Dal a páncélszekrényben

Oly távol, messze van hazám, csak még egyszer láthatnám… Már dörögtek a fegyverek 1956. október 23-án, amikor Boros Ida lemezre énekelte későbbi férje, Gommermann István Honvágydalát a Magyar Rádió stúdiójában. A szerzemény példátlan karriert futott be – a forradalom bukása után az emigránsok dalává lett, és a hazai rádió is ezzel a szívbe markoló melódiával próbálta visszacsalogatni a menekülteket.
A Honvágydal olyan átütő erővel szólaltatja meg a hazatérés óhaját, hogy azt hihetnénk, megírásakor már a szerző is ismerte az emigránsok sorsát, pedig nem így történt.
– Előttem az írók többnyire először átéltek valamit, és írtak róla. Én először megírtam a Honvágydalt, és csak utána hagytam el a hont – mondja csipetnyi iróniával Gommermann István. Hangsúlyozza, hogy ez a legendás dal aligha születhetett volna meg, ha 1952 végén, amikor éppen leszerelt a katonaságtól, nem ismerkedik meg Boros Idával. A művésznőnek a szerző eladott egy Évike és a három aranyásó című paródiát, amely arra épült, hogy az akkori sláger, az Apu, hogy megy be? zenéje rettentően hasonlított a Három aranyásó melódiájára. Gommermann összekeverte a két sláger dallamát és zenéjét. A paródia akkora sikert aratott, hogy Boros Ida hamarosan a főváros legjobb színpadain lépett fel. Gommermann a továbbiakban is újabb slágereket írt a művésznőnek, ám hamarosan merész ötlete támadt. Akkoriban az éjszakai élet műsoraiban mindenki a „jobboldali elhajlást” figurázta ki, s ennek ürügyén énekelték el a legújabb amerikai számokat – persze a politikai helyzethez igazított magyar nyelvű szöveggel. A szerzőnek azonban eszébe jutott: mi volna, ha ő meg a baloldali elhajlást állítaná pellengérre? Így született meg az Egy szemetes az én szerelmem és a „lektorparódia” – mindkettőt elfogadta a cenzor, aki még gratulált is az alkotónak a bátor témaválasztáshoz. Csak akkor merült fel a hatóságokban a gyanú, amikor az új számokat a közönség naponta vastapssal fogadta – ugyebár, ami ennyire tetszik a népnek, az nem tetszhet a pártközpontnak.
A hamarosan leváltott lektor főnöke rájött, hogy a „szemetes” a szocialista kultúrpolitika kigúnyolása, s a „lektorparódia” csak ürügy a „legszentebb” pártjelszavak nevetségessé tételére.
– Igaza volt – vallja be a szerző, aki ízelítőt is ad a vonalassá formált szerelmes tangó néhány utolsó sorából: „süt ránk a napsugár, most minden percért kár, az exkavátor jár, silózni kéne már, a csók nem érdekel, mert most trágyázni kell, s a szél viszi a réten át a pétisó szagát”. A paródia szerint a lektornak ez sem elég, így végül az előadó a következő rigmust énekli A faluban nincs több kislány, csak kettő dallamára: „Egy röpgyűlésen láttalak meg tégedet, tégedet. Rögtön megtetszett a keresztmetszeted, metszeted. Tudva azt, hogy munkáskáder az apád, az anyád, kéz a kézben olvassuk a brosúrát, egy egész életen át, szabadság!”
