Mi döntötte el, hogy a berlini és párizsi európai kulturális konferencia után Budapesten tartják a következőt? Amikor ez eldőlt, még nem tudhatták, milyen megszorításokra kerül sor Magyarországon. Így nem közömbös, hogy mennyibe kerül a magyar államnak a rendezvény, és mennyit ad hozzá az EFAH nevű társszervező fórum, amely most itt tartja éves közgyűlését.
– Már a tavaly novemberben Berlinben induló konferenciasorozat alatt eldőlt, hogy Budapesten tartjuk a rendezvényt. Tárcánkat még az elődöm idején Benedek András közigazgatási államtitkár képviselte, aki a párizsiak vállalása után bejelentette, hogy Magyarország szívesen megrendezné a harmadik kulturális eseményt. A magyar költségvetésnek 45 millió forintjába kerül, de jelentősen csökkenti a költségeket az, hogy a kulturális örökségről és az európaiság fogalmáról zajló konferenciát összekapcsoljuk az EFAH maga finanszírozta közgyűlésével. Az ő küldötteiket, vendégeiket nem mi fizetjük, mint ahogyan a Befogadó Európa? résztvevői is maguk fizetik a kiadásaikat, mi csak a meghívott előadók költségeit fedezzük. A konferencia büdzséje roppant takarékos, kivált ahhoz képest, amekkora tűzijátékot rendeztek a franciák. Az ülésszakon kívül kulturális programok is színezik az eseményeket, Frenák Pál társulata, Kicsiny Balázs installációja, Galkó Balázs és Márta István zenés József Attila-programja. Ebből is kitetszik, hogy nem egy száraz, protokolláris politikai eseménysort kívántunk rendezni, ahol a hozzászólók mondják a magukét, és nem figyelnek egymásra, hanem lazább atmoszférát, intellektuális párbeszédet akarunk teremteni. A vitára jeles személyiségeket hívtunk meg. Eljön és nyitóbeszédet tart Ján Figel kulturális európai biztos, továbbá a francia kulturális miniszter, aki várhatóan beszédet mond hazájának válságos helyzetéről. Az ammáni terrorista robbantás tragikus eseménye teszi aktuálissá a jordániai kulturális miniszter jelenlétét is, akivel egyúttal kétoldalú, hároméves jordán–magyar kulturális megállapodást írok alá.
– Mintha a Befogadó Európa? rendezvényt akarva-akaratlan Európa egyik legválságosabb pillanatára időzítették volna. A tervezés idején még nem tudhatták, milyen időzített bomba ketyeg a párizsi külvárosokban. Franciaországban hetek óta gyújtogatnak a magukat kirekesztettnek érző, második generációs emigránsok, az erőszakhullám át-átcsap a szomszédos államokra is – gondolom, lesz mit megtárgyalni. Ki választotta ki a konferencia témáját?
– A címet így, kérdőjellel, én találtam ki. A téma amúgy az előző konferenciákból következik. Ebbe a körbe tartozik az európai kulturális sokszínűség őrzése, a kontinens nemzeti filmjeinek védelme, támogatása, az örökségvédelem, egy digitális könyvtár létrehozása. A konferencia olyan helyzetben taglalja a kultúra helyzetét, amikor egyfajta bénultság vett erőt az Európai Unión. A párizsi találkozó óta nagy változások történtek: a franciák és a hollandok népszavazáson utasították el az uniós alkotmányt, a németeknek hónapok óta nincs még új kormánya, a gazdasági fejlődés szerény, nem szólva arról, hogy etnikai, szociális vagy vallási feszültségek robbannak ki Nyugat-Európában. A konferencián ezeket az égető kérdéseket föl kell vetni. Olyan meghívott előadók beszélnek bizonyára majd erről is, mint Philippe C. Schmitter amerikai politológus, aki másfél évtizede Európában él, és a demokrácia problémáival foglalkozik, továbbá Paul Lendvai, az ismert bécsi politikai elemző, főszerkesztő, vagy Tamás Gáspár Miklós filozófus, illetve a gdanski Lidia Makowska, az Ars Baltica igazgatónője. Örülök, hogy sikerült rávennünk Kertész Imrét, hogy fölszólaljon. Viszonylag kevesen kaphatnak hivatalosan szót, épp a párizsi konferencia tanulságai miatt, ahol sokan elégedetlenkedtek, amiért idő híján nem tudtak megszólalni. Mi elegendő szabad időt hagyunk a kötetlen vitára. Nálunk ugyan nincsenek marokkói bevándorlók, nem szenvedünk olyan típusú etnikai feszültségektől, mint Franciaországban, de a jövő évtizedekben már számíthatunk arra, hogy a bevándorlók célországa leszünk. Meg kell tudnunk fogalmazni legalább válaszkísérleteket arra, mi a teendő hasonló helyzetben. Mit tehet a kultúra, amikor a politika, a jog, a gazdaság korlátai láthatóvá válnak. Emellett szó esik majd filmekről, digitalizációról, terjesztésről, a kultúrák közti párbeszédről. A pillanatnyi helyzet éles lángcsóvával világítja meg a szerencsétlen arab fiatalok, vagy ahogy Nicolas Sarkozy minősítette, a „csőcselék” problematikáját. Ilyenkor persze a kultúra nem tud rövid távú megoldást kínálni, de keresni kell a lehetőségeket. Igazság szerint az egymástól is különböző nyugati integrációs modellek úgy látszik zsákutcába futnak. A franciák a köztársaságot emelik mindenek fölé; szerintük mindenki francia; az angolok, a hollandok meg a multikulturalizmus jegyében foglalkoznak az etnikum kérdésével. Arra számítok, hogy ekörül parázs viták lesznek.
