Az elmaradt rendszerváltozás és az euró

A lassan egy évtizede folyamatosan hiszterizálódó közéletünkben egyre magasabbra csapnak az euró bevezetése körüli indulatok. Az itt következő írás arra tesz kísérletet, hogy a kérdés néhány olyan elemére világítson rá, amelyek az uralkodó közbeszéd nyelvén, mint mindig, kibeszélhetetlenek maradnak.
A mai magyar társadalom egy négyszintű válságtér csapdájában vergődik. A felszín felől a mélyrétegek felé haladva ezek a következők: a közbeszéd válsága; a rendszer válsága; a társadalmi újratermelés válsága; végül a legmélyebb szint, az önmagát globalizációnak nevező nyugatias létmód válságának megjelenése a magyar társadalom értékmezőiben. Ahhoz, hogy megértsük az euró bevezetése kapcsán előálló feszültségeket és az ebben rejlő fenyegető veszélyeket, először a válságtér szintjeinek belső dinamikáját kellene átlátnunk, így, ha nagyon vázlatosan is, de először erre teszek kísérletet.
A közbeszédnek a felszínen mindenki által megtapasztalható válsága ma egy verbális polgárháború színterévé teszi az országot. A játékelmélet negatív végösszegű játszmának, a szociálpszichológia romboló konfliktusnak nevezi ezeket a helyzeteket, amelyek legfőbb jellemzője, hogy a szereplők egyre nagyobb részében alakul ki az a hamis tudat, hogy ha többet tud ártani a másiknak, mint az neki, akkor ő nyert. Miközben mindez egy közösség, jelen esetben az egész nemzet önmegsemmisítésének legbiztosabb módja, csak mire ezt a közösség felismeri, általában már késő, és nem lehet megakadályozni a láncreakciószerű szétesést. A magyar társadalom még nem tart itt, de tíz éve úton van efelé.
Jogosan merül fel a kérdés: mi ennek az önpusztító ámokfutásnak az oka?
A válasz megtalálásához azonban egy szinttel mélyebbre kell hatolnunk: ez a rendszerválság szintje. Merthogy a rendszerváltozás rendszere mély válságban van. A politikai osztály számára viszont ez azért bevallhatatlan, mert bár ádáz belső küzdelmet folytat, de legitimitását abból a feltételezésből nyeri, hogy történelmi érdeme van egy „jó” rendszer létrehozásában. Ha viszont a rendszerről kiderül, hogy alkalmatlan keret a magyarság számára önmaga sorsának jobbra fordításához, akkor ez a rendszerváltó elitek közös felelősségét, közös kudarcát, egyszersmind közös bukását is jelentené. Ezt elkerülendő közös a (hamis és romboló) érdekeltség is abban, hogy a felszínen megmutatkozó verbális polgárháború kavargó köde jótékony homályba vonja: nem egyszerűen az egyes kormányok szoktak megbukni, hanem maga a rendszer „van megbukva”.
De vajon mitől omlott össze a rendszerváltozás rendszere, illetve miért tekinthető ab start bukott rendszernek?
A rendszer főként azért tekinthető ab start bukottnak, mert nemcsak megválaszolni nem tudta a magyarság sorskérdéseit, hanem lényegében feltenni sem. (A felszín verbális polgárháborúja pedig folyamatosan rontja is a megfogalmazhatóság feltételeit.)
Melyek ezek a sorskérdések? A nemzet spirituális talapzatának megállíthatatlan pusztulása, népesedési folyamataink szétesése, az egészség leromlása, a nemzedékek közötti elemi szolidaritási kötések felfeslése, a környezet roncsolódása, benne a föld, a víz, a levegő, vagyis az élet alapvető feltételeinek elmocskolódása. Csekély vigasz, hogy mindezzel a magyarság nincs egyedül, és ez vezet át minket az utolsó, negyedik létszinthez, a nyugatias létmód általános válságához, amely belső viszonyainkban tükröződik. Az úgynevezett rendszerváltozás ugyanis nem volt más, mint a politikai osztály kollaboráns csoportjainak összehangolt akciója Magyarországnak a globális hatalmi rendbe való visszaillesztésére, nagyjából egy átlagos latin-amerikai ország szintjén.
