Romboló spirál

Egy biztos: ez a könyv sem szeretteti meg jobban Amerikát a túlnyomórészt Amerika-ellenes francia értelmiséggel, amely a múlt hetekben vehette először kezébe hazai kiadásban azt a művet, amely America – Right or Wrong – An Anatomy of American Nationalism címmel tavaly jelent meg a tekintélyes Oxford University Press amerikai kiadójánál, miután a szerző és barátai – mint olvashatjuk az előszóban – igen hosszan kerestek kiadót. Holott nem akárkiről van szó. A brit Lieven a washingtoni Carnegie Endowment munkatársa. A legnagyobb tekintélyű lapokban és folyóiratokban publikált (The Times, Foreign Affairs, The Atlantic Monthly, The New Republic, hogy csak néhányat említsünk). Történészként Csecsenföldről és a balti államokról is írt könyveket, amelyeket a szakma és a nagyközönség egyaránt lelkesen fogadott.
Mivel Lieven legújabb tanulmánykötete magyar kiadásának esélye a politikai korrektség követelményének eleget nem tévő könyvekéhez hasonlóan meglehetősen csekély, e cikk nem könyvkritika, hanem egyszerű ismertető. Alaptémájának köszönhető, hogy hazai kiadása akadályokba ütközik, hiszen azt nálunk a legszívesebben meszsze elkerülik.
Ez a téma pedig az amerikai nacionalizmus. Közismert: az Egyesült Államok a világ számos pontján ítéli el a nacionalizmust, így hazánkban is jobbközép kormányok idején, annak ellenére, hogy az itthoni változat intenzitásában messze alatta marad olyan kormányok nacionalizmusának, amelyek Washington stratégiai szövetségesei és amelyeket az amerikai kormány megkímél nacionalizmusbírálatától. Az az Amerika, amelyik – Lieven szerint – maga is mélyen nacionalista. „Amerika tiszta és rendes házának pincéjében lakik egy démon, amelynek neve nacionalizmus” – írja a szerző. A reálpolitika nyelvén pedig hozzáteszi, hogy Amerika sajátos nacionalizmusa, amely az amerikai politikai rendszer univerzális értékébe vetett csaknem vallásos hiten alapul, nemcsak az Egyesült Államok globális vezetését, de a terrorizmus elleni háború sikerét is veszélyezteti.

A történész-újságíró állítja: a 2001. szeptember 11-i terrortámadás óta az Egyesült Államok külpolitikáját nemzeti azonosságtudata alakítja, amely két, egymással ellentétes impulzust foglal magába. Az egyik ilyen impulzus az „amerikai hit”, amely a szabadságot, a demokráciát és az egyenlőséget hirdeti, de e hitet veszélyesen behálózza az amerikai nacionalizmus „messianisztikus” eleme, vagyis az a hajlam, hogy az amerikai értékeket és az amerikai demokráciát az egész világra kiterjessze. A másik, gyakran „jacksoninak” nevezett impulzus a populista nacionalizmus, amely egy védekező, keserű fehér Amerikában gyökeredzik, amelynek földrajzi középpontja az amerikai dél.
Lieven azt vizsgálja könyvében, hogy ez a két, egymásnak feszülő impulzus miként alakítja általában a mai amerikai politikát elsősorban a Közel-Keleten, és konkrétan azt a támogatást, amelyet az Egyesült Államok nyújt Izraelnek. Az egyébként eddig antiszemitizmussal még nem vádolt Lieven „veszélyes” tétele úgy hangzik, hogy a két ellentétes hagyományon alapuló politika kényelmetlen kombinációja súlyosan aláaknázza az Egyesült Államok hitelét, és bonyolítja a terrorizmus elleni háborút. Amely tézis vélhetően szintén nem segíti elő a könyv magyarországi megjelenését, de azt talán igen – hiszen erre példák hozhatók fel –, tőkeerős, állítólag a piaci szempontok szerint működő kiadók megvásárolják a magyar kiadás jogát, hogy majd „elfelejtsék” kiadni a könyvet.
