Előítéletek, bűn és megbocsátás

A földijei közül még senki sem vette észre, hogy teherben van. De hát hogyan is figyeltek volna fel rá ezek a szerencsétlen emberek, amikor nem is látják egymást másképp, csak amint a földeken hajlonganak, vagy a szálláson kimerülten, egymásra dőlve alszanak, vagy akkor, amikor reggel álmosan munkába indulnak, és este, amikor a fáradtságtól és a portól félig megvakulva a tábor felé vánszorognak. Ezek az emberek csak befelé néznek, mindegyiknek megvan a maga gondja-baja – gondolja Aziza, Júszuf Idrísz A bűn című regényének főszereplője társairól, a napszámosokról, akiket szegénységük arra kényszerít, hogy a lakóhelyüktől távoli nagybirtokon munkába szegődjenek. A munkaidő hosszú, a bánásmód kegyetlen, ám el lehet vele kerülni a rendszeres éhezést, ami a munkára ki nem választottak és családjaik osztályrésze.
Abdul Muttalib, az uradalom mezőőre hajnali útja során meggyilkolt újszülöttet talál a csatornaparton. A gyanú azonnal a napszámosokra terelődik, hiszen idegenek – idényenként érkeznek a birtokra távoli, szegény falvakból, még a kikelés előtt összegyűjteni a gyapotféregpetéket, megakadályozva, hogy kifejlett állatokként tönkretegyék a növényeket, és az itt élők – tisztviselők, bérlők, parasztok – nem is veszik emberszámba őket, s kiről, kikről lehetne ilyen szörnyű tettet elképzelni. Mintha láthatatlan fal húzódna a két csoport között, nincs kommunikáció, még a gyerekek sem játszhatnak együtt, van helyette feltételezés, előítélet. Ám hiába Fikri efendi, az intéző igyekezete, hiába a kihívott hatóságok kutakodása, nem találják meg a bűnös aszszonyt, mert Aziza – ő a csecsemő anyja és gyilkosa egyben – hihetetlen kínokat kiállva nemcsak a terhességét képes eltitkolni, de a szülés utáni állapotát is, hogy meg ne vonják tőle a napszámot, amitől gyógyíthatatlan férje és otthon hagyott három gyermeke következő éve függ. Az asszonyt a falujában Muhammed Qamarein ejtette teherbe, amikor az beteg férje kívánságát teljesítendő a földjére megy batátagyökérért, s beleesve egy gödörbe képtelen védekezni a férfi közeledése ellen. Miután az idegenek között nem találták meg a tettest, a gyanú rátelepszik a gazdaságban élő közösségre, mindenki kételkedni kezd mindenkiben, az emberek vizslatni kezdik még a hozzájuk legközelebb állókat is. Egészen addig, amíg Azizát le nem veri a lábáról a gyermekágyi láz, s lehetetlenné válik a további titkolózás. Ám az igazság kiderülése nem megerősíti az emberek közötti falakat, hanem lebontja, az asszony sorsa feletti szánalom közelebb hozza őket egymáshoz.
Júszuf Idrísz (1927–1991) egyiptomi író 1959-es regénye, amely magyarul először 1964-ben jelent meg, mélyre viszi olvasóját a nyomor, a puszta létfenntartásért folytatott végeérhetetlen küzdelem testet és lelket is elnyűvő világába. Plasztikusan rajzolja meg egy kis emberi közösség viszonyait, az életet irányító szigorú szabályokat, előítéleteket, intrikákat, érdekeket, versengést, tehetetlenséget és elfojtott vágyakat, ezek okait és következményeit, mindezt úgy, hogy az embernek az az érzése, régről ismeri ezt a világot, s nem véletlenül idéződnek fel benne Móricz- és Illyés-művek, mert lehet sok arca a szegénységnek, attól függően, hogy a világ mely táját nézzük, ám közös benne, hogy felőrli az embert, kiszolgáltatottá teszi, és kiöli belőle az örömöt. Júszuf Idrísz regénye mélyen emberi és megindító, amelynek kapcsán elgondolkodhatunk azon is, milyen keveset tudunk a világ azon részének irodalmáról, amelytől mostanában a nyugati civilizáció a leginkább tart. Pedig a lassan létkérdéssé váló mélyebb megismeréshez, a gondolkodásmód megértéséhez a könyveken keresztül vezethet az út, erre a híreket kísérő kommentárok soha nem lesznek alkalmasak.
(Júszuf Idrísz: A bűn. Fordította: Chrudinák Alajos. epl, Budapest, 2005, 126 old., 2100 Ft.)