Magyarországról netán sértő, márpedig jelentőségünket jellemzi: az amerikai vezetést nem- csak hazánk, de szinte az egész szűkebb térségünk jóval kevésbé foglalkoztatja annál például, hogy Irán 2600 kilométer hosszú, ártalmatlan földgázvezetéket építene, amely Pakisztánt átszelve Indiát látná el földgázzal, igen jelentős pluszpénzekhez juttatva a szigorú mullahok kormányát, mellesleg évi hatszázmillió dollárt juttatva az egyébként amerikai szövetséges Pakisztánnak az áthaladási jogok eredményeként.
Csakhogy – a jelek ezt mutatják – az Egyesült Államoknak jelenleg nemhogy e békés, multinacionális kereskedelmi terv megvalósítása nincs ínyére, hanem számos lap, elemző- és kutatóintézet szerint semmi nem tetszik neki, amely a „gonosz tengelyének” soros fő célpontjával, Iránnal kapcsolatos.
Az amerikai kormány elsőrendű célja a démonizált közép-keleti országgal, hogy elpusztítsa az állam területén szétszórt nukleáris berendezéseit. Ezt sokan nemcsak értelmetlennek tartják, de feltétlenül önsorsrontó, sőt a harmadik világháború kirobbantásához vezető őrült lépésnek.
A szalonképtelennek igazán nem mondható, viszont kérlelhetetlenül neoliberális-ellenes, baloldali Le Monde Diplomatique – a francia havilapok közül globálisan a legbefolyásosabb hang – minden kertelés nélkül Bush amerikai elnököt körülvevő stábot „öltönyös gazembereknek” nevezte, akiket lépéseik következményei egyszerűen nem érdeklik. Sem az, hogy országokat foglalnak el, sem az, hogy embereket életüktől és szabadságuktól fosztanak meg, sem az, hogy tönkreteszik a föld vizeit és levegőjét. A Bush politikáját lefestő cikk kicsengése: a Bush-kormány magatartása szinte elemezhetetlen.
Tegyük hozzá: nem kivétel ez alól az az ellentmondás sem, hogy míg az atomhatalom Indiát az Egyesült Államok nukleáris technológia és know-how átadásával jutalmazza, addig Iránt azért bünteti, mert Teherán eddig betartotta az atomsorompó-egyezményt.
Ha már a Bush-kormány egyes, vészterhes lépéseinek következményeivel nem hajlandó realisztikusan számolni vagy azt elemezni, hogy másoknak – mint lapunknak is – ezek latolgatása égetően szükséges, hiszen egy világháború vagy egy olyan „lassú égésű globális háború”, amely alapjaiban és minden területen változtatja meg azt, ahogyan élünk, nem éppen az elhanyagolható következmények kategóriájába tartozik.
Az, hogy Washingtonban továbbra is harcias a módi, nehéz kétségbe vonni. Amerika ma gyakorlatilag minden földrészen – még ha egyes helyeken minden fanfár nélkül is – feltűnő ütemben erősíti katonai jelenlétét, így Latin-Amerikában is.
Noha szinte alig olvashatunk róla, de a világ egyedüli szuperhatalma 1999 óta fokozatosan erősíti támaszpontjait e földrészen Guantánamótól a Puerto Ricó-i Roosevelt-szigeteken át a hondurasi Soto Canóig és az el salvadori Comalapáig, míg nemrégiben új légitámaszpontokat épített az ecuadori Mantában, az Aruba-szigeti Reina Beatrixon és a szintén a Karib-tenger térségében lévő Curacao szigeti Hato Reyen. Ezenkívül Latin-Amerikában tizenhét rögzített földi radarállomást üzemeltet, nem is szólva azon tíz mozgatható radarállomásáról, amelyek változó, de szigorúan titokban tartott helyeken bukkannak fel az Andokban és a Karib-tenger térségében.