Lieven – és nyilván ez az az érzékeny pont, amely miatt oly nehéz volt kiadót találnia kéziratára még az Egyesült Államokban is, ahol érdekes módon a könyvkiadás, ellentétben az újságírással, gyakorlatilag korlátlan szabadságot élvez – könyve legelső oldalán kijelenti: „Abban a mértékben, ahogyan az amerikai nacionalizmus összekeveredett az izraeli nacionalizmus soviniszta változatával, ez abszolút katasztrofális szerepet játszott az Egyesült Államoknak a muzulmán világgal fenntartott kapcsolataiban és a terrorizmus szításában.”
A történész hat fő fejezetre osztott kötetének első része az amerikai „kivételes nacionalizmussal” foglalkozik, megállapítva, hogy számos amerikai őszintén hiszi: saját hazája nemzeti érdekei és ambíciói egybeesnek az egész emberiség civilizációjának törekvéseivel, haladásával és érdekével. Lieven szerint itt egy azonos politikai kultúrát valló közösség önbecsapásával állunk szemben, és amint egyetértően idézi Max Webert, a nagy német szociológust: „az ember olyan állat, amely a maga által font jelentőségének hálójában akad fenn”.
A szerző Az amerikai hit tündöklése és tragédiája című fejezet nagy ívű elméleti fejtegetése mellett nem feledkezik meg az amerikai ideológiát segítő olyan intézményekről sem, mint a világ különböző országaiban uralkodó szabadságot figyelő, osztályozó és rangsoroló New York-i Freedom House. Amelyről mi annyit mindenesetre tudunk, hogy a magyarországi sajtószabadságot a volt kommunisták és szabad demokrata támogatóik által alkotott koalíció idején kifogástalannak nyilvánítja – Charles Gati odakerülése óta.
Lieven azt írja a Freedom House-ról, hogy politikailag független, de hivatalosan elismert testület, amelynek éves jelentéseit számos amerikai újságíró és kommentátor „bibliai kinyilatkoztatásként” tiszteli. „De ez az az intézmény – írja Lieven –, amely az elmúlt harminc évben Kínát a szabadságfokra adott osztályzatban csak egy hellyel léptette előre, hétről hatra.” Vagyis, jegyzi meg gúnyosan, az egy teljes nemzedéket átfogó gazdasági liberalizációt és a parancsuralmi rendszerről a tekintélyuralmi rendszerre történő átállást követően a kínaiak 2004-ben alig voltak szabadabbak, mint 1972-ben, a kulturális forradalom közepette.
De Lieven nem kíméli a „szent tehén” Indiát sem, amelynek szabadságosztályzata a Freedom House 2002-es bizonyítványa szerint az előkelő kettes volt a Kasmírban gyakorolt kemény elnyomás dacára és annak ellenére, hogy a Gudzsarát államban élő muzulmán kisebbség tagjai közül több mint kétezret öltek meg a helyi kormány és a rendőrség aktív részvétele mellett. Mellékesen a szerző a Freedom House filozófiájával rokonnak tekinti a volt budapesti nagykövet és később Ronald Lauder-üzlettárs Mark Palmer gondolkodását is, akinek könyvét a világ diktatúráinak 2025-ös megszüntetéséről Lieven szerint rendkívüli felszínesség és hihetetlenül nagy ideológiai ambíció jellemzi.
Lieven könyvének utolsó és kétségtelenül legrobbanékonyabb fejezete az Amerikai nacionalizmus, Izrael és a Közel-Kelet címet kapta. Az újságíró-történész nem hagy kétséget afelől, hogy az izraeli–palesztin konfliktus minden szempontból központi kérdés. Abban is, ahogyan a muzulmán világ tekint az Egyesült Államokra és abban is, ahogyan az európaiak és mások tekintenek Washington közel-keleti stratégiájára. Lieven teljes egyetértéssel idézi Bush legszorosabb szövetségesét, Tony Blair brit miniszterelnököt, aki kijelentette: „Nincs olyan téma, amely akkora erővel egyesítené a világ nyilvánosságát, mint az Izrael és Palesztina kérdéseiben elért haladás.” Blair hozzátette, hangsúlyozza Lieven: „A terrorizmust nem győzhetjük le anélkül, hogy Izrael és Palesztina között ne legyen béke. Ott termelődik ugyanis a méreg.” De Lieven idézi az Európai Unió 2003. decemberi hivatalos biztonsági stratégiáját is, amely szerint „az arab–izraeli konfliktus megoldása Európa számára stratégiai prioritás. E nélkül nincs esélye annak, hogy sikeresen lehessen megbirkózni a Közel-Kelet többi problémájával.”
