Történelmi párbeszéd

A Zsidó Közösségi Fórum négynapos, vasárnap zárult konferenciáján – amelynek fővédnöke Göncz Árpád volt – a Magyar Tudományos Akadémián a résztvevők arra tettek egybehangzó vélemények szerint igen eredményes kísérletet, hogy a zsidósággal kapcsolatos problémákat ne egy szűk réteg tekintse belső ügyének, hanem érdemi párbeszéd alakuljon ki a sokszínű zsidóságon belül, valamint a zsidóság és a szélesebb társadalom között. Heisler András szerint – aki a jelenleg 17 magyar zsidó szervezetet tömörítő fórum létrehozásának kezdeményezője – a siker abban is mérhető, hogy a meglepően nagy számú közönség a jelenlétével legitimálta a szervezők és a fórum szándékait.

Heller Ágnes filozófus megnyitóbeszédében kijelentette, nem egészséges, hogy egy központi szervezet – a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) – képviseli Magyarországon az egész zsidóságot, amelyet pedig történelmileg a pluralitás jellemez. Heller arra biztatta a hallgatóságot, hogy nézzen szembe a konfliktusokkal, amelyek helyzetéből adódnak, hiszen – mint mondta – a konfliktus maga az élet.
A konferencia nyitónapján, pénteken Ormos Mária és Haraszti György történészek a magyar zsidóság történetéről tartottak előadást a XVII. századtól napjainkig. Kelemen Katalin rabbi a Szim Salom Progresszív Zsidó Közösség képviseletében arra kereste a választ, hogy lehet-e imádkozni Auschwitz után. Kovács Ferenc szociológus nagy hatású előadásában, amelynek címe: A zsidóság önmeghatározási problémái a XXI. században Magyarországon, többek közt arra mutatott rá, hogy az új antiszemitizmus éledése szorosan összefügg Európa identitásválságával.
Szombaton a konferenciatermekben egyetlen kerekasztal-beszélgetés kivételével – tekintettel a hagyományokra – elnémultak a mikrofonok. Ezen a napon tartotta előadását Popper Péter pszichológus arról, miképp léphetne ki a kor zsidó származású és identitású embere a holokauszt árnyékából. Abban számos előadó megegyezett, hogy a holokauszt nemcsak azért nem tud kikerülni a gondolkodás, az identitás, a viszonyítási alapok centrumából, mert egyéni, közösségi, társadalmi feldolgozása nem történt meg maradéktalanul, hanem azért is, mert a zsidóság összetartozását – a közös kultúrát, hagyományokat, vallást megelőzve – ma ez az élmény fejezi ki leginkább. Számosan egyetértettek abban is, hogy más, egyértelműen pozitív összetevőket is mozgósítani kell, amelyek kifejezhetik a közös zsidó identitást.
Szántó T. Gábor, a Szombat című zsidó folyóirat főszerkesztője arra biztatta közönségét és a lap olvasóit, hogy együtt szerkesszék, írják a lapot, nyilvánítsanak véleményt minden, a zsidóságot illető kérdésben. Egy hozzászólás kapcsán óvott attól, hogy a véleményszabadság rovására korlátozzák törvénnyel a gyűlöletbeszédet. Mint mondta: más eszközöket lát eredményesebbnek e probléma orvoslására. Úgy vélte, a zsidóság gyakran eltúlozza az antiszemitizmust mint valós veszélyt, a személyes tapasztalatok többnyire nem igazolják a félelmeket. E téren – mint mondta – a zsidóságra ráfér az önterápia. Az igazi veszélyt abban látja, amikor a nem túl jelentős mérvű latens vagy virtuális antiszemitizmust, illetve előítéletességet a politika valamilyen ideológia mentén mozgósítani próbálja. Emlékeztetett arra is, hogy Közép-Európa népei és a keresztények történelmük során számtalan sebet szereztek, s így mindenkinek megvannak a maga fájdalmai, amelyek iránt másoknak megértést kell tanúsítaniuk. – Mindnyájan felelősek vagyunk egymásért, tartozzunk bármilyen nációhoz vagy közösséghez – hangsúlyozta.
A „Biboldószer”, avagy van-e kiút a zsidóságábrázolás sztereotípiáiból című kerekasztal-beszélgetés résztvevői – a szervezők szándékai szerint – arról beszélgettek, milyen pozitív sztereotípiák élnek a zsidóságról a kultúrában és a köztudatban. Nagy Ákos moderátorként azt a kérdést vetette föl, hogy ha például egy filmben zsidó családot ábrázolnak, miért mindig a gyertyagyújtással fejezik ki, hogy ők zsidók, amikor ma a legtöbben nem is gyújtanak gyertyát, miért nem a mentalitással mutatják meg a hovatartozást. Fellegi Balázs operaénekes a kérdést illetően arról szólt, hogy például Ravel kapcsán, akinek életművében szerepel a Kaddish című zenedarab, s szerzett héber dalokat is, nem szokás zsidóságát hangsúlyozni, Mendelssohn zsidó származása ellenére pedig hívő protestáns volt, a klezmer zene pedig sok nem zsidó zenei vonást hordoz, s szerinte úgy érdemes kérdezni, hogy a szoros értelemben vett zsidó hagyomány képviselésénél mennyivel lehet tágabban értelmezni a zsidó művészet, illetve a zsidó művész fogalmát, hogy e teljesítmények a zsidó identitás részévé válhassanak. Für Emil festőművész szerint Izraelben ez már nem kérdés, ott a galériák falain többnyire modern művészi alkotások lógnak. Jancsó Miklós filmrendezőnek Szász Péter bon mot-ja jutott eszébe, amely szerint az a zsidó, aki nagyon buta, már nem is zsidó. Egy hozzászóló megjegyezte, ő régóta gondolkodik, hogy lehetne megoldani, hogy ne legyen zsidó, és ezúton köszöni Szász Péternek, hogy végre kiutat talált. Jancsó ezután hosszan fejtegette, hogy beszélni kell a negatív sztereotípiákról, mert ezek erősen élnek a magyar társadalomban, majd rátért arra, hogy egy ízben filmjei kapcsán Aczél György arra figyelmeztette, nem szerencsés, ha a magyarokon és történelmükön ironizál, mert ezt a magyarok nem szeretik.
