A magunkba vetett hit hiánya a legnagyobb ellenség – pontosan öt esztendővel ezelőtt nyilatkozott így az az asszony, aki tegnap óta történelmi személyiségnek mondhatja magát – függetlenül attól, miként alakul további sorsa. Az 1871-ben létesített kancellári feladatkört első alkalommal szerezte meg magának a gyengébb nem képviselője. Merkel határozottan vallotta: „Büszkeséggel tölt el, hogy össznémet politikus vagyok keletnémet gyökerekkel.” A kereszténydemokraták ekkor már az ő kezébe helyezték a párt vezetését. Ezt megelőzően Angela Merkel véghezvitte a belpolitika sakktábláján azt a döbbenetet kiváltó lépést, amely komoly figyelmeztetésnek számított: „Felveszem a kihívás kesztyűjét bárkivel szemben.” A porondon maradt áldozat nem volt más, mint a tizenhat esztendőn keresztül egyeduralkodónak számító Helmut Kohl, az „egyesítés kancellárja”. A hasonló trófeák sorozatának eddigi utolsó skalpját Gerhard Schröder szolgáltatta, nagyot bukva mint önteltségének áldozata. A szeptember 18-i parlamenti szavazás valóban igen szoros eredményére utalva a televíziós kamerák kereszttüzében, milliós tévéközönség előtt sértő pökhendiséggel fordult a CDU-t győzelemre vezető Merkelhez: „Csak nem képzeli, hogy a pártom hajlandó lesz önnel szövetkezni!”
A kancellári hivatalban mától kezdve Angela „Angie” Merkel dirigál, a németek „Vasladyje”. Az NSZK-ból az NDK-ba áttelepült evangélikus lelkész, Horst Kasner lánya, a természettudományi tanulmányok során józan gyakorlati érzékre és gondolkodásmódra nevelt fizikus, az első szabadon választott keletnémet kormány szóvivője, Helmut Kohl jóindulatúan megmosolygott „kislánya” természetéhez illő jelszóval igyekszik bátorságot önteni a gazdasági és szociális recessziótól sújtott ország csüggedőibe: „Németországban túl gyakran és túl gyorsan hallani, hogy ez nem megy! Olyan mentalitásra lesz szükség, amely így kérdez: Miként lehet megoldást találni?”
origo.hu
Gyárfás Tamás: Ez nem egy játékfilm, nem egy regény, ez az életem. Ennyi volt