A baj azonban az, állítja a szerző, hogy az Egyesült Államok épp e területen van a legjobban elszigetelődve a nemzetközi közösségtől, és ez az az ügy, amely miatt az amerikai vezetést globálisan a leginkább megkérdőjelezik. És ez az amerikai álláspont táplálja a leginkább az egyoldalú amerikai nacionalizmust. Az Egyesült Államok, látva saját elszigetelődését a világ közvéleményétől, bátorítja az olyan nézetek elburjánzását, hogy a nemzetközi közösség gyógyíthatatlanul antiszemita és ennek következtében Amerika-ellenes.
A legalaposabb tudományos munkákat idéző kötet egyik érdekessége, hogy olyan, a magyarországi liberális lapokhoz közel álló külföldi szerzőknek csak lapunkban helyet kapott kulcsfontosságú írásaira is hivatkozik, mint az oxfordi Timothy Garton Ash véleménye e kérdésről. Aki szerint a közel-keleti konfliktus azzal fenyeget, hogy mindjobban erősíti az európai Amerika-ellenességet és a bimbózó amerikai Európa-ellenességet, amelyek romboló spirálként egymásból táplálkoznak. A palesztinpárti európaiak – akiket feldühít az, hogy Saron bírálatát amerikai közéleti emberek antiszemitizmusnak bélyegzik – az amerikai „zsidó lobbi” hatalmáról beszélnek, ami viszont megerősíti az amerikai „likudisták” legsötétebb gyanúját az európai antiszemitizmusról, miközben az ördögi kör egyre szorosabbra zárul.
Lieven minden teketória nélkül leszögezi, hogy az amerikai nacionalizmus szervesen magába olvasztotta az izraeli nacionalizmust, mert az amerikaiak vadnyugati romantikájukba illeszkedőnek tekintik a „sivatagot virágzó tájjá” alakító Izraelt, az egyetlen „demokratikus” országot a Közel-Keleten, amelyik hasonlóan viszonyul az ottani őslakosokhoz, mint ahogy az Egyesült Államok bánt az indiánokkal.

Ez az Izrael-barátság egyformán erős a két amerikai pártban. Sőt egymást túllicitálva versengenek e közel-keleti ország kegyeiért. Lieven Robert D. Novakot, a jobboldali publicistát idézi a republikánus vezetőkről: „a szociális és gazdasági liberalizmus ma egyértelműen lemarad Izrael támogatása mögött, és a republikánus vezetők most először tettek túl a demokrata pártiakon a zsidó államnak való tapsolásban”. Sőt mint az idézett Novak írja, még Donald H. Rumsfeld védelmi miniszter is azt állítja a közel-keleti „útitervről”, hogy az „a külügyminisztérium és az amerikai politika ellen tevékenykedő külföldi hatalmak összeesküvése”.
Izraellel kapcsolatban minden – univerzálisan elfogadott ismérveken alapuló – racionális érvelés értelmét veszíti, hiszen a kérdést átszövi a megszállott vallási vagy szektás gondolkodás, amely már anynyira szélsőséges, hogy politikai kultúraként elveti a felvilágosodást, így a modern nyugati civilizációt. Ez különösen vonatkozik a csodaváró keresztényekre, akik szerint Izrael Dávid bibliai királysága fölötti uralmának helyreállítása az apokalipszis előfeltétele. És ahogyan az izraeli Likud pártot teljesen átjárták a legszélsőjobboldalibb, legnacionalistább eszmék, ugyanúgy történt ez az amerikai politikában az amerikai zsidó lobbi roppant anyagi erőforrásain, illetve hatalmán keresztül, írja Lieven. Jellemző a viszonyokra, hogy 2003-ban Izrael idegenforgalomért felelős minisztere az amerikai „bibliai övezetben” tett körutazása alatt nyíltan támadta Bush elnök közel-keleti békéhez vezető „útitervét”, és kijelentette, hogy „vagy az útitervet ellenezzük, vagy a Bibliát”.
