Platón benéz az ablakon

Ötven esztendő, kerek fél évszázad versterméséből válogatta új könyve (Platón benéz az ablakon) anyagát az idén hetvenéves, Pécsett élő Bertók László. „A hetvenedik év könyve az 1983-tól írt, kötetben megjelent minden versemet tartalmazza, s a korábbi köteteimből is mindazt, amit fontosnak tartok. Azt is mondhatnám tehát, hogy összes verseim benne vannak. S hogy amíg élek, addig annyi lesz az »összes versem«, amennyit én öszszesnek mondok. Most ennyi…” – írja a költő kötete előszavában.
Hogy Bertók Lászlónak keservesen indult a pályája, már az első, mindössze három verset tartalmazó ciklus (Átok) tanúsíthatja. Ezek megírásának dátuma: 1954–55. A ciklus lábjegyzete pedig: „Három vers, amelyért 1955 októberében »népi demokratikus államrend ellen folyamatosan elkövetett izgatás bűntette« miatt nyolc hónapi börtönre, a közügyektől háromévi eltiltásra és teljes vagyonelkobzásra ítélt a Kaposvári Megyei Bíróság.”
Hogy a fiatal költőtől milyen „vagyont” lehetett elkobozni, nem tudhatom, csak sejtem, de hogy a nyugodt pályakezdés örömét, az életben hamar megtalált hely derűjét elkobozták tőle, ahhoz kétség sem férhet. Tán alkati oka is lehet, hogy Bertók csak nehezen, hosszas keresés után talált rá önmagára, a maga hangjára, ám a zordon bírósági verdikt is hozzájárulhatott ehhez. Talán nem túlzás, ha kimondjuk, a költő munkásságának következő mintegy két évtizede a hang keresésének jegyében fogant. Első köteteiben – maga is így látja, ahogy pályájára visszatekint – érződik némi tétovaság. A „magára találás” pontos dátumát is feljegyzi: „1986. október 23-án, amikor a tétova »belső dallamra« figyelve elkezdtem írni sajátos szonettjeimet. Akkora lendülettel, hogy kilenc évig mást sem írtam. Ezeket a »magyar szonetteket«, a rendszerváltás verseit tartalmazta az 1995-ben megjelent Három az ötödiken című szonettkönyvem…” A nyolc és kilenc szótagos sorokból épülő (tehát a hagyományos szonett tíz-tizenegy szótagos soraihoz képest „rövid”), ám a jambikus lejtést megtartó versek különös montázstechnikával épültek fel. Bennük minden lebeg. Semmi direkt beszéd. Csupa összetört kép. Utalás és sejtetés. Sokszor fájdalmas, olykor kaján titokzatosság. „Itt és most és én, ugyebár, / beszorulva két ha közé, / vagy mi közé, mint a madár / kifeszített szárnya közé, / mint, mint aki dönthetne már, / hogy mi felé, ha mi felé, / s mi felé ne, ha ugyebár, / ha valaki eldöntené, / mintha egyszerre két madár, / se egyiké, se másiké…” Mesterek, Nemes Nagy Ágnes és Pilinszky, Weöres és Csorba Győző messzi üdvözlete is ott bujkál e sorokban, amelyek már Bertók László mestervédjegyével teljesek, ahogy a későbbi, a költő által prózaverseknek mondott munkák is. E versei, az 1996 után születettek a szonettek után nyitottabbak, szubjektívebbek, kitárulkozóbbak. Költőjük befelé figyel, a lélek rezdüléseit fürkészi, hogy tetten érje többek közt „az ellustálkodott, elpuskázott, elszalasztott időt”, mindnyájunk csupa seb, csupa keserűség közép-európai idejét.
(Bertók László: Platón benéz az ablakon, Versek 1954–2004. Magvető, 2005, 658 oldal, 2990 Ft.)