hangzású keresztnevek?
– Szinte azonnal. A nyelvérzék átalakította a nyelv hangrendszerétől idegen alakokat, feloldotta a mássalhangzó-torlódásokat, helyreállította a magánhangzó-harmóniát: Stefánból István lett, a héber Eliséba alakból pedig egy nyílt szótag kiesésével előbb Elsábet, majd Erzsébet. Sok nevünk létezik emiatt több változatban is. Az Iván a közhiedelemmel ellentétben nem orosz átvétel, hanem a Johannes egyik magyar fejlődési fokozata. Ez él máig az olyan helynevekben, mint Alsószentiván, Felsőszentiván. A Johanan héber eredetű, ebből lett a Jovános, majd az Ivános. A h-t ugyanis a magyar beszélő v hanggal helyettesítette. Gyakran merül fel ma az az igény, hogy valaki az „eredeti” névalakot szeretné a gyermekének adni. Csak épp azt nem tudja, hogy az Istvánnak nem az angol Steve az eredetije, hanem a görög Sztefanosz, amelyet minden nép a maga nyelvrendszere szerint formált. A Steve tehát épp olyan messze van az eredetitől, mint a mi Istvánunk. Az István egyébként koszorút jelent, az ókori görögöknél Sztephanophorosz alakban élt, ami annyit jelent, koszorúhordozó, vagyis bajnok, hős, közéleti méltóság.
– A kereszténység felvétele volt tehát az a nagy kultúraváltás, amelyik évszázadokig meghatározta a magyar névadási szokásokat. A kultúra globalizálódása azonban ismét nagy változásokat hozott.
– Két nagy fordulópontról is beszélhetünk. Az első a XIX. századi reformkorhoz kapcsolódik, a nemzet öntudatra ébredéséhez, amikor íróink, költőink visszanyúltak az ősi magyar nevekhez. Pontosabban nyúltak volna, mivel férfinév még csak előkereshető volt, de női alig. Így hát maguk fogtak hozzá a névalkotáshoz, és ezzel divatot teremtettek. Hiszen ebben a formájában nem ősi név az Enikő, bár Vörösmarty a szarvasünő jelentésű régi Enéh, Eneth névből alkotta. A Jolán, a Tünde, a Hajna, a Gyöngyvér is XIX. századi írói alkotás. Az ótörök eredetű, a szultán szóval rokon Zoltán, illetve Zolta nevet Árpád fejedelem ötödik fia viselte. A név a XIV. századig is nagyon ritka volt, azt követően eltűnt. Legközelebb 1833-ban jelent meg. A közhiedelemmel ellentétben nem Petőfi Sándor fia kapta először ezt a nevet. Ekkor ajánlották irodalmáraink és reformereink, köztük Széchenyi a nagyközönség figyelmébe a Bélát, az Árpádot, a Gézát, a Gyulát is. A XIX. század végén és a XX. század elején a városi polgárság révén több új nyugati, elsősorban német név került hozzánk: Adél, Matild, Frigyes, Ottó, részben magyarosodott formában – például Ernő, Nándor –, de ezek nem jelentettek gyökeres változást. Érdekes, hogy a szovjet megszállás nem hagyott nyomot a magyar névadási szokásokon. A hetvenes évekig továbbra is a bibliai, a keresztény és a XIX. században forgalomba került régi-új magyar nevek voltak használatosak. Az 1967-es statisztika szerint a László, a Zoltán, az István, a József, a János, az Attila, a Sándor, a Tibor, a Ferenc és a Zsolt volt a tíz leggyakoribb férfinév, a lányoknál az Éva, a Mária, az Ildikó, a Katalin, az Erika, az Erzsébet, a Zsuzsanna, az Andrea, a Judit és az Ágnes vezetett. A hetvenes években kezdődött nyitás, a nyugati áramlatok érkezése hozta meg azután azt az újabb fordulatot, amely egészen máig érezteti a hatását, sőt évtizedről évtizedre erősödve a kilencvenes évektől robbanásszerű változást idézett elő. 1976-ban a legnépszerűbb lánynév a Krisztina volt, a százhatvanezer újszülött közül több mint tízezernek adták. A 2003-as győztes az Anna 1200 bejegyzéssel. Ma alig százezer gyermek születik egy évben, de harmincszor több névből választanak a szülők, ezért a legdivatosabb névre is viszonylag kevés névviselő jut. Az idegen név nálunk évtizedekig tiltott csemege volt, az élet vezérelve pedig: csak nem kitűnni, nem fitogtatni a vallást, a származást. Az emberek tudták, abból csak bajuk származhat. A nyitással azután folyamatosan változni, színesedni kezdett a kép.
