A bűnbánó

Gyurcsány miniszterelnök vezette az idén Az élet menetét Auschwitzba. A magyar miniszterelnök beszédet is mondott. Annak némely kitételével magát cáfolta meg, de ez nem érdekes, mert más emelkedetten szónokolni egy megrázó emléknapon idegenben, megint más házi használatra megnyilvánulni. A szokásos soha többé, nem engedjük, le a gyűlölettel és egyéb megható fogadkozások végén a magyar miniszterelnök mint megrendült bűnbánó és gyászoló magyar ember bocsánatért esedezett. Mármint azt kérte, bocsássanak meg nekünk. Nem tudni, ki hatalmazta fel őt erre, nem tudni, miért éppen neki kellett ezt megtennie. A színészi adottságokon kívül némi hitelesség vagy valamiféle lelki garancia is szükségeltetne ehhez, ami eddigi közszerepléseit tekintve Gyurcsánynál igencsak hiánycikk. Mire ezek a sorok megjelennek, már Moszkvában van a győzelem napján, ahol lehet, sokadszorra is megköszöni Putyin elnöknek, hogy 1945-ben a Vörös Hadsereg felszabadította Magyarországot. A miniszterelnök tökéletesen érzéketlen ama megállapítás iránt, hogy 1945-ben az eufémisztikusan felszabadításnak nevezett pusztító túrát ötven év gyarmatosító megszállása követte. Akinek most köszönget, maga is az elnyomó gépezet aktív tagja volt.
Nem ártana egyszer, csak úgy feltételes módban a magyar nemzettől is bocsánatot kérni. Nem ám csak úgy hányaveti módon, hanem mélyen az ország szemébe nézve, bőven volna miért. Bocsánat a fizikai és lelki kínzásokért. A gulágokért, kényszermunkára hajtottakért, a recski táborért, az elpusztult százezrekért, az ávós pincebörtönökért. Bocsánatot kérni az arisztokráciától, akiket mint osztályellenséget megalázva, kifosztva semmisítettek meg. Megkövetni a parasztokat, mert szovjet mintára kulákokat fabrikáltak a dolgosabbjából, folyamatosan nyúzva, büntetve, zaklatva őket, majd berugdalva a téeszbe megutáltatták velük lételemüket, a földet. Ki kér bocsánatot a munkásosztálytól? Azoktól, akiket lepusztult építményekben, ócska gépeken, rossz technológiával, avult feltételek között hajtottak, azt hazudva nekik, hogy ti vagytok a szocializmusban a vezető hatalom. V. ö.: „A szocializmusban minden hatalom a dolgozó népé”. A visszeres lábú, három műszakot végigrobotoló textilmunkásnőket ki követi meg, akik süketen, ízületesen, idő előtt rokkantak le a pocsék munkakörülményektől? Ki mondja ki bocsánatot kérve, hogy a szocializmusnak nevezett kísérletben hány billiót loptak el az emberektől? Hová lettek a nyugdíjra befizetett pénzek, a nyomott munkabéreken megspórolt milliárdok, amelyből baráti pártokat, forradalmakat támogattunk dollárkölcsönökkel? Ki kér bocsánatot a nyugdíjasoktól, hogy nem osztrák barátaik színvonalán élnek? Mikor jut eszébe valakinek őszinte bűnbánatot tartani ’56-ért, az akasztásokért, a sortüzekért, megkövetni családtagokat, rokonokat, gyerekeket, akiknek élete kisiklott, tönkrement, mert valamelyik hozzátartozójuknak köze volt a forradalomhoz? Történt lelkiismeret-vizsgálat ügynökügyben? Bocsánatot kért valaha is valamelyik elvtársunk azért, mert az „élenjáró szovjet ipar” majmolása a szocializmussal karöltve minimum harminc évvel butította vissza fejlődésében az országot? Gyászolja valaki ezt az apadó nemzetet, amely a legbetegebb Európában? Az utódpárt szűk elitje az elődpárt szűk elitjéből bújt elő, csepp felelősséget nem mutatva a fentebb vázoltak iránt. Tizenöt évvel a rendszerváltás után még mindig ott tartunk, hogy a hajdani nómenklatúra szövetségben az új undokokkal kizárólag másoknak akar megfelelni. Nekünk soha.