A Boros–Gommermann páros számaira roppant nagy volt a közönségigény. Az énekesnő mindig taxival utazott egyik fellépésről a másikra, ez akkoriban nem ment annyira könnyen, mert Budapesten még kevés bérkocsi működött. Gommermannék akkor is éppen taxira vártak az Anna cukrászdában, amikor odalépett hozzájuk egy civil ruhás úr, és Papp Árpád őrnagyként mutatkozott be. Felajánlotta, hogy szolgálati autójával elviszi Boros Idát a következő helyszínre. Szerencsére hamarosan megérkezett a taxi, így a párnak nem kellett igénybe vennie a tiszt szolgálatait. Papp őrnagy azonban ezzel nem tűnt el az életükből: az 1954-ben történt kultuszminiszteri letiltás és működési engedélyük visszavonása után felkereste őket és felajánlotta: visszaszerzi Boros Ida engedélyét, amennyiben „együttműködnek” államvédelmi kollégáival. Amikor Gommermannék nemet mondtak, az őrnagy kifejezte aggodalmát, miszerint „kooperáció hiányában ez a letiltás könnyen internálással végződhet”. A szerző–előadó páros végül az 1956 elején bekövetkezett enyhüléssel kapta vissza működési engedélyét.
A forradalom évében a Magyar Rádió felkérte Gommermann Istvánt, hogy írjon néhány – legfeljebb háromperces – Boros-számot, amelyet az adó naponta több alkalommal lejátszhat. Ezek egyike egy eredetileg amerikai sláger volt, amelyhez Gommermann magyar szöveget írt – így született meg a Honvágydal, amelyet Boros Ida 1956. október 23-án énekelt lemezre a rádióban. Mint Gommermann mondja, alighogy elkészült a felvétel, valaki berohant a stúdióba, hogy fejezzék be a munkálatokat, mert odakint „irtózatos balhé van” …
– A három addig rögzített szám, köztük a Honvágydal tekercseit betették egy páncélszekrénybe, aztán kitört a forradalom. Egy alkalommal Idukával éppen a Bristolban ebédeltünk, már ittam is egy kicsikét, amikor kifelé menet Papp őrnaggyal találtam szemben magam. Fölfortyant a vérem, kirohantam az utcára, ahol megláttam két nemzetőrt. Mondtam nekik, hogy bent üldögél a bisztróban egy ávós. Le is tartóztatták, és elhívtak magukkal tanúskodni. Elvittek minket a Corvin közbe, ahol aztán a felkelők vezére az állítólagos őrnagy nyakába borult, mint mondta, Papp sohasem volt ávós, csak egy szélhámos, aki már az égvilágon mindennek kiadta magát. Ennyiben maradtunk. Aztán november 4-én bejöttek az oroszok… Egyszer csak csöngettek, és ott állt az ajtóban Papp őrnagy, aki közölte: valóban ávós tiszt, és futni hagy, ha elmegyek, és itt hagyom neki a lakásomat. Nem engedtem magam zsarolni, de azért féltem. Csak jóval később ismertem fel, milyen sors várt volna rám, ha bevisznek az ávóra mint „ellenforradalmárt”, aki elfogatott egy államvédelmis őrnagyot – emlékszik vissza a történtekre a dalszerző.
Gommermann és Boros Ida először 1956 szilveszterének éjjelén próbálták meg átlépni a határt, de lebuktak. A határőrök teherautón vitték őket vissza Győrbe, az úgynevezett Hazatelepítő Bizottság gyűjtőhelyére, ahol őket megszégyenítendő lejátszották a Honvágydalt, mondván: „aki írta és aki énekli, azok is itt vannak”. A pár csak néhány napot töltött ismét Pesten, amikor ellátogatott hozzájuk egy rendőrtiszt, és közölte: egy „magas beosztású elvtárs” szeretne beszélni velük. Elvitte őket a Belügyminisztériumba, ahol a rendőrfőkapitány tett nekik szemrehányást azért, hogy éppen a Honvágydal szerzője és előadója akar nyugatra szökni, mikor éjjel-nappal az ő számukat játszva próbálják visszatérésre bírni a diszszidenseket. Mint mondta, ez „rossz reklám”, s végül felszólította őket: meg se próbáljanak még egyszer kijutni az országból, mert bár egyelőre „zilált a helyzet”, két emberre nagyon is tudnak vigyázni. Gommermannék ekkor döntötték el végleg, hogy elhagyják az országot. Másnap hajnalban már a vonaton ültek.