A kötet szerzője az események tragikus fordulatát elemezve mind az Egyesült Államok, mind pedig Izrael számára egyetértően idézi Avraham Burgot, a knesszet, az izraeli törvényhozás volt szóvivőjét, aki kijelentette: „ma az izraeli nemzetet a korrupció tákolmánya tartja össze; az az elnyomás és igazságtalanság alapzatán nyugszik – a cionista vállalkozás vége már a küszöbünkig ért… A palesztin többség nem tartható izraeli csizmák alatt, ugyanakkor nem gondolhatjuk magunkról azt, hogy a Közel-Kelet egyetlen demokráciája vagyunk. Demokrácia nincs az ott élőknek biztosított egyenlő jogok nélkül, legyenek azok arabok vagy zsidók.”
Lieven diagnózisa szerint Amerika és Izrael szellemileg, politikailag és társadalmilag teljes mértékben összefonódott, ezért a két ország közötti kapcsolatokat világszerte az amerikai magatartás egyértelmű tesztjének tekintik, ami nemcsak az Egyesült Államok és szövetségesei biztonságára, hanem Amerika politikai kultúrájára is óriási befolyással lesz.
Eközben az izraeli lobbi, írja a szerző, folyamatosan hamis összehasonlításra tesz kísérletet Oroszországgal, Kínával és más autoriter államokkal, amelyekben kegyetlenebbül járnak el a nemzeti szakadár mozgalmakkal. Ezzel viszont – így Lieven – azt akarják bizonyítani, hogy a Washingtonra nehezedő nemzetközi nyomás képmutató, illetve antiszemita, mivel az izraeli–palesztin konfliktus megoldásában erélyesebb amerikai fellépést követelők nem kívánják azt, hogy az Egyesült Államok hasonló nyomást gyakoroljon Oroszországra és Kínára. Csakhogy ez az érv etikailag és reálpolitikailag is hamis, hangsúlyozza a szerző.

Az Egyesült Államok egyoldalú Izrael-politikáját támadó európai és más bírálók nem azt kérik, hogy Washington kereskedelmi szankciókat alkalmazzon Izraellel szemben, vagy zárja ki a közel-keleti országot a nemzetközi szervezetekből, hanem csak azt, hogy Amerika vesse be gigantikus pénzügyi és egyéb támogatását az izraeli magatartás befolyásolására, ami igen egyszerű, ha arra gondolunk, hogy 2004-ben Izrael a teljes amerikai segélyezési költségvetés egynegyedénél is több pénzt kapott. Hatszor annyi támogatásban részesült, mint Afrika összes országa, és tízszer annyiban, mint amennyit a szétrombolt Afganisztán újjáépítésére költenek – ami pedig állítólag lényegbevágó amerikai stratégiai érdek. Így azután a világ szemében az Egyesült Államok morálisan aktív résztvevője az izraeli bűntetteknek.
Mindez – ismétli több ízben és több oldalról megvilágítva Lieven – nem elemezhető a racionalitás fényében, csupán egyfajta „szerelmi ügyként”, amint egyik alfejezetének címe is jellemzi a két ország közötti kapcsolatot. Annál is inkább, mert mint Tony Blair miniszterelnök, Bush legfőbb szövetségese és barátja kijelentette, Izrael megszűnt az Egyesült Államok fő stratégiai szövetségese lenni: ellenkezőleg, stratégiai kolonccá vált. Erre mi sem jellemzőbb, mint hogy az Egyesült Államok könyörgött Izraelnek, nehogy beszálljon az iraki invázióba. Márpedig milyen stratégiai szövetséges az, amelyiket kérni kell, nehogy segítsen legfőbb jótevőjének egy sarkalatosan fontos politikai-katonai művelet végrehajtásában? De már 1983-ban is azért vállalt súlyos emberveszteséggel és gyászos kivonulásával járó szerepet az Egyesült Államok Libanonban, mert Izrael lerohanta északi szomszédját. Vagyis, vonja le a következtetést nagy sikerű könyvében Lieven: „az amerikai–izraeli szövetség nem a farka által csóvált kutya esete, hanem az a farok, amelyik úgy pörgeti a szerencsétlen kutyát a szobában, hogy fejét a plafonhoz vágja”. Ezáltal lett az apró Izraelből álszuperhatalom