Az sem túlzottan közismert tény, hogy ma Kolumbia kapja a negyedik legnagyobb amerikai segélyt Izrael, Egyiptom és Irak után. Az sem véletlen, hogy a bogotái amerikai nagykövetség (nem pedig a londoni vagy pekingi) a bagdadi után a világ második legnagyobb amerikai missziója.
Ami Afrikát illeti, az amerikai parti őrség (!) cirkálói egy idő óta szorgosan róják a nyugat-afrikai Guinea-öböl partjait, mert amerikai számítások szerint a rendkívül robbanékony közel-keleti helyzet nemcsak felértékelheti elsősorban a nigériai olajtermelést és eladást, de a térségből származó kőolaj amerikai importjának mennyisége tíz éven belül megelőzheti a Perzsa-öbölből származó folyékony ásványt.
Az Egyesült Államok vezetésének szemében ma a legfontosabb kihívást globális szerepükre Irakon kívül kétségkívül Kína jelenti. Ugyanakkor nehéz megmagyarázni Irán szinte kényszeres, nem egy szerző szerint paranoid fókuszba állítását.
Mint oly nagy feltűnést keltett világszerte, az amerikai főváros liberális lapja, a Washington Post által megszerzett hírszerzési elemzések szerint Teherán még legalább hat–tíz évnyire áll attól, hogy atombombája legyen. Racionális politikai kalkulus alapján szinte érthetetlen tehát, hogy miért e sietség azzal a Teheránnal szemben, amely eddig egyetlen országot nem támadott meg, nincsenek atomfegyverei, és elsőként csatlakozott még a hatvanas évek végén az atomsorompó egyezményhez. Holott Észak-Koreának nemcsak atomfegyverei vannak, de olyan hatótávolságú rakétái, amelyek még Alaszkát is elérhetik.
A kérdésre egy magát megnevezni nem kívánó brüsszeli francia diplomata lapunknak azt a magyarázatot adta, hogy a Busht körülvevő neokonzervatívok, vagyis azok, akik az egyre inkább borzalmas és az elnök számára mind kínosabb kudarccá váló iraki megszállás kitervelői, „sietnek”, ugyanis joggal érezhetik: ha Irakban a helyzet még rosszabbá válik, befolyásuk erősen csökkenhet. Márpedig ők Iránban Izrael fő ellenségét látják, amelyet – az iráni nukleáris berendezéseket és a mai iráni rezsimet – egyrészt minden áron meg akarnak gyöngíteni, Teheránban a rezsimet megváltoztatni, másrészt pedig Iránt késleltetni kívánják abban, hogy tovább jusson az atombomba felé vezető állítólagos – vagy valós –, de még mindenképpen igen hosszú útján, amelynek során a diplomáciának számtalan alkalma lenne a tárgyalásos rendezésre.
Az is tény, hogy elemzők nagy része megegyezik abban: minél rosszabbra fordul az Irakot megszállva tartó koalíció helyzete (márpedig a halálos kimenetelű merényletek és a megölt amerikai katonák száma nő, az alkotmányról nem tudtak határidőre megegyezni, a kurd autonómia pedig nyílt török betörést vonhat maga után), minél inkább erősödik a lázadás, annál kisebb az esélye Irán megtámadásának. Ugyanis – érvelnek – az Egyesült Államok képtelen lenne az Iraknál jóval nagyobb „falatot” jelentő Iránnal megbirkózni, és ott kierőszakolni azt a rendszerváltást, ami lényegében Bagdadban a viszszájára fordult: egy szekuláris diktatúra után egy iszlám köztársaság körvonalai kezdenek kirajzolódni, amelyben az Irán-barát síitáké lesz a döntő szó, vagyis az Egyesült Államok jelenlegi legfontosabb ellenségének, Teheránnak a szövetségesei. Márpedig a megbízhatóbb világlapok egyöntetűen azt jelentik a határvidékről, hogy az Irán–Irak közötti áru- és emberforgalom máris igen élénk.
