Igaz, hogy a pályafutása a 40-es években kavicshajigálással indult? – nyitottunk az egykori klaszszisnál, aki márciusban már a 71. születésnapját ünnepelte.
– Tulajdonképpen így történt. Szabolcs megyében születtem, de Nagyhalászból hétévesen felkerültem Vácra, mert apám ott kapott állást. Felköltöztünk, és abban az időben a többi gyerekkel együtt minden szabadidőmet a Duna mellett töltöttem. Ott, ahol folyamatosan mélyítették a folyó medrét. A kikotort sóder hegyekben állt a parton, nekünk pedig az volt a kedvenc elfoglaltságunk, hogy visszadobáltuk a kavicsokat a vízbe.
– Mindebből profitált valamit?
– Ma is vallom, hogy a hajító- készség kialakulásában az ilyen játékos dobálózásnak komoly szerepe van. Edzőként magam is tapasztaltam, hogy a lányok egyáltalán nem tudnak hajítani, a nagyvárosiak különösen nem, még az alapokra is meg kell tanítani őket. Ellenben a fiúk, főleg a vidéki gyerekek, akik ezt-azt azért mégiscsak hajigáltak, akár célba dobás jelleggel, mindig helyzeti előnyből indulnak.
– A kavicsból hogyan lett gerely?
– Gerely 18 éves koromig egyáltalán nem volt a kezemben, a dobó szakággal csak az úgynevezett falusi szpartakiádokon kerültem kapcsolatba. Ezeken a versenyeken az egyik szám a nyelesgránát-dobás volt, és ez nekem nagyon ment. Megnyertem a járási, aztán a megyei bajnokságot, végül a falusi szpartakiád országos döntőjét is.
– Szerencséje volt, hogy gránátdobóbajnokként nem sorozták be azonnal a néphadseregbe…
– Oda nem, de 1952 tavaszán már kezdtem lejárni a Honvéd-pályára afféle próbaedzésre. De akkor még mindig úgy nézett ki, ugró leszek. Aztán egyszer az ugrók edzője később érkezett meg, a dobóedző, a sokszoros válogatott Rákhely Gyula viszont már ott volt, és mondta, hogy próbáljam ki itt is a dobást. Megnézett, és rögtön közölte, ő most már nem engedi, hogy visszamenjek az ugrókhoz.
– Az 1958-as stockholmi Eb-n rögtön harmadik lett, aztán az első olimpiáján is. Az 1960-as római bronzzal kiegyezett volna előre?
– Hogyne, hiszen ez hatalmas siker volt, meglehet, hogy még az ötvenedik helyen sem álltam a ranglistán. És az akkori esetem kiváló példa arra, hogy egy jó helyezéshez olykor nagy szerencse is kell. A selejtezőn viszonylag könnyen túljutottam, aztán a döntőben az első három sorozat alatt volt egy 78,57-os dobásom, amivel a harmadik helyen álltam. Ezután leszakadt az ég, ami azért is okozott komoly gondot, mert a római olimpiai stadion akkor még salakos volt. Az esőben rettenetesen fellazult a salak, és a negyedik sorozattól kezdve már senki sem tudott javítani. Így maradtam a harmadik helyen.
– Viszont a tokiói olimpián és a mexikóvárosin nem volt szerencséje.
– Tokióban felcsillant számomra a győzelmi remény. Azt már nem tudom, hogy a harmadik vagy a negyedik sorozatban, de azt igen, hogy 82,32-ot dobtam, ez új országos csúcs volt, és az élre kerültem. Ám a finn Nevala még ugyanebben a sorozatban túldobott harmincnégy centivel. Abban az évben egyszer sem jutott 80 fölé, de akkor sajnos jól eltalálta… Így lettem ezüstérmes. Négy év múlva Mexikóban a negyedik dobásommal vettem át a vezetést 87,06-dal, ami életem legjobbja volt, és az utolsó sorozatig vezettem vele. De aztán jött a szovjet Luszisz. A hatodik kísérletének kétszer szaladt neki, elsőre nem dobta el a gerelyt, a másodikra viszont nagyon, 90 méter fölé. Ám meg kell hagyni, hogy ő az egész évben nagyon jól dobott, és az abszolút esélyese volt a számnak. Sajnos az eredményén a finn Kinnunen is felbuzdult, s az utolsó dobásával még ő is megelőzött. Így lettem „majdnem első”, de csak harmadik.
– Belegondolva, nagyon hasonló pályát futott be Zsivótzky Gyulával, aki viszont két olimpiai ezüst után Mexikóvárosban megnyerte a kalapácsvetést. Ő itthon az évszázad atlétája, a Nemzet Sportolója, ön pedig maradt a háttérben.
– A sport velejárója, és az emberek mentalitásában is benne van, hogy mindig az elsőt jegyzik igazán. Ám ez valahol természetes is.
– Három olimpia megnyitóünnepségén vitte a zászlót a magyar csapat előtt, ami alighanem megdönthetetlen rekord marad. Árulja el: miként lehet, hogy háromszor is önre esett a választás?
– Biztosan belejátszott, hogy a nagy versenyeken mindig hoztam a formámat, de az is, hogy néhány olimpiai bajnok nem vállalta el a feladatot. Gondoljon bele, egy megnyitó négyórás álldogálást jelentett, és még próbafelvonulás is volt! Kimentünk délelőtt, aztán késő este értünk vissza a szállásra. És akinek mondjuk másnap versenye van, az biztosan ódzkodik az ilyen feladattól. Amúgy én afféle kabalának is számítottam, mondván, ahol én viszem a zászlót, ott jól szerepel a magyar csapat. Tokióban és Mexikóvárosban legalábbis így történt. Münchenben, a negyedik olimpiámra sajnos ez már nem volt igaz, itt a csapatnak és nekem sem úgy jött össze, ahogy szerettük volna.
– A zászlóvivőség mellett az is egyfajta csúcs, hogy több mint egy évtizedet edzősködött Kuvaitban. A ’80-as években könnyen megkapta az engedélyt, hogy mehet?
– Az atlétikai szövetség akkori elnöke, Békesi László egyáltalán nem akart kiengedni, azt mondta, rám itthon is szükség van. A sporthivatal elnöke, Buda István pedig közölte velem, csak akkor mehetek, ha „Békesi elvtárs” is beleegyezik. Hónapokig kilincseltem, mire megkaptam az engedélyt, két évre. Amiből aztán több mint tíz év lett.
– Most milyen a kapcsolata az atlétikával?
– A hazai versenyeken alkalomszerűen ott vagyok, de az edzősködéssel sem szakítottam, a Testnevelési Egyetemen heti egy technikai edzést tartok a gerelyhajítóknak. Sőt tavaly még Zsivoczky Attilának is segítettem, így egy kicsi, de tényleg nagyon kicsi részem nekem is van abban, hogy az idei vb-n tízpróbában bronzérmes lett.
origo.hu
Magyar Péter információgyűjtő emberei miatt feljelentést tettek
