Talán kár azon vitázni, hogy az ’56-os budapesti, a ’68-as prágai vagy éppen a ’80-as lengyelországi események indították el ténylegesen a kommunizmus bukásához vezető folyamatot, az azonban kétségtelen, hogy a múlt ezen állomásai nélkül a ma Európája egészen más arcot mutatna. Gdanskban tegnap a velünk élő történelemre emlékeztek az ünnepi eseményekre érkező ezrek, valamint a kontinens városba sereglő politikai vezetői, akik szinte közös jelszavukként hangoztatták, hogy a szolidaritás él! Akik eljöttek, huszonöt év képletes lezárásának lehettek tanúi, noha számos jel erősíti azt, hogy a negyedszázada Kelet-Közép-Európában kitűzött célok egy része máig nem vesztett jelentőségéből.
Az évforduló szervezői nem véletlenül adtak nemzetközi arculatot az ünnepségeknek, hiszen az, hogy Gdanskban és több más lengyel városban egykor nemet mondtak az addig megingathatatlannak tűnő rendszernek, az egész világ számára üzenetértékkel bírt. A történtek akkor Európa-szerte felébresztették az emberek figyelmét, együttérzést keltve bennük, amely az 1981 decemberében bevezetett hadiállapot idején is a felbecsülhetetlen szolidaritás értékével bírt.
Nem csoda persze, hogy az évfordulóhoz kapcsolódó konferencián a legnagyobb, percekig viharzó tapsot mégis a Lenin hajógyár egykori villanyszerelője, a Szolidaritás mozgalom élén betöltött szerepe miatt ma is hősként tisztelt későbbi lengyel elnök kapta. Lech Walesa nem titkolja csalódottságát, hiszen számos cél nem úgy sikerült, mint azt egykor eltervezték, de épp az általa tegnap felvázolt történelmi tények magyarázzák, hogy az álmok miért csak részben valósulhattak meg. Szovjet katonák százezrei tartották ellenőrzésük alatt a keleti blokk országait, tömegpusztító fegyverekkel rendelkeztek, s gátlástalanul fojtották vérbe a kirobbanó forradalmakat. 1980 augusztusában azonban sikerült az, ami korábban soha, s az általános sztrájk lezárása érdekében a kormány megállapodott a munkások bizottságával.
Ahogy a felszólalók többsége, úgy Walesa sem feledkezett meg arról, hogy a kegyetlen diktatúra tombolása közepette II. János Pál is hazalátogatott Lengyelországba, s magával hozta a szabadság igézetét is. Azt üzente, „Ne aggódjatok, van másik út is, melynek követéséhez nektek is jogotok van”. A volt elnök megemlékezett arról, hogy sokan a kommunizmus megreformálását várták, a többség számára azonban akkor már csak egy útirány volt elképzelhető. Mára egy egészen új kor, a szabadság kora köszöntött be, amellyel meg kell tanulnunk helyesen bánni. A világ rohan előre, s nem vár meg minket, ha lemaradunk – zárta szavait Walesa.
A szolidaritás, amelyre huszonöt éve Gdanskban szerződtek, nem egészen erről szólt.
Mindettől függetlenül tény – fogalmazta meg Aleksander Kwasniewski –, hogy Lengyelországnak igen nagy szerepe van abban, ahogy Európa ma kinéz. „Negyed százada emberek milliói tették félre félelmeiket, s azzal, hogy felemelték hangjukat, elindították a rendszer összeomlásához vezető dominót” – mondta az elnök, kiemelve, hogy a szolidaritás az út a békés együttéléshez, egymás különbségeinek elfogadásához és a valódi pluralizmushoz.
Jelkép értékű, hogy beszédével ezt támasztotta alá az Európai Bizottság elnöke is, aki szerint a negyed százada történtek, s az akkori eseményekből kinövő mozgalom nélkül az Európai Unió történelme is másként alakult volna. „Nincs szabadság szolidaritás nélkül” – ismételte el lengyelül is a jelszót José Manuel Barroso.
A jogokért és a szabadságért küzdöttek huszonöt éve – erősítette meg az előbbi gondolatokat Horst Köhler német elnök, aki szerint a gdanski vér nélküli forradalom példát mutatott az igazi hazafiságra. Köhler úgy vélte, részben a kiváló német–lengyel kapcsolatok is a szolidaritásban gyökereznek. Mint hozzátette, a folyamat még korántsem ért véget, amit jól mutatnak a közelmúltban Ukrajnában és Grúziában lezajlott fordulatok is.
Köhler szavait követően a hallgatóság felállva tapsolva köszöntötte a pódiumra lépő Viktor Juscsenkót, aki a fogalommá vált, s a remények szerint alapvető változásokat elhozó narancsos forradalom révén lett tavaly Ukrajna elnöke. A Szolidaritás mozgalom elutasította az erőszakot, éppúgy mint Ukrajna, s előbbi egy olyan utat mutat ma is, amelyen Kijev szívesen menne végig. Ukrajna előtt a békés forradalom révén nyílt meg az európai perspektíva, s ma már nyilvánvaló, hogy Ukrajnának szüksége van Európára, mint ahogyan Európának is szüksége van Ukrajnára – szögezte le Juscsenko. Tovább szőve a párhuzamot, az elnök úgy vélte, Lengyelország nélkül ma nem lehetne szabad Ukrajna, s ugyanez igaz fordítva is. Elkötelezettségét bizonyítandó Kwasniewski lelkes öleléssel hálálta meg a hazáját is méltató szavakat.
