A populistázás a politikusok körében sokáig nem volt divat Magyarországon, a kifejezést csupán a balliberális újságírók használták, legtöbbször a szóismétlés elkerülése céljából. Aztán egyszerre valami megváltozott. Gyurcsány Ferenc, akinek – s ez a jelenkor távlatából tisztán látható – az MSZP Győr-Sopron-Moson megyei elnökké történő, stratégiai horderejű megválasztása már minden kétséget kizáróan a 2004. szeptemberi kormányfőcsere irányába mutatott, egyik legelső politikusi megnyilvánulásaként nagy hangon „lepopulistázta” Orbán Viktort. Gyurcsány neve azóta egybeforrt a populistázással, s a magyar politikai szereplők közül – noha számos követője akadt – ő az első számú és gyakorlatilag az egyetlen, aki a populizmus témakörét, különösen az idei politikai évadban, szinte minden egyes megnyilatkozása során érinti. Érdemes azonban megnézni, hogy milyen összefüggésekben.
Az első „populizmusleckét” Gyurcsány még miniszterként, 2004. május 7-én adta, amikor a Népszabadságnak nyilatkozva – természetesen – Orbán Viktorról kijelentette, hogy „megpróbálja elrejteni radikális populista irányvonalát”, valamint „elhagyni a jobboldali populista térfelet”, de ennek ellenére „populista politikus, aki mára a hagyományos nemzeti populizmust egyesítette a szociális és a gazdasági populizmussal”. Ez volt a kezdet. A nagy gyurcsányi felütés.
Aztán 2004. november 3-án, a magyar tudomány ünnepén – már miniszterelnökként – az MTA-székházban tartott ünnepségen úgy fogalmazott, „együttes fellépésre van szükség a populista szándékok visszaszorításához”, majd hozzátette, hogy a közhangulat megváltoztatásához a Magyar Tudományos Akadémiát „szövetséges partnernek” tekinti. Ugyanekkor beszélt a népszavazási kezdeményezésekről is, amelyeket „a populista politikára irányuló jobboldali hajlam megnyilvánulásának” nevezett, majd megjegyezte, Magyarország többsége „nem vevő a populizmusra”.
Másnap, november 4-én a parlament volt a színhely, ahol azt mondta, hogy a népszavazás gondolatát a „felelőtlen, rövid távú haszonszerzés populista politikájának” tartja. November 23-án a Kossuth rádió mikrofonja előtt beszélt, s Medgyessy Péter nevét próbálta tisztára mosni azokkal a gázáremelésekkel kapcsolatos hamiskás nyilatkozataival kapcsolatban, amiket a 2002-es kampányban tett: „Mit mondhatott volna, ha egy országban a politikai diskurzust hamis, egyoldalú, túlzó, populista vádak irányítják?”
December 2-án Gyurcsány a közszolgálati televízió Nap-kelte című műsorában szerepelt, ahol elmondta: „Magyarországon – más kelet-közép-európai államokhoz hasonlóan – nacionalista, populista világ lehet”, majd röviden kitért a Fideszre is: „Van egy alapvetően nemzetieskedő, nacionalista, picikét klerikális, alapvetően etatista, államközpontúan gondolkodó, populista politikai irányzat. Ez nem konzervativizmus. Ez az egyik oldal.”
December 6-án, az Országgyűlésben a népszavazás eredményét értékelve szintén a Fideszt minősítette, akkor úgy fogalmazott, hogy az ellenzéki párt „veszni hagyja a konzervativizmus tisztességes magyar hagyományát, és radikális, populista politikát képviselve eladja a politikai középút, a politikai tisztesség maradékát pár százalék támogatás fejében”, majd megjegyezte, hogy a referendumon a választók „az indulatokra, a terméketlen múltba tekintésre, valamint a szociális és nemzeti populizmusra” mondtak nemet. A népszavazás „győzelmét” egyébként még aznap, az MSZP székházában rendezett sajtótájékoztatóján is kommentálta: „2002-ben csak egy dologban változott a világ: hogy a jobboldal elveszítette a hatalmat. A hatalom viszszaszerzésének populista, radikális útja lehet, hogy jó a Fidesznek, de rossz az országnak.” Ekkor mondta azt is, hogy „bátorság nem populistának lenni”, valamint hogy a „hazafiság nem egyenlő a nacionalizmussal”.
