Etnikai tisztogatás Szerbiában

Még a nyáron, június elején történt, hogy a finnországi svéd parlament (folktinget) a finn hatóságokhoz fordult annak érdekében, tartsák jobban tiszteletben a finnországi svéd rabok nyelvi jogait. A svéd vezetők elsősorban azt nehezményezték, hogy a finn börtönökben kevés a svéd nyelvű – családlátogatáshoz, közmunkához, tanuláshoz szükséges – nyomtatvány, megoldásként pedig azt javasolták, hogy a kérvényezéshez szükségek űrlapok legyenek kétnyelvűek, egyik oldalukon finn, a másikon svéd szöveggel. A folktinget azt is kifogásolta, hogy a balti államban kizárólag finn nyelven folyik a fegyőrképzés, s ezért indítványozta, hogy a jövőben a felvételi vizsga része legyen egy svéd nyelvű teszt kitöltése is. A svéd szervezet arra is javaslatot tett, hogy azok a börtönalkalmazottak, akik munkájuk során több nyelvet is használnak – Finnországban a svéd rabokat jelenleg három intézetben helyezik el (Helsinkiben, Vaasában és Turkuban) –, részesüljenek jövedelempótlékban.
A Vajdaságban alig valamivel rosszabb a helyzet. Az öt, összesen 61 év börtönbüntetésre ítélt temerini fiatal szülei a minap arról panaszkodtak a televízióban, hogy a szerb börtönőrök megtiltják számukra, hogy magyar nyelven beszéljenek gyermekeikkel, amikor a fegyintézetben meglátogatják őket. Ami a fizikai erőszakhoz képest nyilván jelentéktelen epizódnak tűnik, a maga nemében azonban mégis megdöbbentő. Ahol ugyanis ennyire alapvető emberi jogokat sértenek meg (az anyanyelv használatát tiltják!), ott – a cseppben a tenger – a demokráciának, a demokratikus kisebbségjogoknak híre-hamva sincs. S ha problémaérzékenységből a fejlett európai demokráciák kisebbségeitől szeretnénk leckéket venni, akkor a tanulást éppen az ilyen, látszólag apróságnak tűnő jogsértésekkel kell kezdenünk. A finnországi svéd parlament májusban például azért emelte fel szavát, hogy a helsinki közlekedési társaság autóbuszain a cég négy logójából az egyik svéd nyelvű legyen. Dél-Tirolban pedig néhány napja amiatt kerültek ismét a középpontba a németek nyelvi jogai, mert a bozeni EuroCityn olasz rendőrök megfenyegették Sven Knollt, a szeparatista Unió Dél-Tirolért párt ifjúsági szervezetének egyik vezetőjét, amiért Knoll – élve törvény adta jogával – csak németül volt hajlandó válaszolni nekik.
A temerini szülők beszámolóiból egyébként az is kiderült, hogy a börtönben többször is megverték a magyar fiatalokat, s hogy a börtönőrök kíméletlenül és kegyetlenül bánnak velük. A 10–15 éves börtönbüntetéseket október 19-én a szerb legfelsőbb bíróság is megerősítette, jóllehet nemhogy bizonyítékot nem tudtak felmutatni a vádlottak ellen, de még fegyvert sem találtak, amivel az emberölés bűntettét elkövethették volna, sőt még a „gyilkossági kísérlet” lehetséges indítékát sem sikerült megfejteniük. Ráadásul, ahogy mondják, ha öt egészséges férfi valóban meg akar ölni egy hatodikat, azt valószínűleg véghez is tudja vinni.
A Délvidéken hosszú évek óta gyakorlatilag folyamatos a feszültség, s az állandó fizikai bántalmazások következtében a magyarok döntő része mindennapos rettegésben él. Az igazságtalan büntetéssel sújtott magyar fiatalok börtönbe zárása, a sorozatos, de kivizsgálatlanul és büntetlenül hagyott magyarverések, a gyűlölködő magyarellenes falfirkák, a magyar síremlékek felborogatása – s mindehhez a szerb és a magyar kormány demonstratív tétlensége társul – jó ideje hozzátartozik a vajdasági magyarok hétköznapjaihoz. És meglehetősen kérdéses, hogy ez meddig marad így. A magyarverésekről szóló híradások ugyanis sajnos mára szinte teljesen belesimultak a hétköznapokba, a közvélemény pedig egyre érdektelenebb és érzéketlenebb.