– Az ötvenes–hatvanas évek nem kitűnni szemlélete után mára éppen az ellenkezője az igaz. A névadás fontos lett, némelyeknek túlzottan is fontos. Melyek a jellemző szélsőségek?
– Az egyik továbbra is a Nyugat-imádat. A másik, viszonylag új jelenség pedig a magyar nevek feltámadása. A Boglár, a Balzsam, a Bíbor, a Gyöngy, a Virág, a Rózsa, a Liliom, a Viola, az Ajándék és Ajándok, a Fehéra, a Fehérke, a Gyönyörű régi, felújított nevek. Árpád-kori hagyományokat idéz fel az ismét divatos virágnévadás: Szegfű, Kála, Frézia. Szokássá kezd válni a gyümölcsnév női keresztnévként: Mandula, Mandola, Mandorla, Málna, Eper, Eperke. Nekem ugyan fenntartásaim vannak a Cseresznye vagy a Ribizli leánynévvel szemben, de ezzel nem minden szülő van így. Gyakran hiába próbáljuk megértetni velük, hogy nem feldíszítik, hanem épphogy megbüntetik gyermeküket a választásukkal. Csakhogy sok szülő önmagában nézi a nevet, mint egy jó pólót. Vizsgálja, milyen színű, milyen a felirata, és nem jut eszébe, amikor megveszi, hogy nem mindig és mindenhez lehet hordani. Nem tudatosul benne sem az, hogy a nevet nem magának választja, hogy azt egy közösséggel is el kell fogadtatni, sem az, hogy gyermeke nemcsak öt–tíz éves koráig, hanem egy életen át fogja viselni az „aranyos” nevet. A kilencvenes évektől erősödött fel az úgynevezett ősmagyar hullám is, különféle tudományosnak vélt listákból választanak neveket a szülők. Ezek többsége azonban a közhiedelemmel ellentétben nem régi magyar név, hanem íróasztal mellett alkották őket a XX. században, jó esetben olyan földrajzi névből, amely személynévi eredetű. Nem baj, ha valaki névalkotásba fog, de jó, ha figyelembe veszi a hagyományokat és a hiteles forrásokat. Léva város névadója például férfi volt, ezért nem használható ma sem női keresztnévként ez a helynév, akármit mond is a szülői nyelvérzék. Olyan régi magyar név, hogy Harsány vagy Szalajka, soha nem volt, de ez nem baj, viselik ma már ezeket. Csak nem kellene azt adni melléje útravalóul a gyermeknek, hogy valódi régi magyar nevet visel.
– Ha a nyelvész nem is mindig örül az újításoknak és a régiesítéseknek, azért tiszteletre méltónak találhatja a szülők igyekezetét és nyelvalkotó fantáziáját. Van-e, aki épp ellenkezőleg, az uniós kívánalmakra hivatkozik, és idegen névalakot szeretne bejegyeztetni az anyakönyvbe?
– Hiába szeretné valaki a Lilit ipszilonnal írni, mert szerinte úgy felel meg az európai helyesírásnak, fel kell, hogy világosítsuk, európai helyesírás márpedig nincsen. Van finn, olasz, portugál és így tovább, meg persze magyar, s nálunk ez dönti el, hogyan írjuk át az idegen neveket. Szép persze a szülői ambíció, a vágy, hogy gyermekének olyan nevet adjon, amellyel jobban érvényesülhet a világban, de tudnia kell, hogy a sikernek a névhez nem sok köze van. Dénes attól még nem lesz okosabb, hogy Denisnek hívják.
