Lássák az unokáim, rendes ember voltam!

Holnap 14 órakor az új köztemető 300-as parcellájában helyezik örök nyugalomra Nagy Ernőt. Életét ’56 emlékének őrzése, ápolása töltötte ki. Nevéhez fűződik a párizsi Nagy Imre-emlékmű felállítása, a forradalom sajtójának összegyűjtése, kötetekbe rendezése. A forradalom után emigrációba kényszerített lapot, az Irodalmi Újságot a nyolcvanas évektől családja készítette, Nagy Ernő otthona pedig az emigráció szellemi központja lett. A rendszerváltozás után hazatért, de a reményteli idők hamar véget értek: a szociáldemokrata pártot, mint annak idején, bekebelezték, ’56 emléke fakulóban. „Lényegében semmi sem változott, csak a párttitkárokból bank- és gyárigazgatók s magas funkcionáriusok lettek” – nyilatkozta keserűen néhány évvel ezelőtt.

Nagy Ernő Szegeden született 1918-ban. Szüleit korán elvesztette, árva gyerekként nőtt fel Brassóban. Iskoláit Erdélyben végezte, kitanulta a vasesztergályos szakmát, és 1938-ban belépett a Szociáldemokrata Pártba. A bécsi döntés után, 1940-ben került Pestre, az Orion gyárban dolgozott kutatóként. Szociáldemokrataként hitt benne, hogy a világot igazságosabbá lehet tenni, s ez az ember feladata. A falukutatók írásait bújta, s a háború után lelkesen vett részt a földosztó bizottság munkájában. Miniszteri biztosi megbízólevelét Nagy Imrétől kapta, aki akkor földművelésügyi miniszter volt. Hamar világossá vált számára, hogy a Rákosi-féle kommunisták „baloldalisága” fényévekre van a szociáldemokrata értékektől. Székesfehérváron polgármesternek is jelölték volna, de érzékelve a Szociáldemokrata Párt beolvasztására irányuló agresszív törekvéseket, már nem vállalt semmilyen párttisztséget. A vasmunkások 1953-ban, Nagy Imre első miniszterelnökségének idején őt választották meg országos szakszervezeti titkáruknak. Az 1956-os forradalom alatt ugyan nem vett a kezébe fegyvert – ezt nem engedte lelkiismerete –, de aktívan részt vett a szervezkedésben, agitált, segített, ahol tudott. November 18-án telefonon figyelmeztették, komoly bajba kerülhet.
Másnap feleségével és négy gyermekével elindult Szombathely felé, a zöldhatáron át Ausztriába menekült. Éva lánya tanácsára Franciaországban telepedtek le. Besanconban, az ország egyik leghíresebb óragyárában hamarosan munkához jutott. Ő készítette el az első robotkart Európában, amit 1959-ben Genfben, a világkiállításon be is mutathatott. Később Franciaország legnagyobb számítógépgyárának készített alkatrészeket. A 60-as évek elején felépítette saját tervezésű – kör alaprajzú, üvegfalú – szerszámgyárát, amelynek statikai számításait is ő végezte. Gázturbinákat gyártott, termékei a világ élvonalába tartoztak. Saját erejéből, akaratából, tehetségéből lett gazdag, és anyagi erőforrásait a haza ügyének szolgálatára fordította. A 70-es évek második felében kezdte el összegyűjteni az ’56-os forradalom idején megjelent magyar lapokat, sajtóanyagokat, hogy legyen valamiféle ellensúlya a hazug kádári propagandának. „Agyára ment ’56” – mondták barátai lelkesedését, elszántságát látva. Ő viszont nem törődött a kishitű kritikákkal. Nyakába vette a világot, majdnem 70 ezer kilométert utazott a megmaradt relikviák után kutatva. Volt olyan újság, amelynek lapjai szétmállottak a kezében. Rendbe tetette, restauráltatta őket. Gyűjtőmunkájának első eredménye, A Forradalom sajtója, 1956 címen először egy vékony kötetben, 1984 nyarán jelent meg. Majd jöttek az újabb és újabb kötetek: a második, a harmadik, majd a negyedik, ami már bőrkötetes díszkiadás volt. Humorát jellemzi, hogy Giromagnyban „Szikra Lapnyomda” néven alapította meg nyomdáját. A tiltott irodalmat sokan így tudták behozni Magyarországra, hiszen a határőrök és a vámosok a „Szikrában” készített magyar kiadványokra nem gyanakodtak. A nyolcvanas évek elejétől ott nyomtatták az Irodalmi Újságot is, az ő ötlete alapján a 24 oldalas újságból készítettek egy nyolcoldalas változatot bibliapapírra. Ez azért volt fontos, hogy Magyarországra el tudják küldeni levélben. Nagyrészt az ő anyagi és erkölcsi kiállásának köszönhetően valósulhatott meg Méray Tibor és Fejtő Ferenc elképzelése: 1988. június 16-án a párizsi Pére Lachaise temetőben felavatták a világ első Nagy Imre-emlékművét, amely a jeltelen sírokban elkapart magyar szabadságharcosoknak is emléket állított. Nagy Ernőt eredetileg csak egy „kis esztergamunkára” kérték fel, végül az egész emlékművet ő készítette el. Később Nagy Imréről több bronzszobrot készíttetett Giromagnyban lévő gyárában. Ezeket francia városokban állították fel. Nem volt híve Mindszenthy József bíborosnak, de neki is emlékművet készíttetett, amit Bécsben helyeztek el. Ahogy mondta, Mindszenthy a kommunistáktól szenvedett, és a magyar szabadságot képviselte – ezért megérdemli a tiszteletet.
A 90-es évek elején hazatelepült. Feleségével és Ibolya lányával éltek ferencvárosi lakásukban. A Történelmi Szociáldemokrata Párt tiszteletbeli elnöke volt haláláig, azt tervezte: a strasbourgi Emberjogi Bírósághoz fordul, hogy a párt visszakapja „elprivatizált” történelmi lapját, a Népszavát. Magát mindenekfelett magyar hazafinak, szabad polgárnak tartotta, minden erejével az ’56-os szabadságharc emlékének megőrzéséért fáradozott. Azt szerette volna, hogy a szabadságharcosok és a Szociáldemokrata Párt legendás vezetője, Kéthly Anna mellett nyugodhasson – akinek hamvait szintén ő hozatta haza Brüsszelből – az új köztemető 300-as parcellájában. Hogy lássák az unokáim, hogy rendes ember voltam! – mondta. Soha nem kért semmit, csak adott. Egyetlen kívánsága végül teljesült.