A delta másik arca

Horgászott-e már a Duna-deltában kecsegére, csukára, pontyra? Nem? Itt a soha vissza nem térő alkalom egy kalandos kirándulásra – csalogatja Európa keleti szegletébe megannyi magyarországi és erdélyi idegenforgalmi társaság az unikumnak számító kikapcsolódást kedvelő túrázókat. Az utóbbi időben megizmosodott reklámhadjárat évekkel ezelőtt még elkerülte Románia eme felét. De hogy a földkerekségen is páratlan flórával és faunával rendelkező Duna-delta immár sokak számára elérhető közelségbe került, az többek között az olyan médiahadjáratnak köszönhető, amely ezekben a napokban a madárinfluenza betörése miatt irányítja a világ figyelmét erre a térségre. A delta – az ártatlan kecsegehalászaton kívül – évtizedeken keresztül bizarrabbnál bizarrabb témákat szolgáltatott a közbeszéd számára: kényszermunkatáborok működése, Európa egyetlen lepratelepe, lépfenejárvány és most a madárinfluenza. Ennek ellenére még manapság is csak iskolai tananyag vagy természettudósok tanulmányainak szintjén él a fél Európán keresztül hömpölygő folyam több mint 5000 négyzetkilométeres kiterjedésű deltája, amely 82 százalékban Románia, 18 százalékban pedig Ukrajna területén található, s amely rendkívül értékes flórával és faunával rendelkezik. A Duna-deltát 1938-ban nemzeti parkká, 1990-ben pedig bioszféra-rezervátummá avatták, majd az UNESCO 1991-ben a világörökség részévé nyilvánította. Összesen 1456 állatfaj lakja a vidéket, több mint száz hal- és háromszáz madárfaj él a területen, utóbbiak közül érdemes kiemelni a 2500 párt számláló pelikántelepet, amely egyedülálló Európában. Ebben az időszakban éri el a csúcspontját mintegy száz vadmadárfaj vonulása, ami egyedülálló megfigyelési és kutatási lehetőséget nyújt az ornitológusoknak, akik mellett ökológusok, biológusok, geológusok tömegét vonzza a delta.
Valószínűleg a deltavilág titokzatossága és vadsága, nehezen megközelíthető, nádas-zsombékos tájai késztették arra évtizedekkel ezelőtt az egykori román kommunista rezsimet is, hogy éppen itt alakítsa ki hírhedt munkatáborait. A múlt század ötvenes éveiben ezrével hurcolták a történelemkönyvekbe román gulágok néven bevonult Peripravára, Grindre, Salceára, Luciu Giurgeni-be vagy a Gironde és Ileni Levendi rabhajókra a rendszerellenes tevékenységgel vádolt értelmiségieket, munkásokat, papokat, kulákokat, közöttük rengeteg erdélyi magyart.
A Duna-delta másik szégyenfoltja a Tulcea megyei Tichilesti, Európa egyetlen, ma is működő lepratelepe. Tulajdonképpen ez is a bukaresti kommunista rezsim műve, amelynek gondja volt rá, hogy a település még a térképeken se jelenjék meg, és a nyilvánosság ne szerezzen róla tudomást. Az 1989-es romániai rendszerváltás után számos – közöttük magyarországi – tévécsatorna nyert bebocsátást az erdők mélyére bújtatott, sokáig szögesdróttal körülvett telepre, amelynek jelenleg is 23 lakója van. Többségük hetven év fölötti, és az idők folyamán házat épített magának, baromfit nevel, kertet művel. A lepra mellett a másik riasztó betegség a lépfene, de a rengeteg vadon élő állat miatt képtelenség állat-egészségügyi szempontból állandó felügyelet alatt tartani a régiót. A Duna-torkolatot szinte teljesen felölelő Tulcea megyében az anthrax számtalan gócpontjára bukkantak az elmúlt évek során, amelynek kialakulásához hozzájárul az is, hogy az egymástól távol eső települések rendkívül elmaradottak, a lakosság pedig szegény, így a higiéniára is keveset ad. Egyébként Románia városi lakosságának 17 százaléka nem részesül ivóvíz-szolgáltatásban, 40 százaléka pedig nincs rácsatlakozva a csatorna- és földgázhálózatra. Vidéken, falvakon ez az arány még riasztóbb.
A Ceausescu-rezsim korszakában megpróbálkoztak a Duna-delta mocsaras vidékének lakhatóvá tételével – a bukaresti államhatalom ezáltal szeretett volna minél több mezőgazdasági területhez jutni –, ám nem jártak sikerrel. A kilencvenes évek elején, a terület védetté nyilvánítása nyomán, egyre többen kezdtek összpontosítani az idegenforgalomra – a halban gazdag folyóvíz mára rendkívül népszerű horgászhellyé tette az övezetet –, amely egyre inkább megélhetési forrást nyújt az itteni őslakosok számára is. A vidék lakói a románok mellett a hagyományos liturgiához ragaszkodó ortodox lipovánok, akik a XVIII. század elején vándoroltak át Oroszországból a vallási üldöztetések miatt. Kezdetleges körülmények között, nádkunyhókban élnek ma is, és halászatból, vadászatból tartják fenn magukat. Kitűnő halászok és nagyszerű hajósok, alkalmazkodtak a Duna uralta vidékhez, nem véletlen tehát, hogy közülük került ki a négyszeres olimpiai és többszörös világbajnok kenus Ivan Patzaichin, a román kenuválogatott jelenlegi kapitánya.
A súlyos társadalmi, szociális és természetvédelmi gondokon kívül a Duna-delta politikai vita tárgya is Románia és Ukrajna között. A kijevi hatóságok ugyanis tavaly nekiláttak egy, a Dunát ukrán területen a Fekete-tengerrel összekötő vízi út megépítéséhez. Az ukránok három kilométeres csatornát ásnak a folyam Bisztroje ágán, a két állam határának közvetlen közelében. Az építkezést gazdasági tényezők indokolják (jelenleg az ukránok kizárólag román felségvizeken, a folyam Sulina ágán tudnak lehajózni a Fekete-tengerre), ám Bukarest és az Európai Unió nem nézi jó szemmel Kijev tervét, mivel az építkezés súlyosan veszélyezteti a Duna-delta élővilágát. Az ukránok nemzetközi nyomásra felfüggesztették a csatornázási munkálatokat, ám most, hogy a madárinfluenza jelenléte bizonyossá vált, a térség feltárása valószínűleg hosszú ideig szünetel a remélt fejlődéssel együtt.