A demokrácia elérése és megőrzése nem egyszerű, de az egyetlen út – fogalmazott ezt követően Mihail Szaakasvili grúz elnök, visszaemlékezve arra a korra, amikor gyermekfejjel szórakozásból kézzel írt betűkkel egészítette ki a híreket folyton elhallgató újságok tudósításait.
Az ábécérendben felszólaló elnökök sorában következő Sólyom László magyar államfő a történelem tanulságának nevezte, hogy a lengyel nép feltétel nélkül hitt a szabadságban és a függetlenségben, amely aztán példát mutatott a világnak. „A lengyel és a magyar történelem egymással szoros összefüggésben alakult, nemegyszer kéz a kézben vívtuk szabadságharcainkat” – fogalmazott. A köztársasági elnök viszszaemlékezett, hogy iskolás fiúként maga is kiáltozta az 1956-os forradalom első jelszavát, amely a felkelő városok lázadásának kronológiai sorrendjét kifejezve ez volt: „Poznan – Varsó – Budapest!” A Szolidaritás győzelme ezen a napon egy embertelen társadalmi kísérlet haldoklásának kezdetét jelentette – mondta, hozzátéve, hogy Gdansk viszonyítási pont lett a hatalommal szembeforduló mozgalmak számára, s komoly hatást gyakorolt a magyar ellenzék kialakulására, a civil társadalom öntudatra ébredésére. Az esemény súlyát jelzi az is, hogy a fentieken kívül tegnap Gdanskba látogatott többek között Borisz Tadics szerb és Filip Vujanovics montenegrói elnök, valamint Guy Verhofstadt belga, Szergej Sztanisev bolgár, Ivo Sanader horvát, Jirí Paroubek cseh, Andrus Ansip észt, Matti Vanhanen finn, Vlado Buckovski macedón, Jan Peter Balkenende holland, Mikulas Dzurinda szlovák, Janez Janka szlovén és Göran Persson svéd miniszterelnök.
A konferencia végeztével a hajógyár előtti téren Stanislaw Dziwisz krakkói érsek mutatott be szentmisét. A Szolidaritás teret és a környező utcákat a negyed százada történteknek szentelt mise idején hívek ezrei lepték el, sokan közülük a fehér-piros Szolidaritás-pólót viselve, vagy a mozgalom zászlaját lengetve. Fiatalok és öregek, gdanskiak és az ország más szegleteiből érkezettek imádkoztak együtt, kitörő örömmel köszöntve a sorukba beálló Lech Walesát. Dziwisz – II. János Pál fő bizalmasa – többször is megemlítette az áprilisban elhunyt szentatyát, kiemelve a rendszerváltozás folyamatában betöltött páratlan szerepét. A szolidaritás beleivódott a lengyelekbe – meséli egy ásványvizet osztogató cserkész, aki szerint az emlékek nem csak most, az évfordulón törnek fel ilyen erővel. Ami akkor történt, az a később született fiatalok életére is hat, ezért őket is nagyon érdekli, mit is tett az előző nemzedék – fejti ki, körbemutatva a közelben álló tizen-huszonévesek sokaságára.
Alig száz méterre a szentmisének otthont adó tértől azonban mégis egy egészen más, sokkal kevésbé magasztos világ tárul fel előttünk. Az elmúlt huszonöt év ugyanis nem sok nyomot hagyott a legendás hajógyáron, legfeljebb a daruk váltak rozsdásabbá azóta. A munkakörülmények borzalmasak, a fizetésből szinte lehetetlen megélni – fakadt ki kedd este az egyik éppen kolbászt sütő munkás, aki szerint visszataszító, hogy míg a politikai vezetők a belvárosban ünneplik magukat, számukra senki sem biztosít perspektívát. Az egyforma munkaruhát viselő dolgozók így aztán nem a tömeggel, inkább magukban emlékeznek, mégis szinte annyira felkeltették a sajtó figyelmét, mint a másnap érkező elnökök.
Mit kezdjünk a szabadsággal, ha nem engedhetjük meg magunknak, hogy éljünk vele – tette fel egy másik munkás a kérdést, majd hozzátette, hogy ma is sokakat elbocsátanak, mégsem emeli fel a hangját senki, sőt hamarosan az egész gyárat bezárják. Szavait a tények is alátámasztják, hiszen az egykori tizenhétezer helyett alig háromezren dolgoznak csak a gyárban, amely tizedannyi – évente mindössze három – hajót készít, mint „fénykorában”.
Vagyis ahogyan a gdanski hajógyár, azaz a Stocznia Gdanska huszonöt esztendővel ezelőtt a bűnös rendszer kegyetlenségének jelképévé vált, úgy jelenti ma is kicsiben az egész világot, súlyos teherként hordozva magával a rendszert változtatott országok minden gondját és baját, amelyre a ma az egyetlen járható útnak tekintett kapitalizmus sem volt képes gyógyírt találni.
kényszersorozás
Kényszersorozás: katonák lepték el a mikolajivi piacot + videó