Bár a délvidéki magyarellenesség gyökerét a legtöbben a tartomány etnikai átszíneződésben keresik, arról, hogy az elmúlt tizenöt év alatt egészen pontosan hány szerb menekült is érkezett a Vajdaságba, a mai napig nincsenek pontos adatok. Mint ahogy még arról sincsenek pontos adataink, hogy jelenleg hány magyar él a tartományban. Ami biztosan tudható, az csupán annyi, hogy az etnikai arányok jelentősen megváltoztak. Ennek oka elsősorban természetesen a szerbek tömeges migrációja, de jelentősen hozzájárul a délvidéki magyarság hosszú évtizedek óta tartó és nagymértékű asszimilációja is.
A Vajdaságban jelenleg a magyar általános iskolás gyermekeknek csupán 70, a szórványban élőknek pedig mindössze 50 százaléka tanul magyar nyelven. Az pedig köztudott, hogy aki szerb tanítási nyelvű általános iskolában tanul, annak sokkal szorosabb kötődése lesz a szerb nyelvhez és a szerb kultúrához, mint a magyarhoz, és – amellett, hogy magyar identitása jelentősen gyengül – jóval nagyobb eséllyel fog magának szerb házastársat választani. Mindez jórészt a titói nemzetiségpolitika eredménye, amely – jóllehet a Vajdaságnak autonómiát biztosított – dicséretesnek és példaértékűnek tartotta, s ezért ösztönözte a vegyes házasságokat: a keveredést. Ez a nemzetiségi politika – ami a kommunizmus bukásával a balkáni háborúkba torkollott – rendkívül súlyosan érintette a délvidéki magyarságot is, ami a statisztikákban is nyomon követhető: míg 1921-ben a Vajdaság lakosságának 24,1, 1948-ban pedig 25,6 százaléka volt magyar nemzetiségű, 1981-ben ez az arány már csak 18,9 százalék volt, ma pedig még kevesebb, becslések szerint 15 százalék körül van.
Igazán szerencse, hogy akadnak, akik a délvidéki magyarok helyzetét illetően mindennek ellenére derűlátók. A Határon Túli Magyarok Hivatalának a vajdasági magyarokról szóló idei éves jelentésében például többek között ez olvasható: „A vajdasági magyarság csökkenése mégsem olyan nagy méretű, mint ahogyan azt több elemző is prognosztizálta. Az előző periódusokban ugyanis a magyarság tízévenkénti csökkenése kb. tízszázalékos volt (önmagához viszonyítva), míg a legutóbbi népszámlálási periódusban ez az arány ugyan tovább növekedett (14,5 százalék), de mégsem akkora mértékben, hogy az megmaradásában fenyegetné a magyarságot. Tekintetbe véve az utóbbi egy évtized jugoszláviai politikai-gazdasági helyzetét, ez a számarány akár sokkal rosszabb is lehetett volna.” Erről van tehát szó. Fel a fejjel! De azért képzeljük csak el, mi történne, ha Magyarország lakossága csökkenne tízévente tíz százalékkal – előbb 9, majd 8,1, aztán 7,3 millió főre, és így tovább. Elgondolkodtató. Akárcsak az igazságtalan módon elítélt temerini fiatalok sorsa.
1989-ben az egész világ lélegzete elállt, amikor kiderült, hogy négy, IRA-tagság, valamint robbantásos merényletben és gyilkosságban való részvétel miatt elítélt északír fiatalt, illetve rokonaikat immár tizenöt éve (!) ártatlanul tartanak börtönben, mert a brit rendőrség a per során szándékosan nem mutatta be az ártatlanságukat bizonyító dokumentumokat. A történetből – amelynek végén a bíróság megsemmisítette korábbi ítéletét, s az igazságtalanul elzárt, és csupán betörésben vétkes íreket felmentette – Apám nevében címmel film is készült. Az északír fiatalok védelmében annak idején mozgalom szerveződött, amely demonstrációkat tartott, és nemzetközi hírverést csinált az ügynek. A temeriniek védelmében ez idáig nem történt semmi. S ez sajnos tökéletesen jellemez bennünket, magyarokat.