Vasárnap Erős Ferenc szociálpszichológus Holokauszt és zsidó identitás Magyarországon címmel arról beszélt, miképpen él a holokauszt élménye abban a generációban, amely a maga és hozzátartozói révén személyesen része volt a szörnyűségeknek, s hogyan él a későbbi generációkban. Azért lehet és kell erről beszélni, mert a feldolgozás módja igen szerteágazó. Akadnak olyan családok, amelyek szakítottak a zsidó identitással, és a gyermek mintegy véletlenül, társaitól értesül származásáról, máshol úgy adják át mint hagyományt, hogy a történtek megismétlődhetnek, s erre fel kell készülni. Erős nemcsak a negatív hatásokról, idegrendszeri panaszokról, memóriazavarokról, gyászreakciókról szólt, hanem pozitív feloldási kísérletekről, többek közt arról is, hogy a második holokausztgenerációból számosan emiatt kezdtek olyan területeken dolgozni, ahol az empátiának különleges jelentősége van, így lettek tanárok, pszichiáterek, szociális munkások. Megemlítette azt is, hogy a háborús bűnösök leszármazottai körében a ki nem beszélt, fel nem dolgozott múlt nagyon hasonló pszichés tüneteket okozott, mint az áldozatok utódaiban. Az eltelt tizenöt évben egyre több film, irodalmi alkotás, történeti munka foglalkozik nyíltan a holokauszttal, ami pozitív tendencia, ugyanakkor – mint mondta – akadhatnak, akikben ezek a művek váltják ki a traumát vagy újra traumatizálódhatnak.
Plenáris ülésen Raj Tamás rabbi arról szólt, hogy az európai kategóriák – nép, nemzet, vallás, hagyományokat, kultúrát ápoló, a közös üldöztetés emlékét őrző közösség stb. – nem alkalmazhatók pontosan a zsidóságra, amely keletről jött, éppúgy, mint a magyarság. Ahhoz, hogy valaki zsidónak mondhassa magát, nem elég, ha ezek közül csupán egy kategóriának felel meg, hanem legalább kettőt kell teljesítenie. Mint mondta: a zsidóság történetében oly gyakori üldöztetéseket annak, aki zsidó, úgy kell ápolnia az emlékezetében, mintha vele történtek volna. A sajátos identitás fontosságát is hangsúlyozta az emberi mivolttal kapcsolatban. Mint mondta, úgy nem lehetünk emberek, hogy valaki zsidó, és nem tartja magát annak; vagy valaki magyar, és nem tartja magát annak. Azt, hogy ki a zsidó – fejtette ki –, nem mi döntjük el, hanem a külvilág. Hiába nem tartja valaki magát zsidónak, ha mások annak tartják.
Raj Tamás arra is felszólította a megjelent zsidó szervezetek tagjait, hogy mint Közép-Európa legnagyobb zsidó közössége, fogják össze és támogassák a határainkon túli magyar ajkú zsidóságot. Englander Tibor a Magyarországi Cionista Szövetség képviseletében arról szólt, hogy a magyar zsidóság a zsidó kultúra jelentős „fogyasztója”. Többen érdeklődnek a zsidó kultúra iránt, mint ahányan a népszámlálás során zsidónak mondták magukat. Legtöbbjük Izraellel és az ott élőkkel is jó kapcsolatban van, de amikor anyagi támogatást várnak tőlük, az eredmény messze elmarad az elvárhatótól és attól, amilyen mértékben más közösségek adakoznak.
Az egyházak kerekasztal-beszélgetésén az a kérdés vetődött fel, tudnak-e zsidók és keresztények együtt imádkozni a közös vallási hagyományok és közös imakincs birtokában. Hiszen, mint többen is elmondták, akivel együtt imádkozik az ember, azzal szemben bizonyos dolgokat már nem enged meg magának. Domán István főrabbi kifejtette, hogy a zsidó vallás megengedi annak, aki nem tud héberül, hogy bármilyen más nyelven imádkozzon, és megemlékezett arról a magyar hagyományról is, hogy az első világháború idején ha nem volt jelen katolikus pap, a rabbi mondott imát a keresztény haldoklóval, ha pedig rabbit nem találtak, keresztény lelkész imádkozott a zsidó katonával.
Az ünnepélyes záróülésen Heisler András Radnóti Miklós leveléből idézett, aki a magyar irodalom számos nagyságát: katolikusokat, protestánsokat, zsidókat egyként rokonának nevezett. Ez alkalommal ismertette a Zsidó Közösségi Fórum e négy nap alatt született deklarációját is, amely többek között kijelentette, hogy résztvevői tiszteletben tartják a zsidóság sokszínűségét, készek párbeszédet folytatni a teljes társadalommal, és függetlenségük érdekében önfenntartók maradnak.