– Nemigen remélhető, hogy az etnikai kríziseken átsegíthet a kultúra. Nem puszta illúzió ez?
– Miniszterként soha nem tehetek le arról, hogy a kultúrának fontos szerepe van a társadalmi kohézió megteremtésében. Persze, amikor már autókat borogatnak, el kell választani egymástól az áldozatot és a támadót, ez sajnos már rendőri intézkedés dolga. A kultúra inkább a megelőzésben lehet a segítségünkre. Távlatosan szociális és kulturális beruházásra van szükség, hiszen a gyújtogatók, a második generációs bevándorlók az iskolarendszer perifériáján tengődnek, s úgy érzik, a társadalom kitaszítja őket, nem kapnakmunkát. Nekünk közép-, illetve kelet-európaiaknak más jellegű gondjaink vannak, de azok is megoldásra várnak: a szegénység, a társadalmi leszakadás, a kirekesztettség. Ha megfeledkezünk róla, akkor az egész vita hamisan eltolódna a bevándorlók irányába. Holott a mi nagy problémánk a magyar és magyar közötti életszínvonalbeli különbség. Ennek akadnak etnikai (roma) vetületei is, de alapvetően szociális kérdés, ami a kulturális egyenlőtlenségben is megmutatkozik.
– Az UNESCO-val egyetértésben nemrég az uniós államok 48:2 (USA és Izrael) ellenében az amerikai tömegkultúra hegemóniája ellen szavaztak az örökség és a nemzeti kultúra védelmében. Mi a magyar kulturális kormányzat álláspontja ez ügyben?
– Amint a szavazatunk is tanúsítja, mi is a 48 között voksoltunk. Én ugyan nem vettem részt az UNESCO gyűlésén, de tudom, mi van a háttérben. Egyre kevesebb lengyel, német, román, olasz filmet nézünk a korábbi időkhöz képest, amikor még jelentős filmválaszték állt rendelkezésünkre az európai mezőnyből. A mai fiatalok csaknem 90 százaléka már csak amerikai mozgóképet lát a filmszínházakban. Sajnos eltűntek a Fellini, Pasolini, Wajda nagyságrendű rendezők filmjei az európai palettáról. Az UNESCO – az amerikai álláspont ellenében, mely kizárólag árunak tekinti a kultúrát – azt fogalmazta meg, hogy a kultúra olyan sajátos áru, amelyet, kivált a kis népek esetében, külön kell védeni és támogatni. A kis nyelvek kultúrája olyan jószág, amely sérül olyankor, ha egyetlen erő dominálja a nemzeti és az összeurópai piacot. A kultúrát magunk is különleges árunak tekintjük, amelyet az államnak védenie kell, nem szabad kizárólag a piaci törvényeknek kiszolgáltatnia. Ez ügyben éles vita alakult ki az európai sokszínűség védelmezői és az amerikai szabadpiaci álláspont között, amiben Európa egységes véleményt képviselt.
– Ön szerint, meg lehet-e fogalmazni az értékelvű európaiság fogalmát? Napi tapasztalatom, hogy a bennünket körülvevő anyagias szemlélet, a politikusok szűklátókörűsége, szakbarbár volta – mondhatni, világszerte, de sajnos itthon is – valósággal visszaszorítja a kultúra tudományfejlesztő, nemzetépítő funkcióját. Holott épp általa közeledhetnének egymáshoz a politikai döntéshozók a nemzeti, illetve az európai konszenzushoz. Képesek vagyunk-e megfogalmazni a – nemzeti kultúrákban gyökerező – értékelvű európaiság fogalmát?
