Belgium, az északi szieszta országa

Egy magyar belügyminiszter szemével nézve Belgiumnak nem szabadna működőképesnek lennie. Pontosabban a rend és törvény helyett az anarchia uralná. Ugyanis itt nemcsak e sorok íróját, de – igaz, messze nem reprezentatív minta – öt kollégáját megkérdezve, akik mindegyike évek óta a belga fővárosban dolgozik, rendőr még egyetlen alkalommal sem igazoltatta. Sem a fővárosban, sem az autópályákon (a világon minden bizonnyal egyetlenként éjjel teljességében kivilágítva), sem a vidéki utakon. Senki nem akarta ellenőrizni, hogy rendben vannak-e papírjaik, megvan-e a tartalék izzó, az orvosi láda, az elakadást jelző háromszög; hogy ittak-e sört vagy bort, és hogy a zöldkártyájuk érvényes-e.
Ennek ellenére az utakon rend van, az erdőkben és az utakat szegélyező földeken nincs szemét. Vannak persze, akik a megengedett sebességnél jóval gyorsabban hajtanak – anélkül, hogy agresszíven leszorítanák a náluk lassabban előző autósokat.
A baleseti statisztikával sincs különösebb baj – kivéve az évi mintegy 250 halálos balesetet, amelynek az oka az a magát makacsul tartó belga különlegesség, hogy a jobbkézszabály érvényes még olyan széles főutakon is, amelyeknél még a felénél keskenyebbet is a kontinens más országaiban elsőbbségadás kötelező táblák védenének a befutó utcákból behajtani akaróktól. Az egész országot – a fővárossal együtt, főként azokon a részein, ahol nem járnak a turisták, és ahol a belga őshonosok száma meghaladja a bevándorolta-két – egyfajta ráérős, falusias hangulat üli meg. Az autósok – még ha messze távolban is ők az egyedüliek – nemcsak a zebránál, de sokszor a felfestetlen részeknél áthaladók előtt is megállnak egy mosolyváltásra és előzékeny átengedésre.
Belgium nemcsak falusias, de – földrajzi fekvése ellenére – déliesen latinos. A nap reggel fél nyolckor kezdődik, amikor a „legkorábban kelő” boltosok – elsősorban a péksüteményes és az újságos – nyitnak, és ebédidőben a bankoktól a tisztítókig jó két órára a szupermarketeken és a postán kívül a legtöbben bezárnak. Szieszta ez bizony – még ha nem is fekszenek le szunyókálni. Az éjszakai élet pedig nemigen kezdődik tizenegy előtt, hiszen nyáron jóval tíz óra után is látható a nap.
A csaknem mindig kertes vagy kiülős asztalokkal berendezett vendéglők igazi élvezetet nyújtanak: nemcsak a párizsi és londoni áraknál olcsóbb, de a berlinieknél drágábban kapható ételek és italok miatt, de azért a nem művi, jó hangulat miatt is, amely a helyiségeket elárasztja, ahogyan a munkahelyekről kiáramló vendégek kollégáikkal nevetgélve töltenek el jó másfél órát az ebéddel.
Kevesen tudják – főként azok a turisták, akik egy napra érkeznek Brüsszelbe –, hogy az ódon főtér melletti vendéglők valamelyikében verjék át őket a megszokottnál kétszer-háromszor nagyobb árakon –, az unió betontömbjeinek székhelye Európa legzöldebb fővárosa. Szinte minden kilométeren, a legváratlanabb helyeken parkok, tavak, szökőkutak bújnak meg, egyáltalán nem kihasználatlanul. Épp augusztus elején hozták nyilvánosságra egy felmérés eredményeit, amely szerint a brüsszeliek és a francia belgák, vagyis a vallonok fele havonta egyszer sétál a zöldben, jó részük pedig hetente.
A felmérés szerint a legkedveltebb brüsszeli park az erdőnek beillő Cambre, amely jóval a Brüsszel déli határa előtt kezdődő Soignes- erdőből átmenet nélkül parkká szelídülve, hatalmas ékként hasít a városba. Brüsszelt délről megközelítve érdemes legalább egyszer ezt az utat választani a város másik arcának megismerésére. Az erdő- és a parktömb bal oldalán elterülő, a Pasarétnek mind méreteit mind viszszafogott eleganciáját fényévekkel felülmúló települések között tucatjával bukkanunk olyanokra, ahol a hatalmas kiterjedésű, fű borította területeken birkák, lovak és tehenek legelnek.
Brüsszelben élni – főként Magyarország után – egy kicsit hasonlatos a nyomáscsökkentő kamrához: a televízió nézése vagy az újságok elolvasása nem emeli a vérnyomást. A kormány nem az ellenzék szünet nélküli szidalmazásával, a sajtó pedig nem a kormány szolgálatával van elfoglalva. És noha a flamand ultranacionalizmus a botanikus kertekbe illő virágokba szökkent, nem olvashatunk naponta a weimari köztársaság idejének veszélyeiről szóló vagy Arturo Uit folyamatosan megállítani kívánó vélemény- és vezércikkeket. Az idegengyűlöletről sem – talán ez az egyik oka annak, hogy Belgiumban mikroszkóppal is nehéz bármilyen idegen- vagy fajgyűlöletet szabad szemmel észlelni. A maroknyi, Magyarországról Brüsszelben állomásoztatott SZDSZ-es érzelmű kolónia így azután partra vetett halként él a gyűlölet táptalaja nélkül: itt senkinek nem kellő ideológiájukra csak saját beltenyészetük vevő.
Noha Brüsszel az unió intézményein keresztül Európát irányítja, a főváros – és az ország – maga a provinciális idill, ami talán a mai globalizált világban a polgáriság leglényegesebbje. Persze, mondják, könnyű annak az országnak, amelynek bölcsője Brueghelt, Van Eycket és Rubenst ringatta, ahol Victor Hugo vagy Baudelaire keresett menedéket, de azért azt se feledjük, hogy innen mentek el más országokba szerencsét próbálni oly sokan Maeterlincktől és Verhaerentől Michaux-n és Simenonon át (aki egyébként 500 millió könyvet adott el világszerte) Brelig és Alechinskyig.
Az egymilliós Brüsszelben szinte minden megtalálható, ami a nála jóval nagyobb metropolisokban, és ha hibáit kellene felsorolni, akkor talán jellemző, hogy a ma visszasírt régi épületeknek a hatvanas évektől a nyolcvanas évekig tartó elképesztően esztelen letarolása után rögvest az jut eszünkbe, hogy a nemzetközi konyha szinte hibátlanul széles palettájából ki tudja, miért éppen az elfogadható minőségű mexikói éttermek hiányoznak.
Hogy mindehhez a gyarmatosítás oly jövedelmező korszaka kellett? Természetesen. Mint ahogyan négy és fél évtized kommunizmusának, valamint hátrahagyott szennye eltakarításának másfél évtizede nem jelentkező akaratának hiánya.