Az itt említett válságszintek pusztító örvényeiből egy olyan Európa jelenthetné a kiutat, amely képes mindennek a felismerésére és mint világhatalmi főszereplő – a visszafordítására. Az Európához és az euróövezethez való csatlakozás igazi tétje valójában ez. Európa azonban ma végzetesen megosztott. No nem a bal-jobb hamis törésvonalai mentén, éppen ellenkezőleg. Az úgynevezett bal- és az úgynevezett jobboldal van mindenütt megosztva aszerint, hogy elfogadja-e a the business of the business is the business cinikus és hamis logikáját, vagy megpróbálja az ökoszociális piacgazdaság kiegyensúlyozó mechanizmusait érvényre juttatni.
Ez tehát az erőtér, ahol az euró bevezetése körüli hamis narratívák vívják reménytelennek látszó küzdelmüket a magyar politikában. És most mindennek alapján próbáljuk egy fél évszázada tartó vészjósló folyamaton keresztül modellezni, hogy miről is szól a történet.
Az eltelt ötvenöt év során Magyarországon folyamatosan nyílik az olló a tőketulajdonosok és a munkaerő-tulajdonosok hatalmi pozícióját tekintve. Ez azt jelenti, hogy az egy keresőre jutó nemzeti jövedelemhez képest az egy keresőre jutó reálbér egyre inkább elmarad. Itt ne tévesszen meg senkit, hogy az úgynevezett szocializmus időszakában állítólag nem voltak tőketulajdonosok. Lévén az a rendszer politikai kapitalizmus, csak annyi volt a különbség, hogy egy oligarchikus kisebbség kollektív magántulajdonában voltak a tőkejavak. Rendszerek, kormányok jönnek-mennek, ám a munkaerő-tulajdonosok folyamatosan növekvő kifosztottsága állandó. Sőt meglepően állandó, mert majdnem pontosan illeszkedik az évi kétszázalékos trendhez. Mintha a hatalmat gyakorlók pontosan tudnák, hogy nagyjából ilyen ütemben lehet a kifosztást növelni a polgárháborús lázadás komolyabb veszélye nélkül.
Van azonban két olyan időszak, amikor a türelmetlen elitek néhány év alatt robbanásszerűen növelik a kifosztási rátát. Az 1945-ben bevezetett rendszer is öt év elteltével, 1950-ben és az 1990-ben bevezetett rendszer is öt év elteltével növeli rövid idő alatt brutálisan a kifosztást. Kísértetiesen azonos a két történet abban is, hogy a polgárháború rémétől megrettent elitek hat évvel később minden idők legmagasabb reálbéremelésével próbálják elkerülni a robbanást, 1955–57, illetve 2001 és 2003 között. Mindkét alkalommal több mint 30 százalékos reálbéremelést hajtanak végre három év alatt, aminek jellemzésére talán csak annyit, hogy az 1996-os reálbér szintén körülbelül 30 százalékkal magasabb, mint az 1957-es, tehát a 39 évvel (!) azelőtti érték.
A helyzet tehát úgy áll, hogy a 2004-es reálbérek még a gigantikus emelések után is csak az 1978-ban egyszer már elért szintre, vagyis a 26 évvel azelőtti nívóra tudtak felvergődni. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy azért az ugyanannyiért egy átlag keresőnek kétszer annyit kell dolgoznia, mint 1978-ban, plusz a latin-amerikai szintre nőtt jövedelemkülönbségek miatt a magyar társadalom alsó 50 százaléka ma nagyjából az 50-es évek végének szintjén vegetál.