Csakhogy a Bush-kormány nem feltétlenül gondolkodik úgy, mint ahogyan az elemzők.
A baloldali brit Guardianben joggal emlékeztet arra Dan Plesch, akinek A szépségkirálynő útikalauza a világbékéhez című kötetét éppen most jelentették meg az augusztus 29-ig tartó edinburghi könyvfesztiválon, hogy az Egyesült Államok teljes mértékben lekötetlen, vagyis az iraki háborúban részt nem vevő 120 B52-es, B1-es és B2-es bombázója ötezer célpontot tud megsemmisíteni egyetlen bevetésen. Az amerikaiaknak ezenkívül több ezer repülőgépe és rakétája áll bevetésre készen – éppen úgy, mint bunkerrobbantó bombái. Azt pedig amerikai lapokból tudjuk, hogy Washingtonnak már készen állnak a tervei Irán hagyományos és nukleáris fegyverekkel történő megtámadására.
Abban az esetben, hogyha a Bush-kormány úgy dönt, „megelőző” légicsapást mér Iránra, az ehhez szükséges katonai képessége bőségesen megvan rá. Csak várhatóan azt nem tudja elérni, amit szeretne. Ugyanis Irán egyrészt nyilván azonnal felmondaná az atomsorompó-egyezményt, és így nem tekintené magára nézve kötelezőnek az ENSZ atomenergia-bizottságának ellenőrzését, másrészt a konzervatív teheráni kormányt egy amerikai csapás csak megerősítené, nemcsak otthon, de az egész muzulmán világban is. Egyébként az elmúlt hetekben kiderült: a nyugati várakozásokkal teljes mértékben ellentétesen Iránban a nép nem a liberalizmust és a lazítást ígérő kormányfőjelöltet választotta meg, hanem a keményvonalas Ahmanidezsádot.
Ha az amerikaiak Iránt – amelynek polgárai eddig nem vettek részt semmilyen terrorcselekményben, ellentétben például Amerika stratégiai szövetségese, Szaúd-Arábia állampolgáraitól – bombázóik bevetésével megtámadnák, szó szerint lángra lobbanhat a Közel-Kelet.
Teherán egy amerikai, esetleg amerikai–izraeli koordinált támadást nyilván megtorolna, hiszen úgy érezné, többszörösen igazságtalanul jártak el vele. Atomfegyverei – ellentétben Indiával, Pakisztánnal és Izraellel – nincsenek, azon kívül ratifikálta az atomsorompó-egyezményt. És eddig senki semmiféle bizonyítékot nem tudott felhozni, hogy Irán bármilyen fegyveres beavatkozást készítene elő szomszédjai vagy a térség egyéb országaival szemben. Az iráni kormány ezért vélhetően mindent megtenne, hogy a területe elleni támadást megtorolja. Ami Teheránnak nem jelent majd áthidalhatatlan nehézségeket. Elég, ha arra gondolunk: mintegy 150 000 amerikai katona állomásozik az Iránnal szomszédos Irakban és Afganisztánban.
Hogy az iraki síiták Irán bombázása nyomán fellázadnak, az szinte biztosra vehető. Ha nyugati értelmezésben a teheráni vezetőktől nagyobb fokú ésszerűtlenség várható el, mint Washingtonban Irán tekintetében, akkor ezen logika alapján érvelve nehéz kizárni, hogy Irán megtámadná Izraelt is, egyrészt közvetlenül, másrészt a Hezbollahon keresztül. Márpedig Izrael a térség egyetlen atomhatalma, és hogy Tel-Aviv egy súlyosabb támadás esetén bevetné-e nukleáris fegyvereit, annak esélye csöppet sem elhanyagolható.
Az sem valószínűtlen, hogy Irán netán a Perzsa-öböl sejkségeinek olajberendezéseit sem kíméli, ha a rezsim puszta léte forog kockán. Annak felmérésre, hogy a Hormuz-szorossal Teherán mire képes, elég egyetlen pillantást vetni a térképre. Márpedig e szoroson halad át a világ jelenlegi olajimportjának egyharmada.
