A szocializmus kése

Mindig eszembe jut egy jelenet, amikor Arató Gergely nyilatkozik a magyar oktatás jövőjéről. Zuschlag János áll a Terror Háza előtt, és azon viccelődik, mennyire fázhattak a zsidók a Duna-parton. Nem egyedül viccelődik, ott kacarászik mellette két ifjúszocialista is, a következő politikusgeneráció két reménysége. Egyikük Arató, az Oktatási Minisztérium politikai államtitkára. Hozzá, az egyik kacarászóhoz fordul oda Zuschlag, és azt kérdezi: Milyen autóval jöttél?
Mindez együtt mit árul el az ifjúszocialista lelkivilágról? Azt bizony, hogy nincs elkötelezettség, nincs gátlás, csak az erős vágy: pozíció, fekete állami autó, elszámolási kötelezettség nélküli költségtámogatás, aranyozott névjegy és fontos nevekkel teli telefonkönyv. A többi jön magától: az igazgatótanácsi tagság a döntési helyzet hozadéka, egyszóval a biztos polgári élet vadászattal, golffal, tenisszel, urambátyámmal. Ezért nem kell mást tenni, csak gondolkodás nélkül teljesíteni a gazda parancsát. Arató Gergely, az ifjú politikai államtitkár ma még azon fáradozik, hogy megkapaszkodjon az állami autó ülésében. Ezért elmagyarázza, hogy két év múlva a tankönyvekben már csak minden ötödik mondat lehet tizenöt szónál hosszabb. Valószínűleg tudja, hogy ez ostobaság, semmi értelme, miként annak sem, hogy megszabták a kisiskolások táskájának a súlyát. Az ilyen döntéseket nem szokta senki ellenőrizni, de azt a látszatot lehet velük kelteni, hogy az oktatási kormányzat ahol tud, segít. Mert valóban nehéz a táska, és rossz a tananyag, de nem az a megoldás, ha kiveszünk néhány könyvet és néhány mondatot.
Szó esett a múlt héten egy egészen másfajta iskoláról is, a Kónya tanyairól. A hortobágyi egy tantermesről, ahol a tanító csak tizenhét esztendős volt, és a diákjai Józsi bátyánknak szólították. Nem volt ez elitiskola, pedig igazán válogatott diákok tanultak benne: a kitelepítettek, a kényszermunkatáborok lakóinak gyermekei, akik együtt lakoltak szüleikkel, nagyszüleikkel el nem követett bűnökért. A Ballada a hortobágyi lágerben című műsorban Kövesdy Zsuzsanna kérdései nyomán Bátai József egykori kitelepített mesélt a fiatalkori évekről, arról, hogyan lett belőle botcsinálta tanár, akire először a rizsföldeken bízták rá a gyermekeket, azután már az iskolában is. Tette a dolgát, átadta a kisebbeknek, amit maga tudott, ismereteket, emberséget, tisztességet, tartást. A diákjai ma is szeretik ezért.
Bátai Józsefnek néha elcsuklik a hangja, mert egy élet kevés ahhoz, hogy az ember feldolgozza magában a méltánytalanságot, a jogtalan kisemmizést, csak mert valaki kinézte magának a Bátai család házát, az éjszakai pakolást, a marhavagont és az embertelen bánásmódot. És mégis, mindennek ellenére élni kellett, a reménytelenségben is menni tovább, elviselni, hogy az őr azzal fenyegetőzik: „a szocializmus késével operálja meg a munkatáborok lakóit”. Később megtapasztalhattuk, a szocializmus kése nagyon mélyre vágott, ott is nyomot hagyott, ahol nem gondoltuk. Egyeseknek jó lenne kivenni a tananyagból azokat a bonyolult mondatokat, amelyek erről tudósítanak. Ezekre a mondatokra emitt nagyon vigyázni kell.
(Ballada a hortobágyi lágerben, Kossuth rádió)