– A fő probléma abban rejlik, hogy a politika rövid vagy középtávon gondolkodik, választási ciklusokhoz kötődik, a kultúra pedig folyamat, ami évezredeken átívelő, biztos alapot jelent, amire építeni lehet. Magam is azt mondom, hogy kultúra nélkül nincs versenyképesség. Nem a béreket kell lenyomni, és alacsony fizetéssel versenyképességre szert tenni, hanem kiművelt emberfőkkel célhoz érni. Kiáltványomban is megpróbáltam hangsúlyozni, hogy kultúra nélkül nincs közösség, nincs emberi méltóság, és Európa versenyelőnyét is a sokszínű, de mégis közös kultúra jelentheti. Vannak államok, amelyek építkezési üteme messze felülmúlhatja a miénket, de az európai szellemiséget a maga sokszínűségében nem. Persze, az már vita tárgya lehet, hogy hol a sokszínűség határa? Van, amikor ez javunkra válik, amit meg kell őriznünk (például a kis népek nemzeti filmjeinek védelmét), de ha túlhangsúlyozzuk a sokszínűséget, akár szeparációhoz, amint a francia példa mutatja, szegregációhoz vezethet. Nem az európai integrációt vagy a nemzetállamok Európáját erősíti, hanem a nemzetállamon belüli kultúrák széteséséhez vezethet. Meg kell találnunk a helyes arányokat.
– Nem ártana a jövőben egy olyan kulturális konferenciát is rendezni, melynek fő témája az lehetne, hogy a kormányokat, a politikusokat miként lehetne meggyőzni arról, hogy a kultúra stratégiai ágazatként való támogatása nélkülözhetetlen a tovább fejlődéshez…
– Örülök, hogy ezt mondja, mert épp ma készült el a magyar kulturális stratégia első munkaváltozata, amit a következő másfél hónap során vitatunk meg a különféle szakmák képviselőivel. Megítélésem szerint a politikai cselekvés időhorizontja rövid, de a komoly politikusok nem gondolkozhatnak csak mában és holnapban – tágabb horizontjuk kell hogy legyen.
– Feltűnt, hogy a seregnyi világhírű művész párizsi jelenlétéhez képest, néhány filozófust leszámítva, alig látok tekintélyes művészt a vendéglistán az uniós korifeusok, közéleti személyiségek s a mintegy húsz miniszter részvételéhez képest. Mi ennek az oka?
– Szerettem volna, hogy minél illusztrisabb legyen a névsor, nyilván egy nagy költségvetésű párizsi rendezvényre könnyebb meghívni a világnagyságokat, de azért igyekeztünk. Számítottunk többek között, Václav Havelre is, de rengeteg egyeztetési probléma jött közbe. Remélem az előadók, meg a hozzászólók izgalmassá teszik az eszmecserét.
– A külföldi kulturális intézetek igazgatóinak listáján viszont ott látom Gordon István nevét is, akinek a kinevezése – politikai előélete miatt – nagy hullámokat vert mind a hazai sajtóban, mind az érkezését nehezményező lengyelekben. Nem érzi a tárca kínosnak ezt a szerencsétlen fogadtatást? Nem lett volna jobb ezt elkerülni?
– Most jelent meg egy nagyinterjú velem a Beszélőben, amelyben részletesen válaszolok a Gordon-kérdésre. Kinevezését sokan problémásnak tartják, de ez bizonyítékok nélkül vádaskodásnak tűnik. Való igaz, Jaruzelski idején is kinti szolgálatban dolgozott, de ehhez képest Kwasniewski elnök annak előtte kommunista miniszter volt, aki végül az elnökválasztáson kétszer is legyőzte Walesát.
– Nem elég visszás, hogy egy ideig a Playboy főszerkesztője volt, mégis ő került ki a mélyen vallásos Lengyelországba?
– Az akkori lapba még kiváló magyar írók publikáltak novellákat. Amúgy megértem a lengyelek érzékenységét, de a munkájáról csak jót hallok. Eszerint kellene megítélni.
– Méltánylandó mindaz a rengeteg munka, amit a konferencia szerevezésébe fektettek a tárca munkatársai, az elképzelések is szépek; de nem okoz valamelyes meghasonlást, hogy dez idő alatt a minisztérium kemény anyagi megvonásokkal néz szembe?
– Komolyan mérlegeltük: megengedhetjük-e magunknak? De úgy érzem, a konferenciának olyan hozadéka lesz, amely miatt felelőtlenség lett volna kiengedni a kezünkből a rendezést. Nem szólva arról, hogy a balkáni országokból érkező vendégek számára a magyar konferencia, ahol Európa kulcskérdéseiről esik szó, példakép lehet.
origo.hu
Magyar Péter visszalépése után közleményt adott ki a Női Sikernap szervezője
