Minden hely foglalt

Néhány napra a világsajtó érdeklődési körébe került hazánk azáltal, hogy az elmúlt napokban második alkalommal rendezte meg a tudomány világfórumát. Az eseményen nyolcvanhét ország hatszáz tudósa, tudománypolitikusa, művésze vett részt. A konferenciát értékelendő, egy televíziós beszélgetésben hangzott el a gondolat: de jó is lenne, ha tudósok irányítanák az országok életét; ők ülnének a képviselői székeken, s ők mondanák meg, mi a tennivaló.
Nemes gondolat, de hiú ábránd – vélhetnénk. Az alábbi sorok ennek jegyében fogantak.
A tudósokról szóló életrajzok általában megnyugtatják az embereket, hogy főhőseik igen közvetlen lények, és egyben kiváló, sokszor rendkívüli alkotó személyiségek. De kívánhatjuk-e tőlük, hogy felesleges dialógusokra, viaskodásokra, értelmetlen csatákra pazarolják az idejüket? Nem ér-e többet számunkra, ha kérgesek, mint Newton volt, ha különcök, mint Pascal volt, vagy esetleg emberkerülők? Nem kellene-e inkább magukra hagynunk őket, hogy elvégezhessék munkájukat, semmint, hogy harcoljanak a szóval, embertársaikkal, s megpróbáljanak megvesztegetni minket igazukról? Nem hihetnők, hogy a hétköznapi emberek zöme csakugyan többre tartja a megvesztegetést a lángésznél.
A fenti gondolatmenetből eredően tehát hibát követnénk el, ha a tudósokat a képviselői székekbe ültetnénk. Aztán: három dolog kell ahhoz, hogy egy tudós örömét lelje a munkában: odaadás, mértéktartás és a siker íze.
A politikus különösen a mértéktartással áll hadilábon. Nemegyszer ragadják el indulatai. Mégis mi volna, ha megszűnne a parlamenti csatározás, urambocsá’ a cirkusz? Mit szólna a közönség a televízió képernyője előtt, és mit szólna a média, amely a pengeváltásokra épít?
A tudósnak meg kell tanulnia, hogy állandó egyensúlyt tartson a természetes önzés és az együtt érző altruizmus, a magabiztosság és a szerénység, a bátorító dicséret és a javító kritika között. Tudnia kell féken tartania a hiúságot, és ellenállni a hízelgésnek. Kerülnie kell a titkolódzást, ami kellemetlen légkört és feszültséget okozhat a laboratóriumokban. Az igazi társas együttélést legjobban az „adni és kapni” politikája biztosítja. Egymás elviselésének azon kell alapulnia, hogy mindenki legyen fogékony a másik problémája iránt.
Ugye, egyetért a kedves olvasó, hogy a politikusok többsége ezen a téren sem állja ki a próbát? A politikus inkább akrobata. Úgy tartja meg az egyensúlyát, hogy nemegyszer az ellenkezőjét mondja annak, amit tesz.
A hatásos emberi kapcsolat nagymértékben függ a helyes érveléstől. A meggyőzés adomány, amelynek révén érvekkel vagy bizonyítékokkal az egyik ember meggyőzi a másikat. Ez afféle rábeszélő és előadói művészet is, amely a tudományban mindig azt jelenti, hogy a tételeket minden mellébeszélés nélkül, világos szavakkal kell érzékeltetni.
A politikus ezeket a tulajdonságokat nem ismeri. A gyakorlati politika lényege ugyanis, hogy figyelmen kívül hagyja a tényeket.
A jó kritika első számú szabálya: tárgyilagosnak maradni, mint ahogy a bírálatok tárgyilagos, higgadt megítélése is elengedhetetlen a tudósok számára. „A rossz kritikus arról ismerszik meg, hogy nem a költeménnyel, hanem a költővel kezdi” – Ezra Pound. A vegyész Pasteur az orvosi körök vad ellenkezésébe ütközött, mert újításokat javasolt az orvosoknak. A bírálatot azonban akkor is meg kell szívlelni, ha agresszív hangja borzolja a tudósokat.
