A kínai furulya titka

Zavaros, félelmeket hordozó, háborús idők voltak, amikor a frissen érettségizett diák – aki a csíkszeredai gimnáziumban gazdag útravalót kapott – a budapesti Eötvös kollégiumba bekopogtatott. Merészség volt, mert hiányzott a jártasság, ami általában a vidéki, egyetemi tanulmányútra indulókat jellemezte. Volt helyette önérzet, küzdeni akarás az ismeretlen tudásért. „Tanár és zeneszerző szeretnék lenni!” – fogalmazta meg. És ha azt ilyen hatalmas fellegvárakban tartogatják egy csíkrákosi székely fiú számára, akkor nem lehet méricskélni. Széchenyi-díjjal kitüntetett, nemzetközi hírnevet szerzett alkotónk, zenetudósunk, Sárosi Bálint indulását próbáltam szavai nyomán visszaidézni, amikor a hivatalos köszöntések után felkereshettem otthonában.
Nem ismeretlenül kopogtattam. Emlékeztem, amikor már a nagy gyűjtők nyomán járta az országot és a szomszédságot, és az elfelejtett, padlásokon porosodó, néha szóra sem bírható állapotú népi hangszerek az ő gondozása, megújítása után megszólaltak. Múzeumra való értéket szedett össze furulyákból, dudákból, citerákból, illetve egyéb – elsősorban fúvós – zeneszerszámokból: kincset érnek azok ma már, jeles darabjaikon századokat, történelmet számlálhatunk. A zenei tudományokban való elmélyülését azonban megelőzte a tanári diploma és a doktori értekezés, amelyben Tudor Argheziről, az új román költészet legnagyobb élő és személyesen megismert alakjáról írt. Ez volt az első diploma 23 évesen, de ő zeneszerző is akart lenni. Mások zongoradarabjaikkal felvételiztek, ő egyetlen furulyafeldolgozással próbálkozott. Sikerrel.
– Zongora – kicsit visszatűnődve mondja –, én nem hatévesen kezdtem a gyakorlást, elmúltam húsz. Gondoljon bele, milyen elmaradást kellett behozni! A zeneszerzés mellett a zenetudományi szakra is beiratkoztam, ahol kevesen voltunk, de Kodály Zoltán irányított bennünket. Itt mindjárt megjegyezném: Kodály-módszert emlegetnek Kodály-koncepció helyett. Nagy különbség: az előbbi szűkítés, a tanár úr messzebb látott. Ő nem tanított „módszeresen”: látni, gondolkodni, magunkat pontosan kifejezni „kényszerített”. Tőle vettem, hogy a népdalok gyűjtésénél nem szabad megállni, tágítani kell a kutatás keretét: folytatni kell egyebek mellett a hagyományos hangszerek és a hangszeres zene kutatásával, az írásban fennmaradt hagyomány megismerésével.
Ez erősítette meg Sárosi Bálintot, hogy az ő gyűjtőútjai ugyanolyan fontosak, mint az útmutatókéi voltak. Másrészt azt is megjegyezte, hogy nem emlegetni kell tanítóinkat, hanem követni őket, folytatni útjukat. Természetesen gyűjtőútjai során a megismerkedés, a bizalom elnyerése nagyon lényeges volt. Hazánkba átkényszerített bukovinaiakat keresett fel dallamgyűjtésre az ötvenes években. Határbeli munka után hideg, esős őszi napokon, ahol első volt végighallgatni a panaszokat. Panasz termett abban az időben bőségesen. Két tehénből egyet elvitt a beszolgáltatás, kölcsön kellett kérni a szekérbefogáshoz a megmaradt egyhez a szomszédét. És hogy az ő bevitt tehenével mi lett, azt a bukovinai székely gazda keserű humorral úgy fejezete ki, hogy Rákosi elvette, „s ha elvette, éljen vele”. Ilyen megnyilatkozáshoz a teljes bizalomra volt szükség, hiszen ilyen beszédekért…, hadd ne folytassuk. De otthon volt ő az egyszerű hajlékokban, főleg ha az új ismerősökben tegnapi földieket köszönthetett.
