Béklyótlanul, boldogan

Ókovács Szilveszter
2005. 11. 17. 0:00
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Bocsássa meg az olvasó, ha ma nem újdonság kapcsán szalad a tollam. De hogy emberek miket nem adnak az antikváriusnak fillérekért! Sir John Eliot Gardiner Mozart–Figaro produkciója slágere a VHS-, majd DVD-piacnak, s most a képlemezműfajból fakadó újszerű minőségben lett enyém – persze már feláras fillérekért.
Adott az angol karmester, aki biztos anyagi háttérrel „dilijének” élhet: sorra tárja fel a barokk, a rokokó, a klasszika ládafiait, centis por alól szabadít fel darabokat, mesterművek sincsenek biztonságban. Más talán nem lát rajtuk koszt, de Gardiner még őket is leporolja. Így jár a librettó („új” olasz sorok tűnnek elő), a muzsika (áriák visszatéréseit variációkba öltöztetik, a negyedik felvonás zárt számai különös sorba rendeződnek) és az áporodott előadói hagyomány is. Mert hogy friss és ruganyos zenekara színpadon füstöli el a nyitányt – figyelemre méltó, ahogy XVIII. századi hangszerek kópiái is képesek testesen szólni az Angol Barokk Szólisták kezében! Aztán az együttes alámerül, s a színpadi háttér egyetlen mediterrán körfüggöny csupán. Olívaligetek árnyképe előtt, egy-egy vékony, eleinte illúziót se keltő paraván ölelésében játssza e legkomolyabb vígoperát gardineristák csapata a párizsi Chatelet-ben.
A Figaro nagy stábos opera, így főszereplőiről csak táviratilag: Bryn Terfel (Figaro) egy Kiefer Sutherland-hasonmás, darabos ír bariton, aki a Maestro háziszólistái közül nőtt allround sztárrá; Alison Hagley (Susanna) pedig Peremartoni Krisztina-hasonmás, ennivaló színésznő, bűbájosan éneklő előadásmotor, világverő grófcica. Az égimeszelő Rodney Gilfry (Almaviva) egy másik amerikai csillag, Samuel Ramey arcberendezését örökölte, és tökéletesen bújik e dühös arisztokrata bőrébe; a finn Hillevi Martinpelto (Grófné) viszont senkire se hasonlít igazán, egy szólamát gondtalanul éneklő, szerepét játszó donnára végképp nem, cserébe e problémáit mindig nemes hanganyagon át mutatja fel. A veterán róka, Carlos Feller számára pedig néha túl mélyre, a szépen formáló Pamela Helen Stephennek meg túl magasra kottázott a szerző, ám mindezen hibák még egy ötös alát se érnek.
A kissé keresetten, nadrágtartóban dirigáló Gardiner mellett még egy zseni működik: a bizonyos, díszletet (nem) tervező Monsieur Sabounghy.
Kartonfalai idővel valóságos kulisszává nőnek, s e térben a rendező már békén hagyja komédiázó művészeit, két világításjelben fut le a produkció.
Hívhatjuk félszcenírozásnak, bárminek. Mozart, Da Ponte és Beaumarchais is színpadra lép benne, meg tíz énekes, fölös béklyók nélkül, boldogan.
(Mozart: Figaro lakodalma/ Gardiner, Deutsche Grammophon DVD.)

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.