A politikus a jó és hasznos kritikára képtelen. Minden alkalmat megragad a támadásra, a riposztra. Egyébiránt ha egy politikus senkit nem sért, nem is politikus.
Minden idők egyik legnagyobb fizikusa, Michael Faraday mondta: „Nem restellem elismerni, hogy nagyon is tévedhetek; kinek lehetne tökéletesen igaza a fizika tudományában, amely szükségképpen haladó és változékony?”
A politikus ezzel szemben tévedhetetlen. Ő csak egyféle igazságot ismer: a sajátját. Pedig a kérdés sohasem az: kinek van igaza, hanem hogy mi az igazság. A politikai tévedések gyökere abban keresendő, hogy a közélet eme figurái figyelmen kívül hagyják azt az egyszerű és kézenfekvő igazságot, hogy nem lehet egy dolgot egyszerre csinálni is, meg nem is. A politikában az idő előtt kimondott igazságnak alig van nagyobb értéke, mint a tévedésnek. John Major egykori brit miniszterelnök vallotta: „Abból, aki be is vallja hibáit, sohasem lesz politikus.”
Egy régi héber közmondás szerint: „A tudósok irigysége növeli a bölcsességet.” A féltékenységből fakadó viták is ösztönözhetik a kutatást, de ez kevésbé hatékony, mint ha együttműködnek. A politikában – a tudománnyal ellentétben – nincs igazi együttműködés, barátság. Mindnyájan cápák módjára köröznek, és várják, hogy megjelenjenek a vérnyomok.
A politikusok a bölcsesség fogalmát sem ismerik. Ők csak harci lármában érzik jól magukat. A politikában különben sem kifizetődő, ha az ember bölcs akar lenni az események előtt.
Az idősebb Catóhoz egyszer így szólt a barátja: „Botrány, hogy neked még nem emeltek szobrot Rómában. Megyek és bizottságot alakítok.” „Ne menj! – mondta Cato. – Jobb szeretem, ha az emberek azt kérdezik, miért nincs szobra Catónak, mint ha azt kérdezik, miért van?”
A politikus ezzel szemben azt szeretné, hogy minél előbb kőbe véssék a nevét, és még életében szobrot kapjon. A becsvágya nem ismer határokat.
Régi korok tengerésze így szólt Neptunushoz a nagy viharban: „Ó Isten! Megmentesz, ha akarsz, és ha akarsz, elpusztítasz; de bármit akarsz, én úgy kormányozom a hajómat, ahogy kell.”
Ez a tudós hangja is, s ilyen maradna akkor is, ha a parlamenti széksorokban kellene ülnie. De nem kényszeríthetik arra, hogy úgy kormányozza a hajót, ahogy az ország érdekében tilos kormányoznia.
A nagy emberek olyanok, amilyennek a természet megalkotta őket, és sohasem emlékeztetnek másokra. A politikusok viszont olyan emberek, akik mindig hasonlítani akarnak másokra.
Az amerikai tudományparlament egyik ülésén George Washington, az USA első elnöke a XVIII. században kijelentette: „Ha egy demokráciában a közvélemény nem viseltetik megértéssel a tudomány iránt, sem a demokráciának, sem a tudománynak nincs reménye a fennmaradásra.”
Az üzenet szól a mának is. A budapesti tudományos világfórum tudósításainak jelenléte melengette az ember szívét. De tudomásul kell vennünk, hogy sohasem fog bekövetkezni az az ideális állapot, hogy tudósok irányítsák a kormányokat. A vágy csak utópisztikus álmodozás. Az emberiség jövője és jó sorsa azonban a tudományoktól függ. És jaj azoknak a társadalmaknak, amelyek nem értik meg ezt a nyilvánvaló igazságot. Ami pedig a parlamenti széksorokat illeti: régóta hirdeti a bejáratnál egy tábla: „Minden hely foglalt.”