Irán neokonzervatív sugallatra történő megtámadása az olaj árát könnyedén a hordónkénti 100 dollár fölé növelheti, ami világméretű recessziót okoz. Az amerikai kormány pedig azt sem tudja garantálni majd, hogy az Egyesült Államokban élő, az iráni sah megdöntése miatt oda emigrált irániak miként reagálnak az országuk ellen irányuló pusztításra, amelynek nyilván több százezer polgár esne áldozatul. Nem is szólva az iráni titkosszolgálatnak már nyilván odatelepített alvó sejtjeiről.
Ha az amerikaiaknak iráni kalandjuk támogatására sikerül egy újabb koalíciót kovácsolni, akár egy Iránt ellehetetlenítő szankciók kikövetelésére, az Európai Unió sem érezhetné magát mentesnek az „aszimmetrikus háború” (a gyengék egyetlen hatékony fegyvere) következményeitől.
Emlékezetes, hogy Bagdad elfoglalása előtt az amerikai neokonzervatívok azt mondogatták, hogy „az igazi férfiak Teheránba” mennek, vagyis hogy Bagdad csupán gyerek- és előjáték. A prófécia Irakra vonatkozó része nem jött be. Irán viszont még Iraknál is sokkalta csúnyább „játék” lehet.
Az amerikai kormány Iránnal kapcsolatos magatartása mélységesen megdöbbentő és átgondolatlan.
Jellemző, hogy a provokációt vagy nem értő, vagy akár azt élvező Bush elnök augusztus közepén éppen az izraeli televíziót választotta ki arra, hogy annak nyilatkozva közölje, Iránnal szemben „minden opció nyitott”. Ám nemcsak Bush, de az iráni vezetés is nyitott a naivak által még elképzelni sem mert minden opcióra, ha végveszélybe kerül. Kezdeményezni nem fog, válaszolni annál inkább. Ami a harmadik világháború kirobbantásának kezdete is lehet.
Az irracionális döntések – és ezt Washingtonnak nem szabadna elfelejtenie – nem csak az amerikai kormány privilégiumai. Az Irak és Iránban háborúba keveredett helyzetet kihasználva Észak-Koreától sem várható el túlzottan sok szempont mérlegelése. Sőt, a mindinkább Irán-barát Peking is úgy dönthet, hogy az idő eljött a tőle elszakadt Tajvan „tartományának” erőszakos visszacsatolására. Hogy közben – tapasztalván az atombombás háború „legalizálását” – India és Pakisztán, a két atomhatalom milyen lépésekre szánhatja el magát, talán már ne is mérlegeljük. A palack túlzottan sok borzalmat tart lezárva. Annak megnyitása néhány tucat ártatlan nukleáris erőmű lerombolása kedvéért oly nagy felelőtlenség, amelynek következményei, mint mondani szokták, valóban beláthatatlanok.
Teherán másokkal is tárgyalna. Irán szívesen látná, ha a mostani három európai ország mellett többen vennének részt a nukleáris programjáról folytatott nemzetközi tárgyalásokon. Ali Laridzsáni, a Legfelsőbb Nemzetbiztonsági Tanács vezetője azt mondta, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország mellett Teherán szívesen tárgyalna a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) kormányzótanácsának minden más tagjával is. A francia külügyminisztérium a javaslatra reagálva jelezte, az EU együtt kíván működni Iránnal. Párizs ugyanakkor kedden azt jelentette be, hogy az EU tárgyalócsoportja úgy döntött: augusztus 31-én nem tárgyal Irán képviselőivel, mint azt korábban indítványozta, mert Teherán felfüggesztette a 2004-ben kötött párizsi megállapodásban foglaltak végrehajtását. Ebben az egyezményben Irán vállalta, hogy szünetelteti az urándúsítást mindaddig, amíg le nem zárulnak a nukleáris tárgyalások az unióval. (MTI)
