MI A MAGYAR?

A falubeliek megsiratták az öreg papot.
– Jó ember volt – mondták –, de nem tudott gazdálkodni. Az igaz, hogy nem is igen volt miből.
– Hát miért nem fizetik jobban a papjukat? – hányta szemükre a principálisom.
Egy nagy varkocsos tót felelt, hetykén feljebb tolva hasán a tüszőt:
– Nem a mi szolgánk a pap, hanem az Úristen szolgája. Mindenki fizesse a maga szolgáját.
A hagyaték fölvétele után, míg a kocsis befog, átmentünk egy percre az iskolát megnézni – mert a szolgabírám előszeretettel játszotta magát tanférfiúra.
Alacsony, ütött-kopott házacska volt az iskola, természetesen zsúppal fedve – zsindelyig csak maga az Isten vitte fel Glogován; de az ő háza is csak szerény volt, torony már nem jutott rá, azt egy harangláb helyettesítette idelent.
A tanító az udvaron várt bennünket. Ha jól emlékszem, Majzik Györgynek hítták. Robusztus, erős ember volt, java férfikorban, értelmes, okos arcú, egyenes, igaz beszédű. Egyszerre rokonszenvet keltett az emberben.
Bevezetett a gyerekekhez, az iskolás lányok ültek balról, a fiúcskák jobbról, szépen megfésülve. Mind felálltak nagy sustorgással, és éneklő hangon kiáltották:
– Vitajtye, panyi, vitajtye! (Legyetek üdvözölve, urak!)
A szolgabíró egy-két kérdést intézett a csinos, pufók képű gyerekekhez, akik roppant megbámultak bennünket kerekre nyitott, diószínű szemeikkel. Valamennyinek diószín szeme volt. A kérdések persze nem voltak nehezek, hogy hány az Isten, miképpen hívják az országot s több ilyenek – a gyermekeknek mégis némi gondot, fejtörést okoztak.
De a principális nem volt szigorú ember, barátságosan veregette meg a tanító vállát.
– Meg vagyok elégedve, amice.
A tanító meghajtotta magát, és hajadonfővel kísért ki bennünket az udvarra.
– Csinos gyerekek – mondá ott künn a szolgabíró kedélyesen –, de honnan van az, domine fráter, hogy mind olyan egyforma képűek?
A glogovai mester egy kissé zavarba jött, aztán őszinte kedélyesség öntötte el egészséges, piros képét.
– Hát az onnan van, tekintetes uram, mert nyáron az összes glogovai férfinép elszéled az alvidékre mezei munkára, és ilyenkor olyan magam vagyok itt egész őszig, mint az ujjam. (Csintalan mosoly jelent meg az ajkai körül.) Méltóztatik érteni?
– És hány éve van itt? – kérdé erre a szolgabíró élénkebben?
– Tizennégy éve, kérem alássan. Látom a kérdésből, hogy méltóztatik érteni.
Ez a kis párbeszéd maradt meg emlékemben egész a mai napig Glogováról. A kocsira ülve elismételgettük, és mindig nevettünk rajta. A szolgabíró otthon sokáig beszélte a társaságokban, mint valami kedves csemegét.
Rá vagy két hétre híre jött, hogy egy fiatal káplánt kaptak oda papnak a glogovaiak. Valami Bélyi János nevűt. A szolgabíró, jól emlékszem, megjegyezte:
– Legalább a mester nem lesz már egyedül nyaranta.

Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője (1895)