Fiatalok

Frissek vagyunk, fiatalok, bejárjuk a sivatagot – szavalta kórusban a Mézga család a pihent agyú, örök fiatal Romhányi József szövege szerint. A nemzet „rímhányója” akkoriban még csak nem is sejthette, hogy ő voltaképpen nem szellemes kínrímelő, hanem tudtán kívül politikailag korrekt. A párizsi külvárosok muzulmán autógyújtogató bandáinak tagjait néhány évtizeddel korábban minden bizonynyal huligánoknak titulálta volna a központi sajtó – most a „fiatalok” a kötelezően előírt megszólítás. Aki ezt a neogyagya szabályt áthágja, s a vallási-faji zavargásokat a tényeknek megfelelően vallási-faji zavargásoknak merészeli nevezni, azt a liberális gondolatkommandók rögvest ki is húzzák a művelt européerek mind kurtább listájáról.
Most éppen Váncsa István módszeres, apránkénti kivégzése folyik az övéi részéről – az Élet és Irodalom címoldalán elkövetett, Párizs lángjai című vezércikkéért. Váncsát korábban némiképp meggondolatlanul publicisztikai díjözönnel halmozta el a Soros-világegyetem; bár intő jel lehetett volna, hogy a Heti Hetesben a vonalat híven követő társai mind gyakrabban értetlenkedő homlokráncolással, nem pedig legitimáló kacagással reagálják le körmönfontan bunkoid okfejtéseit, nyakatekert szellemességeit. Váncsa nem átallotta pozitív kontextusba helyezni a rendfenntartást meglepetésre rendpárti módon elképzelő Nicolas Sarkozy francia belügyminisztert, az internacionalista haladó erők új, monumentálissá növelt mumusát. Váncsa ezenkívül a politikai korrektséget lényegében a politikai és nyelvi idiotizmus jelentéstartományban helyezte el – nem járva különösebben messze a valóságtól. Így aztán megérhettük, hogy az Élet és Irodalom egyik cikke egyhétnyi spéttel oly módon kívánta lebunkózni az elfajult publicistát, hogy Váncsa cikkét bizonyára még a Magyar Nemzet is meggondolta volna közölni. Ez valószínűleg így is van: a Magyar Nemzetnek ugyanis sokszorosan ügyelnie kell a politikai korrektségre – a fogalom eredeti értelmében: a folyamatos ideológiai kartácstűz miatt nemigen engedhet meg magának szemantikai kilengéseket. Ha Váncsa valami csoda folytán egyszer kizárásos alapon mégis a Magyar Nemzetben publikálna (ez a politikai korrektség szinte világméretű győzelme esetén elvileg még előfordulhat), akkor most némi ízelítőt kap abból, milyen recepciónak lenne kitéve a lánglelkű liberalizmus zászlóvivői részéről, ha netán Lovas Istvánként pottyantja erre a világra a játékos kedvű gólya.
Mindez azonban csupán öregecskedő gondolatkísérlet – foglalkozzunk inkább a politikailag korrekt fiatalokkal. Bizonyára egyetért velem Magyar Bálint oktatási miniszter (akit a minapi kormányülésen már Gyurcsány Ferencnek kellett megvédenie): a történelemkönyvek pongyola szóhasználatát sürgősen át kell igazítani. A kora középkori Európa St. Gallenig ívelő módszeres kifosztását nyilván kalandozó magyar fiatalok vitték végbe. A Magyar Királyság városait és falvait viszont tatár fiatalok égették fel. Újraírandók a vonatkozó fejezetek a török és német fiatalok fosztogatásairól is. Az aradi vértanúk halála osztrák fiatalok lelkén szárad, a XX. század ifjúkorában pedig vörös és fehér fiatalok terrorizálták a magyarságot. És máris ott vagyunk a magyar nőket akár erőszakkal és csoportosan is boldoggá tevő szovjet fiataloknál, akiknek a szellemi és politikai örökségét oly büszkén és oly harsány jókedvvel őrzik a mai baloldali fiatalok – főleg, ha az öreg Balegyenes meg a vénséges Szélvész is ellátogat közéjük. Égő benzines palack még nincs a kezükben, de már Ságvári Endre a példaképük. Nem lehetne kicsit felcseperedni végre?