– A gyűjtőutaknak megmaradt az egészséges humora is – meséli. – Egy alkalommal már hazafelé tartottunk – akkor a véletlen még autót is adott alánk –, amikor a gépkocsivezető azt mondja: nekem is van egy furulyám, de azt még senki nem tudta megszólaltatni. Kínából való. Ha megfújja, magának adom. Felszaladt a féltve őrzött „flótáért”, és átnyújtotta.
– Állja a szavát? – kérdeztem. – Én igen – szólt a rövid válasz. – És a magyar népdal tökéletesen megszólalt a kínai zeneszerszámon is. Tessék, a magáé – nyújtotta át a tulajdonos. Saját gyűjteményemben most is megvan, egész múzeumnyi különlegesnél különlegesebb furulyával együtt. Megtalálhatók csodálatos pásztorfaragásokkal díszített darabok is. Őrző- vagy terelőbotoknak beillő ritkaságok egy sarokban meg egy nagy fiókban, amelyek tudományos leírásokban, könyvekben is megőrződtek már – mutatja büszkén.
Annak a hatalmas életműnek a kézzelfogható, szóra bírható bizonyságai, amelyek kísérői voltak az emlékezetes Zenei anyanyelvünk rádióbeli sorozatnak, s többek között ezek készítették elő a kutatómunka mellett az akadémiai doktori összefoglalást, amely Sárosi Bálintot a hangszeres magyar népzene legavatottabb ismerőjévé emelte. A Jelenlévő múlt kötetei sorozatában megjelent a Hangszeres magyar népzene, a Hangszerek a magyar néphagyományban, de A cigányzenekar múltja 1776–1903, az egykori sajtó tükrében is olyan alkotás, amely szociográfiai alapossággal térképezi fel zenei kultúrkincsünket. Sárosi Bálint egyetemi oktatást itthon csak kivételesen vállalhatott, külföldi egyetemeken (Innsbruckban és Göttingenben) két tanéven át tanított. Ha választani kellett, a gyűjtés, rendszerezés küldetését előbbre valónak érezte a rendszeres oktatómunkánál. Messzebb tekintett: féltette az országot a hangzatos, tömegeket mozdító, mintegy új hullámokat indító kezdeményezésektől, mert nem volt, ma pedig éppen hiányzik azoknak a folklórt felelevenítő tanítóknak-tanároknak a serege, akik egészségesen befolyásolhatnák a közvéleményt az igazi értékek megismerésében.
Minden jó kezdeményezést támogatott, így a pávaköröket, a táncháztalálkozókat, de féltette a mozgalmi jellegtől a jó ötleteket, mert egy idő után az alapokról megfeledkeztek az irányítók. A rádió és a televízió felelőssége nagyobb mindennél, mert jó ízlést csak azok terjeszthetnek, akik a felkészülésben alaposak, és tisztában vannak a miérttel és a hogyannal is. Ma – ahogyan Széchenyi-díjasunk mondta – nincs többé közös dalkincsünk. A fejlődés fonalát mintha elvágták volna. A zenének nincs meg a valóságos mozgatóereje, mert dalainkban addig akartunk „tiszták” és „hitelesek” lenni, hogy azt az elfogadható vegyes átlagot is elfelejtettük, ami korábban összetartott bennünket. Pedig az egyszerű dalt, legalább azt, ami még spontánul létezik, jó lenne tovább őrizni, gondozni, és okosan élni vele. Ezt az intelmet kellene mélységében végiggondolni, hogy ne a későn ébredők sokaságát szaporítsuk, hanem az idejében felismerők nemzete legyünk. A példa pedig oda gyökerezik, abba a tornácos kis csíkrákosi otthonba, ahová a nyarak mindig visszahívják Sárosi Bálintot. Ahonnan tiszta, bátor önérzettel lehetett indulni, és a megfáradásokban kedvet-erőt gyűjteni mindig haza lehetett térni.