December 16-án Gyurcsány a BBC magyar adásának adott interjút, amelyben arról fejtette ki nézeteit, hogy a kormánynak a közvélemény esetleg elutasító véleménye miatt nem kell elleneznie Törökország EU-tagságát. Ekkor – a demokráciában gondolkodó embereket megdöbbentő módon – a következőket mondta: „A politika nem arról szól, hogy a közvélemény-kutatásban kié a többség. Azért vannak felelős vezetői egy országnak, hogy próbáljanak messzebb és mélyebbre látni, s időnként olyan döntésekre jutni, amelyek nem a többség véleményét tükrözik. (…) Nem abból vezetjük le a politikánkat, hogy mi a lakosság többségének álláspontja. Ez populista, rossz, buta, csak a holnapig látó politika.” Szó szerint. De menjünk tovább.
December 21-én az új esztendő, illetve az ismételt gázáremelés közeledtével az Országgyűlésben azt indítványozta, hogy az ellenzék „a populizmus helyett az őszinteség politikáját” válassza. December 27-én a Népszavának adott interjújában pedig arról beszélt, hogy a jobboldalon napjainkban egy „nacionalista, kicsit klerikális, gazdasági-szociális populizmusba hajló, államközpontú közép-európai képződmény áll”. 2005. január 19-én az MSZP országos közgazdasági tagozatának ülésén a Fideszt „magának populista szólamokat megengedő nagy ellenzéki pártként” azonosította. (Gyurcsánynak ebben a beszédében egyébként volt még valami, ami felett nem szabad elsiklani. A versenyképességről elmélkedve ugyanis a következő – genetikai vonatkozásai miatt felettébb figyelemre méltó – kijelentést tette: „Egy baloldali kormány, a maga hagyományaiból kiindulva, annyira szeretné megvédeni a versenytől az országot. Ott van benn a génjeinkben.”)
2005. február 10-én Gyurcsány mintegy kétszáz üzletember társaságában a Kempinski Hotelban reggelizett, ahol „az üzleti közösség” és „a tőke” segítségét kérte, hogy meg tudja vívni harcát a „kádárista, piacellenes populizmus”, illetve a „buta, irigy demagógia” ellen. Február 28-án pedig az iparkamara konferenciáján vett részt, ahol többek között elmondta, hogy „szociális piacgazdaságot kell építeni, amelyben nem szabad csak a szociális kifejezésre koncentrálni, mert az ilyen populista politika komoly károkat okoz az országnak”.
Március 6-án a miniszterelnök az Országos Érdekegyeztető Tanács előtt tartott előadást, s kijelentette: „Orbán populista, és olyan zsákutcába viszi az embereket, ahol már jártunk a rendszerváltás előtt.” Május elsején a Népszabadságnak adott interjút, amelyben a következőket mondta: „Az igazi politikai alternatíva mindenhol Európában a populista és a mérsékelt politika között van. Magyarország fiatal piacgazdaság, sérülékenyebb társadalmi immunrendszerrel, ezzel együtt jelentős fogékonysággal a populizmus iránt. Ami itt 1998-ban elindult, nem is volt más, mint egy társadalmi-politikai ellenreformációs folyamat. Jól látható ma már, hogy az ellenzék a populista politikára tesz, és ezért hajlandó feláldozni még a rendszerváltó karakterét is.”
2005. július elsején Gyurcsány ismét odahaza, a Népszabadságban nyilatkozott: „Nem értek egyet a jobboldal által használt gazdasági és társadalmi populizmussal” – mondta, míg szeptember 3-án a Suchman Tamás által összehívott szárszói konferencián fejtette ki, hogy „a magyar szociáldemokráciára nem a konzervativizmus, hanem a populizmus jelenti a legnagyobb veszélyt”. 2005. szeptember 5-én, az MSZP politikai évadnyitó rendezvényén – előbbi nyilatkozatából még tovább lépve – már úgy fogalmazott, hogy a populizmusban a „demokratikus közép” legnagyobb ellenfelét látja.
Aztán másnap, szeptember 6-án nagykövetekkel és külképviseleti vezetőkkel találkozott a Parlamentben, ahol ismét óvott a populizmustól. Majd jött szeptember 13. és a parlament őszi ülésszakát megnyitó emlékezetes – és hisztérikus – napirend előtti felszólalás. Ebben Gyurcsány hosszasan beszélt „liberális, konzervatív és szociáldemokrata erők fő ellenségéről, a populizmusról”, s Orbán Viktorra utalva kifejtette: „A populisták szerint a parlament idejétmúlt intézmény, és nemcsak nem tisztelik politikai ellenfeleiket, hanem kétségbe is vonják legitimitásukat. Átfogó, összefüggő programmal sem rendelkeznek, csak arról beszélnek, hogy az emberek ezt vagy azt akarják”, majd megjegyezte, hogy „Magyarországnak szüksége van demokratákra, és nincs szüksége populistákra.” Szeptember 19-én ismét a parlamentben beszélt a populizmus fenyegető réméről, beszédében Orbán Viktor tevékenységét illetően úgy fogalmazott: „Nagyon veszélyes lehet a populizmus hosszú árnya.”