– És mit kezd a magyar nyelvérzék a bevándorlók vagy az öntudatra ébredő nemzetiségek nyelvi hozományával?
– Tiszteletre és támogatásra méltó, ha egy nemzetiség, egy vallási csoport öntudatra ébred, s főleg fontos ez annyi évtized feltűnést kerülő magatartása után, hiszen a szabadságot jelzi. Ha tehát egy keresztény család a bibliai Jokébed névvel szeretné illetni a leányát, és Balarámnak nevezné a fiát, nem ellenezzük, még ha tudjuk is, hogy a gyermeknek magyarázkodnia kell majd néha miatta. Egyre többször merül fel igény arra is, hogy a muzulmán hitűek vagy a Krisna-tudatúak a saját igényük szerint, például Gopináthának nevezhessék el a gyermeküket. A Nyelvtudományi Intézet közönségszolgálatának a feladata az, hogy egy-egy új névről véleményt mondjon az anyakönyvezéshez, és nem kis fejtörést okoz számunkra, meddig lehet, szabad beleavatkozni az emberek életébe. Van-e jogunk ahhoz, akár a szülők ellenében is, hogy a gyermekek ombudsmanjai legyünk?
– Az irány ismeretében át kell-e írnunk előbb-utóbb a névnapokat a naptárban? Kicserélődhet-e az évszázados névállomány?
– Ez a veszély még nem fenyeget. Évi százezer újszülött közül csak négyszáznál merülnek fel a névadással kapcsolatos efféle problémák. De az tény, hogy egyre többen lesznek, akiknek le kell mondaniuk a névnapjuk ünnepléséről, amely nálunk, az európai gyakorlattal ellentétben közügy, társadalmi esemény. Egy-egy újonnan kitalált fantázianév, mint az Áfonya, a Berzsián, illetve a távoli kultúrákból átvett nevek viselőjének soha nem lesz hiteles, igazi névnapjuk, hiszen a névnap katolikus egyházi hagyományokon alapuló ünnep, a védőszent tiszteletére rendelt nap. A keresztény egyházak kijelölhetnek névnapot az ilyenek számára, a világi névszótárak szerkesztői is igyekeznek névnapot ajánlani, rendszerint egy hasonló hangzású vagy jelentésű névnek a napját, a naptárkiadók azután eszerint igyekeznek bővíteni adataikat. A nyelvész azonban tiszta lelkiismerettel csak ajánlást tehet, hiszen ez nem nyelvészeti kérdés, sőt még a Magyar Tudományos Akadémiára sem tartozik. A naptárszerkesztők gondjait szaporítja, hogy a naptárakból a ritkább neveket sem lehet kitörölni, mert egyrészt ezeket is viselik, másrészt némelyikük saját hagyománnyal bíró, jeles nap, például: Pongrác, Szervác, Bonifác, Medárd. Nem beszélve arról, hogy még ha egyenként három névnapot teszünk is az év 365 napjára, az is csak töredéke az igényeknek. Ezt a problémát tehát, központi szabályozás híján, mindenkinek magának kell megoldania, aki a névadásban új utakat keres, mégis ragaszkodna ahhoz, hogy gyermeke névünnepét – Európában is ritka módon – az egész magyar nyelvközösség ismerje és számon tartsa.
| Fiúk | Első utónévként | Második utónévként |
| 1. Bence | 1843 | 320 |
| 2. Máté | 1574 | 286 |
| 3. Dávid | 1456 | 260 |
| 4. Dániel | 1449 | 306 |
| 5. Péter | 1319 | 399 |
| 6. Bálint | 1286 | 170 |
| 7. Tamás | 1231 | 355 |
| 8. Balázs | 1191 | 207 |
| 9. Levente | 1103 | 247 |
| 10. Ádám | 1065 | 186 |
| 11. Gergő | 1038 | 136 |
| 12. Márk | 1017 | 482 |
| 13. Zoltán | 1005 | 527 |
| 14. Dominik | 1002 | 215 |
