Ellehetetlenülő ifjúság

Magyarországon egyre inkább kitolódik az első munkavállalás ideje, s ez már önmagában olyan hendikepet jelent, amit később majdhogynem lehetetlen ledolgozni egy fiatal embernek, a családalapítást pedig ellehetetleníti. Foglalkoztatási mutatóink Európában is hallatlanul alacsonyak. Talán a legfiatalabb generációk felé hangzik el a legtöbb politikai ígéret hosszú évek óta, s paradox módon éppen az ifjúság részére mérik szűkmarkúan az ígéretek teljesítését. Talán mert úgy gondolják a mindenkori politikai vezetésben, hogy a fiatalság amúgy is múló állapot, így megfelelő életkor híján már a kampányígéretek is okafogyottá válnak. Ehhez hasonló gondolatokat inspirálhatott sokakban a Védegylet vitaestsorozatának legújabb fejezete, amelyen Laki László és Boros László szociológusok arra a kérdésre keresték a választ, hol és miért esett áldozatul az ifjúság a rendszerváltás folyamatában.

A cím egészen pontosan Életkezdés és társadalmi beilleszkedés a hazai újkapitalizmus viszonyai között volt, de a diskurzus értelemszerűen túlterjeszkedett a beharangozott kereteken. Nem is lehetett ez másként, hiszen könnyen belátható még a társadalomtudományokban járatlanok számára is: a rendszerváltás felemás voltát híven illusztrálja az az ellentmondásosság, amellyel a törvényhozás, kormányzat viszonyul a fiatalokhoz. Az alaphangot a beszélgetéshez az a tudományos munka adta meg, amelyet a közelmúltban jelentettek meg, és amely minden kutató, érdeklődő számára megkerülhetetlen lesz még jó ideig, ha a témával behatóbban kíván foglalkozni. Gazsó Ferenc és Laki László könyve, a Fiatalok az újkapitalizmusban tudományos alapossággal, egzakt módon dolgozza föl azt a problematikát, amely mindig csak a lózungok, politikai szlogenek szintjén volt népszerű az utóbbi másfél évtizedben, ám a gyakorlati cselekvés, kidolgozott program valahogy időről időre elmaradt.
Az estről éppen ezért vegyes, nyugtalanító érzésekkel távozhatott a hallgatóság. A tények ugyanis olyan elszomorítóak. A levonható konklúzió azért is különösen lehangoló, mivel ha az optimizmus szinonimájaként számon tartott ifjúság sem lehet bizakodó, akkor igen nagy a baj. De hát miért is lenne derűlátó egy mai pályakezdő, ha szinte alig van esélye, hogy munkát kapjon és önálló egzisztenciát teremtsen? Laki László szociológus bőven idézett azokból a kutatásokból, amelyeket Gazsó Ferenccel közösen publikált a rendszerváltás óta eltelt tizenöt év folyamatait górcső alá vevő kötetükben. Mert igaz ugyan, hogy a fiatal korosztályok nehéz elhelyezkedése világjelenség, ám nálunk szinte katasztrofális a helyzet. Magyarországon egyre inkább kitolódik az első munkavállalás ideje, s ez már önmagában olyan hendikepet jelent, amit később majdhogynem lehetetlen ledolgozni egy fiatalnak, a családalapítást pedig ellehetetleníti. Foglalkoztatási mutatóink Európában is hallatlanul alacsonyak. 1994–95-ben körülbelül hárommillió-hatszázötvenezren voltak jelen a magyar munkaerőpiacon, mára pedig alig emelkedett ez a szám, hárommillió-nyolc-kilencszázezer munkavállalót regisztrálhatunk. Vagyis: semmilyen áttörés nem történt. Történt viszont változás a fiatalok munkaerő-piaci megjelenésével kapcsolatban – csakhogy negatív irányban. Az adatok szerint míg a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején a fiatalok kétharmad része 19 éves koráig belépett a munkaerőpiacra, addig ma már csak tizenöt-húsz százalékuk képes nagy erőfeszítések árán ebben a korban elhelyezkedni.
Laki László szerint azért is veszélyesek ezek a tendenciák, mert egy ország nemzetgazdaságát az is minősíti, hogy a generációs reprodukció hogyan sikerül. Nem is igényel további argumentációt, hogy nálunk a bizonyítvány e tekintetben elégtelen. A kutatók úgy vélik, az ország szerencsétlensége, hogy éppen a globálkapitalizmusba kellett integrálódnia. A magyar társadalomnak ezért olyan kérdésekkel kellett szembesülnie, amelyekkel a Kádár-rendszerben még egyáltalán nem. Az előadók közt konszenzus volt abban, hogy a magyar politikai és gazdasági elit felelőssége megkerülhetetlen azért, mert nem tudtak adekvát válaszokkal szolgálni a globálkapitalizmus kihívásaira. Manapság örökzöld és kurrens téma a marakodó pártok, veszekedő parlament emlegetése, s ha a megközelítés sokszor klisészerű és közhelyes is, számos tanulsággal szolgál. Laki László lapunk ezzel kapcsolatos kérdésére kifejtette: a politikai erőknek bizonyos sarokpontokban meg kellene egyezniük, s ezeket ki kellene emelniük a napi politikai kampánytémák sorából. A Nemzeti fejlesztési terv és ezen belül az ifjúság életesélyeinek javítása lehetne az egyik ilyen téma, ám ehhez szakítani kellene az utóbbi tizenöt év konfrontációs gyakorlatával. A magyar politikai elit azonban egyes felvetéseket rendszeresen szőnyeg alá söpör. Még arra a kérdésre sem találták meg a választ, hogy vajon mik voltak a rendszerváltozás valódi kiváltó okai, mozgatórugói. A szociológus figyelmeztetett: a magyar társadalom tíz-húsz év múlva nem a napi politikai csatározások érveire fog emlékezni, hanem arra, hogy ki mit tett le az asztalra a mai időkben. A politikai elitnek így sürgősen egyetértésre kell jutnia a versenyképességhez vezető legfontosabb teendőkben, mert az Európai Unión belül olyan hátrányba kerülhetünk, ami szinte behozhatatlannak bizonyulhat. Az európai parlamentáris demokráciákban minderre már régóta hatékonyabban keresik a megoldást. A brit parlamentben szinte mindennaposak az ádáz, egymás érzékenységét sem kímélő, sokszor személyeskedő szócsaták. A nemzeti alapkérdésekben azonban már egészen más a helyzet: Nagy-Britannia érdekében minden vélt vagy valós sérelmet félretesznek és teljes egyetértésben lépnek fel. Ugyanez elmondható például a német parlamentről is.