A kormányfő nem mindig szólóban populistázik. Csak néhány példa. 2004. december 13-án Újhelyi István, az MSZP alelnöke – aki a szocialisták egy korábbi szegedi rendezvényén összeszoruló torokkal mesélte el, hogy 1989-ben, az országos úttörőmozgalom kiválasztottjaként a mongóliai pionírtalálkozóra való indulásakor tudta meg, hogy meghalt Kádár János – a következő véleményének adott hangot: „Nincs szükség Magyarországon az avítt, naftalinszagú, értéktelen, nacionalizmusba hajló és bizony sokszor klerikális populista eszmékre.” Június 14-én, miután Varga Mihály, a Fidesz alelnöke az Európai Unió pénzügyminiszteri tanácsának, illetve a Fitch hitelminősítő intézet bírálatára hívta fel a figyelmet a parlamentben, Katona Tamás, a Pénzügyminisztérium politikai államtitkára úgy vélekedett: „Varga Mihály átvette a Fidesz által évek óta hirdetett populizmust.” Szeptember 6-án a Fidesz nemzeti vagyonszerződésre vonatkozó javaslatáról Podolák György MSZP-s képviselő az Info Rádiónak úgy nyilatkozott, hogy a szocialisták „természetesen megkötnének egy normális alapokon nyugvó, nem populista megközelítésből szándékolt vagyonszerződést”. És nézzük a sor végén kullogó, kitagadott, majd visszafogadott szocialistát, Szili Katalint, aki az MSZP október 16-i nagygyűlésén kapott bizonyítási lehetőséget, s – élve vele – elmondta, hogy „úgy kell balra fordulnunk, hogy a jobboldali populizmus ne előzhessen be bennünket”.
De a populistázás természetesen a – csupán mandátumok tekintetében – kisebbik kormánypárttól sem áll távol. 2004. október 20-án Szegeden, egy sajtótájékoztató keretein belül Pető Iván a kórház-privatizációról szóló népszavazást „botrányos populista akciónak” nevezte. Március 11-én Fodor Gábor a párt budapesti fórumán pártelnökjelölti programja bemutatása közben megjegyezte: „Olyan fordulópont előtt áll a magyar politika, amikor választani kell a populista és a demokratikus erők között”. 2005. április 10-én a parlamentben, az ország gazdasági helyzetének értékelésekor Kuncze Gábor közölte, „már nem egyszerűen dumaellenzékről van szó, hanem hazudós ellenzékről”, amely „populista demagógiapolitikát” folytat. Július 9-én az Orbán–Gyurcsány-vitát értékelve Kuncze úgy vélekedett, hogy a Gyurcsány Ferenc „tényeket és adatokat állított szembe a populista javaslatokkal”. Október 16-án pedig Demszky Gábor, az SZDSZ ügyvivője hangsúlyozta Budapesten a Liberális hét eseményeit értékelve, hogy pártja a választási kampányra „politikai populizmus nélkül készül”.
Hogy a ráolvasás tudománya mennyire hat, jól mérhető azon, hogy időnként még a „jobboldali” MDF politikusai is populista jelenségeket kezdenek észlelni maguk körül. Idén február 18-án például Gémesi György, az MDF elnökhelyettese Orbán Viktor országértékelő beszédét kommentálva azt mondta: „a két nagy párt kommunikációs csatája miatt a Fidesz a populizmus csapdájába esett”, Dávid Ibolya pedig június 20-án a somlóvásárhelyi nagyréten tartott szabadság napi megemlékezésen hívta fel a figyelmet, hogy „szembe kell fordulni a populizmussal és a hatalomvággyal”.
Így állunk tehát populizmus ügyében. Hogy a Fidesz és főként Orbán Viktor „lepopulistázása” egyik napról a másikra csak úgy magától abbamarad, nem nagyon valószínű. Hacsak Gyurcsányék – stratégiai megfontolásból – nem választanak újabb fegyvert. Ezért ideje lenne, hogy a jobboldal megértse: ideológiai vádakra ideológiai feleleteket kell adni, s ehhez nemcsak egyenesség, hanem bátorság, ravaszság és politikatörténeti felkészültség is kell.
origo.hu
Ezek az árulkodó jelek mutatják, hogy Magyar Pétert nagyon érzékeny pontján érinti a bennfentes kereskedés ügye