Az euró bevezetésének igazi kérdése lényegében az, hogy a polgárháborús robbanás kockázata nélkül az állami költségvetés rendbetételének terheit lehet-e Rákosi és Bokros kifosztásnövelési kísérleténél is brutálisabb módon ráterhelni a történelmi mélypontra jutott vesztes többségre. Az ugyanis nem kérdés, hogy az úgynevezett államháztartási reform, strukturális reform és egyéb félrevezető nyelven megfogalmazott törekvések egyértelműen ebbe az irányba mutatnak. Mint ahogy az is, hogy a személyi jövedelemadó 1987-es bevezetése óta a felső adókulcs 24 százalékponttal csökkent, miközben az ezzel adózók jövedelmei sokszorosukra nőttek, a vesztes többség alsó kulcsa változatlan maradt, pedig az ezzel adózók ma reálértékben kevesebbet keresnek, mint 1987-ben.
Az kétségtelen tény, hogy az eurócsatlakozás kérdése csupán láthatóvá tett valamit, ami enélkül is a felszínre tört volna idővel. Ám a politikai osztály egésze egyre sikeresebben manőverezi bele magát egy olyan látványos kudarcba, amelynek következményei valóban beláthatatlanok. Mind világosabbá válik ugyanis, hogy a főszereplő nem az államháztartás deficitje, hanem az a gigantikus társadalom-újratermelési deficit, amely legalább hatvan éve, de inkább kilencven éve halmozódik és torlódik egymásra. Az is kiderült, hogy a magyar gazdaság veszedelmesen meghasadt állapotban van. Ahogyan arra Matolcsy György, Lóránt Károly, Varga István és Szakolczai György kitűnő írásaikban rámutattak, a hazánk területén működő multinacionális tőkestruktúrák úgy használják ökoszociális értékmezőinket, hogy az annak egyszerű újratermeléséhez szükséges költségeket sem térítik meg. Adóik olyan alacsonyak, kedvezményeik pedig olyan magasak, hogy itt állomásozásuk ökoszociális értelemben ilyen feltételek mellett deficites a magyar társadalom számára. És valójában ez a deficit jelenik meg az államháztartás vészesen növekvő hiányában is. Az államnak ugyanis mindenképpen működtetnie kell a humán reprodukciós nagy rendszereket, hisz a jól képzett, testileg-lelkileg egészséges ember a munkaerő-alapanyag a multik számára is. Csakhogy az általuk fizetett bérekben nincs benne az egyén újratermeléséhez nélkülözhetetlen családüzem működtetésének fedezete, az államnak fizetendő adóikban pedig nincs benne a közüzemi ráfordítások (egészségügyi-szociális, oktatási-kulturális rendszerek) működtetésének a fedezete.
Vagyis a teljes csőd és összeomlás felé halad mindkét nemzeti szintű humán reprodukciós üzem: a család és „utolsó nemzeti védművünk” (Czakó Gábor), az állam.
A politikai osztály által közösen gerjesztett verbális polgárháborúval azonban nemcsak a fenti összefüggések maradnak láthatatlanok, hanem olyan külső hatalom-gazdasági hiszterizálódás indulhat el, amely minden elképzelhetőnél rombolóbb módon, ahogy a mainstream fogalmaz, a piacok büntetésével vált ki ellenőrizhetetlen helyzetet. Olyan helyzetet, amelyben az államot és a családot is végzetes sérülések érhetik.
Tekintettel arra, hogy 2006 tavaszáig most már minden szempontból csak a helyzet folyamatos romlására számíthatunk, a politikai osztály kollektív felelőssége rohamosan nő. Be kellene látniuk, hogy bárki nyeri is a következő választásokat, felhatalmazása kizárólag arra szól, hogy az itt elemzett négyszintű válságteret, az úgynevezett rendszerváltozás csődjét bevallja, és a legszélesebb nemzeti összefogással programot adjon az átfogó rendszerkorrekcióra. Minden eddiginél pusztítóbb válságra és biztos bukásra számíthat az, aki ezt nem érti meg, vagy megérti, de győzelmét nem erre akarja használni.

A szerző író, közgazdász