(jó-e adósnak lenni…)

Én nem tudom, hogy életem során óvatosságból vagy gyávaságból tartózkodtam-e különböző hitelek felvételétől, mondhatni, sohasem nyújtózkodtam tovább, mint ameddig az adott pillanatban a takaróm ért. Ezt a tulajdonságomat, amelynek eredetéről mit sem tudok, természetesen nem akarom erényként feltüntetni. A hitel, a hitelképesség pozitív fogalom. A kölcsön és a kamat a pénzzel együtt született, az adósság vállalása számos esetben a megújulást, a fejlődést, a gazdagodást készítheti elő.
Fogalmam sincs, miért, de én még mosógépet sem szeretek részletre vásárolni, inkább kézzel mosok addig, amíg a szükséges összeg a rendelkezésemre nem áll. Ezt persze bátran lehet kuporgatásnak nevezni, vagy kishitűségnek, a vállalkozó kedv teljes hiányának, tehát csöppet sem vagyok büszke rá. Mégis, van bennem egy olyan érzés, hogy korunkban, amikor szinte ránk tukmálják a kölcsönöket, és részletre lehet vásárolni a tarhonyát is, nem a bankok és a különböző üzleti vállalkozások szokatlan jóindulatáról van szó, sokkal inkább az általuk növelni kívánt haszonról. Persze, az apróbb-cseprőbb hiteleknél általában a szegénység a kényszerítő erő, s a szegény ember kezében a (kevéske) pénz nem pénzt fial, hanem elfogy.
Olykor irigylem a bátrakat, akik általam nem ismert technikával hitelek merész felvétele után gazdagodnak meg, s egyáltalán nem aggasztja őket a jövő, amikor elhangzik a mondás: adós, fizess!
Csodálattal tekintek azokra, akik például az anyósuk által vezetett banktól felvettek néhány kölcsönmilliócskát, s azzal alapoztak meg egy vállalkozói birodalmat, amelynek hozama még unokáiknak is osztályon felüli létmódot biztosít. Ezek bátor és büszke emberek. Ezekhez képest én egy gyáva, alázatos nyuszi vagyok. Ám nyuszialázatom ellenére is kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy mint magyar állampolgár, tízmilliónyi honfitársammal együtt el vagyok adósodva. Hitelezőim nagy nyugati pénzintézetek, s még arra sincs módom, hogy adósságomat személyesen visszafizessem.
Ezt az az adósságot a kitűnő Fekete János közreműködésével a Kádár-kori kormányok alapozták meg. Ám nem úgy használták, mint a fent említett merész férfiú, a pénzt sikerült úgy forgatniuk, hogy nyoma sem maradt. Se uszoda, se Armani öltöny. Egy időben azt gondoltam, hogy a rendszerváltó kormányok szépen ledolgozzák majd adósságomat, ha pedig nem, akkor korszerűsítik az egészségügyi ellátást, az oktatást, a közlekedést, támogatják a tudományokat és a művészeteket, gyönyörű középületeket emelnek, fellendítik a gazdaságot. Az adósság azonban nem csökkent, ugyanakkor semmi sem lendült fel, sajnos nem tűnik szembe az állam által menedzselt intézményhálózat fejlődése sem.
Most megint vissza kell térnem ahhoz a bátor és büszke férfiúhoz, akit csodálok. Míg üzletember korában kétségkívül jól, sőt túlságosan jól sáfárkodott a pénzzel és a hitelekkel, amint a politikai porondra lépett, s ügyesen manőverezve az ország első embere lett, mintha mindent elfelejtett volna, amit addig olyan jól tudott. Mintha a bizniszmenből visszaváltozott volna pártállami apparatcsikká; kormánya minden eddiginél merészebb és vészesebb tempóban vesz fel külföldi kölcsönöket, s adósodik el anélkül, hogy az ország ennek az eladósodásnak a hasznát remélhetné a jövőben. Kölcsön kölcsön hátán, s az állam által működtetett egyetlen intézmény sincs rendben. Elvonást elvonás követ, az adósság pedig nő, messze fölülmúlva a Kádár-kori eladósodás ütemét.
Ez baloldalról és jobboldalról nézve is tragikus. Ennek nincs ideológiája. Ez olyan kór, amire rámehet az ország jövője. Hogy miként lehetne ebből az ördögi csapdából kikerülni, s visszaküldeni az üzleti szférába ezt a túlságosan merész férfiút, én nem tudom…