Így lett végül emigránssá a Honvágydal szerzője. Boros Ida és Gommermann István 1957-ben házasodott össze Bécsben, s rövid időre rá az ifjú párt Halmai Imrével együtt meghívták egy tíz előadásos vendégszereplésre Izraelbe. Hamarosan Greguss Zoltán is az országba érkezett az Egerek és emberek turnéjára. Gregusst azonban az utolsó előadás után liliomtiprásért letartóztatták. Gommermann ekkor hozott össze egy kabarétársulatot, amely első előadását Egerek és egyebek címmel tartotta meg, többek között a Császár, én nem megyek! Gommermann-féle változatával, amely így szólt: „Kádár, én nem megyek!” Az előadáson a magyar fővárosról szóló sláger aktuális változata is elhangzott, a következőképpen utalva Greguss „kalandjára”: „ahol, ha Pestről vendégművészt várnak, az óvodák bezárnak, ott van Tel-Aviv”. Ezen nemcsak Greguss, de a követség is erősen feldühödött, hamarosan sajtóhadjárat indult Gommermannék ellen az óhazában. Eddig Akiket visszavárunk címmel írtak róluk, most pedig A zsák megtalálta a foltját címmel közölt róluk cikket a Szabad Nép, amely később azt is megírta, hogy Papp Árpádot – akiről a dalszerző máig nem tudja, szélhámos volt-e vagy valóban ávós – Gommermann „zilált külsejű terrorlegényekkel akarta agyonlövetni, mert féltékeny volt rá”. Gommermann Izraelben annak is tanújává lett, hogyan használta fel a Kádár-rezsim saját céljaira a zsidóságot. Miután nem tudták megakadályozni, hogy Tel-Avivban bíróság elé állítsák Gregusst, Budapest megzsarolta Izraelt: ne merjék elítélni a liliomtipró színészt, mert különben egyetlen zsidót sem engednek ki a továbbiakban az országból. A bíróság végül bűnösnek találta a vádlottat, de „a két ország jó viszonyának fenntartása érdekében” elengedte a büntetést.
A művész házaspár következő állomása Németország volt, ahol Gommermann már első – Der Gauner und der liebe Gott című – filmjével több nemzetközi díjat nyert. Az alkotó 1972-ig több mint száz film- és televíziós forgatókönyvet írt, ezek közül több alkotást a Magyar Televízió is műsorára tűzött; Ida, a feleség német és osztrák színpadokon játszott főszerepeket. Amikor Gommermann Los Angelesben élő édesapja 1971-ben meghalt, a házaspár Kaliforniába költözött, hogy együtt lehessen a dalszerző édesanyjával, a Honvágydal híres soraival összhangban: „Ott van az én anyám, ott van az én hazám…” Beverly Hillsen képzőművészeti galériát nyitottak, amelyet egészen Boros Ida három éve bekövetkezett elhunytáig együtt vezettek, s olykor saját műsorral örvendeztették meg a tengerentúli emigránsokat.
Gommermann István nemrég, negyvenkilenc év elteltével látogatott ismét szülőhazájába.
– Ez már egy egészen más világ, más évszázad, mint amikor elhagytam az országot – mondta, s nagy örömmel vette tudomásul, hogy híres művét ma is szinte mindenki ismeri Magyarországon. – Nagyon bánt mindaz, amit nem írtam, nem írhattam meg az elmúlt évtizedek Budapestjéről – tette hozzá. Azt tervezi, hamarosan a magyar fővárosban is vásárol egy lakást, s ha kaliforniai egzisztenciáját nem is adja fel, ideje jelentős részét a szülőhazában tölti.
– A legjobb Boros-számokat és konferanszaimat Amerikában írtam, remélem, módom lesz rá, hogy ezeket a hazai közönséggel is megismertessem, s hozzájuk toldjak egy-két aktualitást – tervezi Gommermann, majd hozzáfűzi: azelőtt csak egy párt és egy pártpolitika volt, amelyet óvatosan ki lehetett figurázni, de ami most van, aranybánya lehet minden humoristának.
Lehet, hogy a Honvágydal szerzője hamarosan új művekkel tér haza?